Juhász Bence tiszás véleményvezér azzal az intellektuálisan kimagasló, páratlan érveléssel állt elő közösségi oldalán, mely szerint ha üzemanyag káosz lesz Magyarországon, az kizárólag Orbán Viktor hibája lehet, mert ő az aki semmit sem tett az energia diverzifikációért mióta kitört a háború. Valóban ilyen egyszerű a képlet? Elemtésünkben ennek jártunk utána.
„Orbán semmit nem tett. (…) Ezután négy éve folyik a véres háború, az a csoda, hogy eddig nem sérült meg a vezeték, de Orbán továbbra sem tett érdemi lépéseket alternatív olajszállítási lehetőségek kiépítésére. (…) Ezek után egyedül Orbán Viktor hibája és felelőssége ha Magyarországon üzemanyag káosz áll be. Nem végezte el a házifeladatát, vakon bízik az oroszokban, közben pedig kiszolgáltatja a magyar emberek biztonságát.” – állította posztjában Juhász. Nézzük hát meg mi áll amögött, amikor azzal vádolják a miniszterelnököt, hogy nem végezte el “házi feladatát”.
Arról, hogy az energia diverzifikáció valójában 2022 óta (tehát a háború kitörése óta) kormányzati alapelvnek számít, itt írtunk korábban. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy már 2022 májusában, közvetlenül a kormányalakítás után Szijjártó Péter külügyminiszter-jelölti meghallgatásán egyértelművé tette az irányt. „Most lesz az eddigi tizenkét évhez képest a legnehezebb ennek a feladatnak az ellátása” – fogalmazott, majd hozzátette, hogy a paksi beruházás felgyorsítása, az energiahordozókra vonatkozó diverzifikációs törekvések folytatása és a nemzeti energiaellátás biztonságának védelme határozza meg a kabinet álláspontját. A nyilatkozat tehát nem egy későbbi válsághelyzetre adott improvizált válasz volt, hanem már a háború első hónapjaiban kijelölt stratégiai keret. Néhány hónappal később, 2022-ben Szijjártó Péter tovább pontosította, mit ért diverzifikáció alatt. „A kormány a diverzifikáció pártján van, de ez alatt nem az orosz energiahordozók kizárását érti, hanem a minél több forrás bevonását” – hangsúlyozta. Hozzátette: „Az átpolitizált, átideologizált javaslatok helyett minél több csővezetéket, LNG-terminált kell építeni, fejleszteni kell az infrastruktúrát”. A hangsúly tehát a kapacitás bővítésen és az alternatív útvonalakon volt, nem pedig egyoldalú forráskiváltáson
Az energiabiztonság szélesítésének folyamata a kormányzat esetében azonban nem állt meg a közlemények szintjén. 2025 decemberében megszületett az azeri gázvásárlásról szóló keretmegállapodás, amely kapcsán Szijjártó Péter ismét világossá tette a kormányzat álláspontját: „A diverzifikáció azt jelenti: minél több forrásból, minél több útvonalon szeretnénk energiahordozókat vásárolni.” Hozzátette: „A mi stratégiánk a több forrásból, több útvonalon, olcsóbban való vásárlásra irányul.”
A háború elhúzódásával az energiabiztonság geopolitikai súlya tovább nőtt, de az álláspont továbbra sem változott érdemben. 2026. február 24-én a külügyminiszter közleményben rögzítette: „Magyarország nyitott a diverzifikációra, de nem fogja lecserélni az olcsó és megbízható energiaforrásokat.” A hangsúly tehát továbbra is a bővítésen, nem a kizáráson volt. A miniszter ekkor konkrét példákkal is alátámasztotta állítását. „A diverzifikáció további források és szállítási útvonalak bevonását jelenti, nem pedig meglévők kizárását” – fogalmazott, majd hozzátette: „És végképp nem jelentheti azt, hogy az olcsó és megbízható forrásokat drágább és kevésbé megbízható forrásokra cseréljük.”
A Vertikális Folyosó kapcsán a fizikai kapacitáskorlátokra és a 20 százalékkal magasabb árra is utalt, miközben beszámolt a török, az azeri, valamint amerikai szerződésekről és a román tárgyalásokról. A diverzifikáció tehát nem elméleti, hanem többcsatornás gyakorlatként jelent meg a kormányzati döntésekben, szemben Juhász Bence vádjával.
Ugyanakkor az üzemanyagárak alakulását nem lehet egyetlen politikai szereplő döntéseire redukálni, hiszen azok összetett, globális és hazai tényezők együttes hatásának eredői. Ahogyan arra az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzése is rámutat, „az üzemanyagárakat alapvetően a nemzetközi piaci folyamatok, vagyis a világpiaci kereslet és kínálat alakulása határozza meg”. Ehhez társul a forint–dollár árfolyam szerepe, amely közvetlenül befolyásolja a hazai árakat, mivel a kőolajat dollárban jegyzik. Emellett az árképzésben megjelennek olyan strukturális tényezők is, mint a kitermelés, a finomítás, a szállítás és a logisztika költségei, valamint a kereskedelmi árrések. „A benzinkutakon megjelenő végső fogyasztói ár több tényező eredője” – fogalmaz az elemzés, ami világossá teszi, hogy az árak közel sem egyetlen döntéshozó „házi feladatának” teljesítésén múlnak, hanem egy sokszereplős, egymásra ható rendszerben alakulnak ki.
Ebből következik az is, hogy az állam szerepe legfeljebb korrekciós és tompító jellegű, nem pedig kizárólagos változó a képletben. Érzékletes példa erre az adópolitika, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szerint „az állami intézkedések – például az adók módosítása – képesek befolyásolni az üzemanyagárakat és tompítani a többi tényező hatását”, de ezek hatása gyakran kisebb, mint a világpiaci mozgásoké. A közel-keleti konfliktus miatt emelkedő olajárakra reagálva a kormány például ideiglenesen az uniós minimumszintre csökkentette a jövedéki adót, ami akár 25 forintos literenkénti árcsökkenést is eredményezhet. Ez azt mutatja, hogy a kormányzati eszközök elsősorban gazdaságpolitikai alapvetések és válaszok, amelyek a külső sokkok hatásait igyekeznek mérsékelni. Felmerül így a kérdés, vajon mennyire tekinthető megalapozottnak egy olyan állítás, amely egy globális piacok által meghatározott jelenség teljes felelősségét egyetlen politikai szereplőre hárítja?
