Ursula von der Leyen második bizottsági ciklusának egyik központi politikai ígérete az európai versenyképesség megerősítése volt – legalábbis a deklarációk szintjén. Korábbi elemzésünkben már bemutattuk, hogy miközben a Bizottság retorikájában hangsúlyos a gazdasági felzárkózás és az innováció ösztönzése, az uniós intézményi kapacitás jelentős részét továbbra is jogállamisági viták, feltételességi mechanizmusok és ideológiai természetű konfliktusok kötik le. Ezek az eljárások normatív és politikai célokat szolgálnak, miközben jelentős adminisztratív és politikai erőforrást emésztenek fel – így kevesebb figyelem és energia jut az egységes piac akadályainak lebontására vagy a beruházásösztönző reformokra. Az európai versenyképesség helyzetét tovább ronthatja az EU technológiai szabályozása Kínával szemben, ennek körülményeiről írunk a következőkben.
Ebbe a sormintába illeszkedik az a vita is, amely az uniós technológiai szabályozás és a versenyképesség kapcsolatáról szól. A Makronóm elemzése hívja fel a figyelmet arra, hogy az Európai Unió 2026-tól tovább szigorítja a kínai szereplők részvételét a Horizon Europe keretprogramban. Az új szabályok lényege röviden az, hogy már nem mindenki ülhet oda az asztalhoz. Bizonyos esetekben a Kínához köthető szervezetek részvételét korlátozzák, sőt egyes pályázatokból teljesen kizárják őket. A konzorciumoknak pedig nem elég egy szakmai önéletrajzot leadniuk – részletesen be kell mutatniuk, ki áll a partnereik mögött, milyen tulajdonosi és irányítási háttérrel működnek. Ez a gyakorlatban komoly plusz adminisztrációt és bizonytalanságot jelenthet a kutatói együttműködésekben. A 2026–2027-es munkaprogram ráadásul több, stratégiailag érzékeny területen mondja ki, hogy nem indulhatnak a Kínába bejegyzett jogi személyek, bizonyos konstrukciók pedig eleve kizárják őket. A hivatalos indoklás a kutatásbiztonság és a kettős – civil és katonai – felhasználás kockázata. Magyarán az EU attól tart, hogy a tudás könnyen technológiává, a technológia pedig geopolitikai eszközzé válhat.
Mindez azt jelzi, hogy Brüsszel a kritikus technológiák világában egyre inkább gazdaságbiztonsági szemüvegen át nézi az együttműködéseket – és újra kell rajzolnia a határt a nyitottság és az önvédelem között.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az európai–kínai tudományos és technológiai kapcsolatok egyik napról a másikra megszakadnának. Sokkal inkább arról van szó, hogy az együttműködés súlypontjai és formái rendeződnek át. Ha a Horizon Europe keretei között szűkül a mozgástér, akkor nagyobb szerepet kaphatnak az uniós programon kívüli konstrukciók, a kétoldalú egyetemi és kutatóintézeti megállapodásokkal, közös kutató laborokkal, vállalati K+F partnerségekkel vagy akár harmadik országok piacain megvalósuló közös projektekkel együtt. Ezek a csatornák jellemzően szigorúbb szerződéses és jogi biztosítékokat igényelnek, és a témaválasztásban is óvatosabb megközelítést követelnek meg – különösen ott, ahol felmerül az exportkontroll, a technológiai szuverenitás kérdése vagy a biztonságpolitikai érzékenység problematikája. Vagyis a kapcsolat nem tűnik el, de kevésbé lesz automatikus, és jóval több körültekintést kíván majd mindkét oldaltól.
Ebben az összefüggésben a Makronóm elemzése arra is rámutat, hogy az EU mostani lépése túlmutat egy technikai jogosultsági szabály módosításán: „a tudás egyre inkább stratégiai erőforrás, a kutatások egyre inkább biztonságpolitikai jellegűek”.
Vagyis a kutatáspolitika és a geopolitika közti határ elmosódik, a tudományos együttműködés pedig részben gazdaságbiztonsági kérdéssé válik. Ha ez a szigorítás valóban célzott és arányos marad, akkor csökkentheti az érzékeny technológiák kitettségét; ha azonban túl szélesre nyílik, az már az európai innováció tempóját és nemzetközi kapcsolatrendszerét is fékezheti, miközben a kooperációk egy része egyszerűen más csatornákon, a Horizon Europe keretein kívül folytatónak. Magyarország számára mindez különösen érzékeny kérdés, a partnerátvilágítás és a megfelelési követelmények szigorodása ugyanis növelik a hazai intézmények adminisztratív terheit, ráadásul a magyar felsőoktatás és kutatás egy része továbbra is uniós korlátozások alatt áll az Erasmus és a Horizon új szerződései kapcsán. Stratégiai szempontból ugyanakkor ezek között a feltételek között is építhetők nemzeti érdekű együttműködések – tudatosabb kutatásbiztonsági szemlélettel, világos szerzői jogi keretekkel, ellenőrzött hozzáféréssel, az exportkontroll-érzékeny területek leválasztásával és az intézményi felelősség egyértelmű meghatározásával.
A kérdés végső soron nem az, hogy szükség van-e biztonsági szempontokra a technológiapolitikában – erre a válasz egyértelmű. A valódi dilemma az, hogy hol húzódik az a határ abban a helyzetben, ahol a védelem már nem erősíti, hanem fékezi Európa innovációs teljesítményét. Ursula von der Leyen második ciklusának egyik fő vállalása a versenyképességi fordulat volt. Most az látszik majd igazán, hogy ez stratégiai prioritás vagy csupán politikai jelszó. Lehet-e egyszerre megőrizni a nyitottságot és érvényesíteni a gazdaságbiztonsági szempontokat úgy, hogy közben Európa ne veszítsen tempót a globális technológiai versenyben? Vagy a túlzott óvatosság végül éppen azt az innovációs dinamizmust gyengíti, amelyre a kontinens jövőjét alapozni szeretnék?
