Az utóbbi hetekben egyre több hír jelenik meg arról, hogy az óbaloldal pártjai sorra léptetik vissza jelöltjeiket a választások előtt. A Népszava beszámolója szerint egykori szocialista politikusok – volt polgármesterek, államtitkárok és miniszterek – nyílt felhívásban sürgetik ezt a lépést az április 12-i választás közeledtével. A jelenség első ránézésre együttműködésnek tűnhet: kevesebb jelölt, koncentráltabb szavazatok, nagyobb esély az ellenzéki sikerre. Közelebbről vizsgálva azonban egészen más kép rajzolódik ki. A visszalépések nem egy tudatosan felépített politikai megállapodás részei, hanem egy beszűkült mozgástérre adott válaszok. A pártok nem közösen alakítanak ki új stratégiát, hanem külön-külön próbálják csökkenteni a veszteségeiket. A jelöltek visszaléptetése így nem az erő jele, hanem annak elismerése, hogy az önálló indulás egyre kevesebb korábbi, ellenzéki szereplő számára jelent valódi lehetőséget.
A folyamat megértéséhez érdemes visszalépni egy lépést és áttekinteni a múltat. Az olyan pártok, mint a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció, a Momentum Mozgalom vagy a Párbeszéd – Zöldek hosszú időn keresztül meghatározó szereplői voltak az ellenzéki térnek. Az elmúlt években azonban fokozatosan elvesztették azt a pozíciót, amelyből önálló politikai ajánlatot tudtak megfogalmazni a választók felé. A visszalépések mögött ezért nem jóindulatú gesztus áll, hanem kényszerhelyzet.
A fordulópontot a Tisza Párt megjelenése hozta el. Sokan ezt új választói rétegek mozgósításaként értelmezték, valójában azonban más folyamat zajlott le. A Tisza nem új tömegeket hozott be a politikába, hanem átalakította a meglévő ellenzéki tér erőviszonyait. Nem bővítette a választói bázist, hanem elszívta a levegőt a korábbi baloldali pártok elől. Ez a hatás nem egyik napról a másikra jelent meg, hanem fokozatosan épült fel. Ahogy a Tisza erősödött, úgy vált egyre nehezebbé a régi szereplők számára, hogy önállóan megszólítsák ugyanazokat a választókat.
Ez az átrendeződés három jól elkülöníthető irányban ment végbe. Az első csoport a korábbi törzsszavazóké. Ők azok, akik hosszú ideig kötődtek a baloldali pártokhoz, de a sorozatos kudarcok, a változatlan politikai szereplők és a belső viták miatt fokozatosan eltávolodtak. Számukra egy idő után már nem új programok jelentettek megoldást, hanem egy új szereplő megjelenése.
A második csoport a bizonytalan szavazóké. Ők korábban sem kötődtek erősen egyik párthoz sem, és az ellenzéki oldalt gyakran túl bonyolultnak és széttagoltnak látták. A Tisza számukra egyszerűbb választási helyzetet teremtett: egy vezető, egy irány, világosan érthető konfliktusok. A bonyolult ellenzéki együttműködések helyét egy személyhez kötött döntési helyzet vette át.
A harmadik csoport a protestszavazóké, akik alapvetően rendszerkritikus attitűddel rendelkeznek. Számukra nem egy koherens politikai ajánlat a meghatározó, hanem az, hogy melyik szereplő fogalmazza meg a leghangosabban és legélesebben a kritikát. Ebben a helyzetben a Magyar Péter által képviselt stílus könnyen vonzóvá válhatott, mivel kommunikációja éles és konfrontatív. Ez a kombináció lehetővé tette, hogy a Tisza ne csak versenytársként jelenjen meg, hanem új pozíciót foglaljon el az ellenzéki térben. A hangsúly az ideológiai különbségekről a a kritika intenzitására helyeződött át.
Az óbaloldal pártjai ezzel párhuzamosan két irányból kerültek nyomás alá. Egyfelől elveszítették azt a szerepet, hogy ők jelentik a legesélyesebb kihívót. Másfelől saját múltjuk is korlátot jelentett: a korábbi döntések, kompromisszumok és az elhasználódott politikai arcok már nem tudtak új választói csoportokat megszólítani. A korábbi politikai tőke fokozatosan teherként jelent meg. Egyszerre váltak kevésbé hitelessé és kevésbé szükségessé.
Ebben a helyzetben válik érthetővé a visszalépések logikája. Egy önállóan induló, meggyengült párt könnyen súlyos vereséget szenvedhet, ami nemcsak politikai, hanem szervezeti következményekkel is járhat. A visszalépés ezzel szemben lehetőséget ad arra, hogy elkerüljék a látványos kudarcot, és bizonyos pozíciókat megőrizzenek. A döntés mozgatórugója a veszteségminimalizálás.
A folyamat kettős természetű. Kívülről nézve koordináltnak tűnik: kevesebb jelölt, koncentráltabb szavazatok. Valójában azonban külön-külön meghozott döntések soráról van szó. A látható egység mögött eltérő számítások és egyéni túlélési stratégiák húzódnak meg.
Ez különösen jól látszott a Demokratikus Koalíció esetében. Az első visszalépés még komoly belső konfliktust váltott ki: a párt kizárta saját jelöltjét, és vitatta a döntés körülményeit. A visszalépést ekkor még nem elfogadható lépésként, hanem problémaként kezelték. Rövid időn belül azonban fordulat következett. A pártvezetés már maga jelentette be több jelölt visszaléptetését, és ezt tudatos döntésként kommunikálta. A kezdeti ellenállást gyors alkalmazkodás váltotta fel. Valójában ez inkább kármentés volt: a vezetés megpróbálta kontroll alá vonni azt a jelenséget, amely már nélküle is elindult.
A folyamat azonban egyre inkább opportunista mintát mutat. Minden szereplő a saját helyzetéből indul ki: aki gyenge, visszalép; aki még mérhető, kivár; aki rendelkezik pozícióval, alkuhelyzetet épít. Nem beszélve azokról a politikusokról, akik már a pártlogót sem vállalják, és inkább függetlenként próbálják újrapozicionálni magukat – mint például Hiller István, aki korábban az Magyar Szocialista Párt meghatározó szereplője volt. Ez nem közös mozgás, hanem párhuzamos alkalmazkodás.
A túlélés kulcsa ebben a helyzetben az intézményi jelenlét. Azok a pártok, amelyek rendelkeznek pozíciókkal az Európai Parlament-ben vagy a Budapesti Közgyűlés-ben, várhatóan nem tűnnek el azonnal. Stabil finanszírozással, szervezeti háttérrel és folyamatos láthatósággal rendelkeznek. Ez lehetővé teszi, hogy a politikai veszteségek ellenére is működőképesek maradjanak. Az eltűnés tempóját nem az határozza meg, hogy ki mennyire gyenge, hanem az, hogy rendelkezik-e intézményi kapaszkodókkal.
Ebben a körben találjuk a DK-t, a Momentumot, az MSZP-t és a Párbeszédet. Ők várhatóan nem tűnnek el gyorsan, hanem fokozatosan veszítenek súlyukból. Ezzel szemben azok a szereplők, amelyek nem rendelkeznek ilyen háttérrel – például az LMP – Magyarország Zöld Pártja – sokkal gyorsabban fognak kiszorulni a politikai térből.
A helyzet különös érdekessége, hogy miközben a régi baloldali pártok visszalépésekkel próbálják megőrizni politikai jelenlétüket, egy olyan szereplő mögé rendeződnek, aki nem a baloldali politikai hagyományból építkezik. Magyar Péter a jobboldali elit belsejéből lépett ki, és bár ma annak kritizálójaként lép fel, politikai karaktere több ponton eltér attól, amit a baloldali szavazótábor korábban képviselt. Schiffer András – korábbi Lmp-s politikus – értelmezésében ez azt a paradox helyzetet teremti meg, hogy az a közeg, amely hosszú ideig a rendszer működését bírálta, most egy olyan politikai szereplő – „egy NER szökevény” – mögé sorakozik fel, aki annak működéséből nőtt ki.
A visszalépések nem egy új politikai korszak kezdetét jelzik, hanem egy régi korszak lezárását. A régi baloldal pártjai nem egymást erősítik, hanem saját mozgásterüket próbálják megőrizni egy átalakuló környezetben. A döntéseik nem a jövő felépítéséről szólnak, hanem a jelenlegi pozíciók meghosszabbításáról. A politikai verseny számukra már nem a növekedésről, hanem a túlélésről szól.
