A Lakmuszon megjelent „Nagy István felháborodott az ukrán gazdák tervén, pedig pont azt kérik az EU-tól, ami Magyarországnak is járt” című cikk azt sugalmazza, hogy az ukrán agrárszektor uniós csatlakozási igényei lényegében megfeleltethetők a 2004-es magyar csatlakozás feltételeinek. A cikk szerint az átmeneti időszak, a támogatások fokozatos bevezetése és a szabályokhoz való alkalmazkodás nem kivételes, hanem precedenssel rendelkező folyamat. Elemzésünkben annak jártunk utána, mennyiben állja meg a helyét ez az összevetés. Számos lényeges folyamatról a cikk szerzőo elfeledkeztek megemlékezni, bizonyos vonásokat pedig összemostak a két csatlakozási folyamat összevetésével. Ezek az eltérések nem marginálisak, hanem az agrárpiac működését, a költségvetési egyensúlyt és a versenyfeltételeket alapjaiban érintik. A kérdés tehát nem az, hogy vannak-e hasonlóságok, hanem az, hogy ezek elegendőek-e az összevetéshez. Már első pillantásra látszik, hogy a válasz nem egyértelmű.
Az egyik legfontosabb különbség az agrárméret és a piaci súly kérdésében jelenik meg, amelyet a Lakmusz nem bont ki kellő mélységben. Ukrajna mezőgazdasági területe nagyságrendileg felülmúlja a 2004-ben csatlakozó országokét, ami alapvetően más helyzetet teremt az uniós agrárpolitikában. A Világgazdaság elemzése szerint az ukrán mezőgazdaság mérete olyan mértékű, hogy integrációja jelentős forrásátrendeződést igényelne. Egy másik elemzés arra figyelmeztet, hogy ez a jelenlegi tagállamok támogatásának csökkenésével járhat: „az olcsó ukrán termények nehéz helyzetbe hozhatják a magyar gazdákat”. Ez a dimenzió a Lakmusz cikkében nem kap hangsúlyt, pedig az összehasonlítás egyik alapfeltétele lenne. Magyarország csatlakozása idején nem egy ilyen léptékű agrárszektor lépett be az uniós piacra. A különbség tehát nem fokozati, hanem minőségi. Ez a méretkülönbség önmagában is megkérdőjelezi egy ilyen analógia érvényességét.
A méretből fakadóan a költségvetési kontextus is radikálisan eltérő, amit a Lakmusz csak részben vesz figyelembe. A 2004-es magyar bővítés során az EU külön pénzügyi mechanizmusokkal készült az új tagállamok integrációjára, így a támogatások fokozatos bevezetése nem járt azonnali forráskivonással a régi tagállamoktól. Ezzel szemben a jelenlegi helyzetben az EU költségvetése már eleve nyomás alatt áll. Az Oeconomus elemzése szerint a 2028–2034-es költségvetési ciklus jelentős átalakítás előtt áll, és a mezőgazdasági támogatások újraszabása elkerülhetetlen. Ebben a környezetben egy olyan ország csatlakozása, mint amilyen adottságokat Ukrajna jelent, teljesen más következményekkel jár, mint amiket a korábbi bővítések esetén láthattunk. A Lakmusz kizárólag az átmeneti időszak tényére fókuszál, de nem vizsgálja annak fiskális vonzatait. Így az olvasó nem kaphat teljes képet arról, hogy milyen pénzügyi térben történne a csatlakozás. A különbség tehát nem csupán technikai, de rendszerszintű is a két integrációs folyamat mezőgazdasági aspektusaiban is. Ez pedig alapjaiban befolyásolja az összehasonlíthatóságot.
További lényeges eltérés jelenik meg a támogatásokhoz való hozzáférés kérdésében, amelyet a Lakmusz nem bont ki kellő részletességgel. A rendelkezésre álló információk szerint Ukrajna nem csupán fokozatos integrációt, hanem jelentős azonnali forrásbeáramlást is elérne. A Promenad24 beszámolója szerint ez akár 13–16 milliárd eurós támogatást jelenthetne. Ez nagyságrendileg eltér attól a pályától, amelyen Magyarország haladt a csatlakozás után. A Lakmusz ugyan hangsúlyozza a fokozatosságot, de nem vizsgálja a kiindulási szint kérdését. Pedig nem mindegy, hogy egy ország 25%-os támogatási szintről indul, vagy közel teljes hozzáféréssel lép be. Ez a különbség pedig közvetlen hatással van a piaci versenyre és az erőforrások elosztására. A magyar és az ukrán eset ebben a tekintetben nem tekinthető azonosnak. Az összehasonlítás így válik ismét leegyszerűsítővé és torzítóvá.
A szabályozási kiindulópont szintén olyan tényező, amelyet a Lakmusz részben elismer, de nem értelmez a súlyának megfelelően. A cikk idézi az ukrán álláspontot: „Semmi mást nem kérünk, mint időt arra, hogy az uniós szabályoknak meg tudjunk felelni”. Ez a kijelentés önmagában is mutatja, hogy a jelenlegi megfelelés nem teljes. Ezzel szemben Magyarország csatlakozásakor már nagyrészt harmonizálta agrárszabályozását az EU normáival. Az Európai Parlament vonatkozó háttéranyaga részletesen bemutatja, hogy a magyar mezőgazdaság jelentős része már a csatlakozás előtt megfelelt az uniós előírásoknak: “Magyarország jogszabályai ezen a területen jelenleg nagyrészt összhangban vannak az EU teljes joganyagával” (4. oldal). A tízéves átmenet tehát nem a szabályok hiányából indult, hanem egy már kialakított rendszer finomhangolását szolgálta. Ukrajna esetében azonban a kiindulópont lényegesen eltérő. Ez a különbség nem csupán technikai, hanem versenyjogi és piaci következményekkel is jár. A Lakmusz pedig nem említi ennek különbüzőségét, hiszen ez szembe menne saját narratívájával, ami viszont saját összevetésének torzságát is magával hozza.
A Lakmusz eredendően valós elemekből építkezik, de ezekből egy hiányos analógiát konstruál. A hasonlóságok – átmeneti időszak, fokozatos integráció – önmagukban nem elegendőek a két csatlakozás érdemi összevetéséhez. A különbségek – méret, költségvetési környezet, támogatási struktúra és szabályozási kiindulópont – olyan súlyúak, hogy alapjaiban változtatják meg a képet. A kérdés így nem az, hogy az ukrán gazdák mit kérnek, hogy milyen rendszerbe és milyen feltételekkel lépnének be. Ha pedig ezek a feltételek ennyire különböznek, valóban indokolt-e ugyanazzal a mércével mérni a két csatlakozást?
