A nemzetközi kapcsolatok realista megközelítése szerint az államok közötti együttműködés alapja nem a feltétlen bizalom, hanem a közös érdekek mentén megvalósuló pragmatikus koordináció. Ebben a rendszerben a szövetségesi viszony nem zárja ki a tagállamok közötti rivalizálást, sőt, a hírszerzési tevékenység szövetségesek elleni alkalmazása az állami gyakorlat szerves részét képezi. A diplomáciai nyilatkozatok mögötti valós szándékok feltérképezése, a gazdasági előnyszerzés és a szuverenitás biztosítása olyan kényszerítő erők, amelyek gyakran felülírják a szövetségi rendszerek íratlan szabályait is. Mivel a hírszerző ügynökségek mandátuma az adott nemzet biztonságának és érdekeinek védelmére szól, így a partnerek megfigyelése nem tekinthető rendkívüli eseménynek, hanem a globális politika anarchikus természetéből fakadó önvédelmi reflexnek.
Különösen éles ez a küzdelem a szűkös erőforrásokért és a piaci dominanciáért folytatott rivalizálás területén, ahol a nemzetek zéró összegű játékként tekintenek a gazdasági lehetőségekre. Ennek megfelelően a politikai szövetségesek a globális piacon kőkemény versenytársak, és a partnerországok vállalati titkai vagy erőforrásai ugyanolyan értékes célpontokká válnak, mint az ellenséges államok katonai tervei. A hírszerzés ilyenkor a nemzeti iparvédelmet szolgálja, biztosítva, hogy a hazai vállalatok ne maradjanak alul a szövetséges partnerekkel szembeni tendereken vagy technológiai versenyben.
A szövetségesek közötti adatgyűjtés történelmi gyökerei messzire nyúlnak vissza, bizonyítva, hogy a gyakorlat nem a modern technológia szüleménye. Már az első világháború idején, 1917-ben megmutatkozott ez a fajta gyanakvás, amikor az amerikai erők megérkeztek Franciaországba, ahol John J. Pershing amerikai parancsnok utasította hírszerzőit, hogy mérjék fel a franciák szénkészleteit. Washingtonban tudták, hogy a szénhiány olyan kritikus kérdés, amely Franciaországot akár a háborúból való kilépésre is kényszerítheti.
A második világháború alatt a náci Németország folyamatosan figyelemmel kísérte szövetségese, a fasiszta Olaszország kommunikációját. Ennek oka részben az volt, hogy a német hírszerzés felismerte az olasz titkosítások sebezhetőségét a brit kódfejtőkkel szemben, ugyanakkor a megfigyelés lehetőséget adott a partner politikai megbízhatóságának kontrollálására is. A háború utáni időszakban, 1956-ban a szuezi válság idején az Egyesült Államok feltörte és dekódolta három legközelebbi szövetségese – Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael – titkos üzeneteit. Az invázió részleteinek ismerete tette lehetővé az amerikai kormány számára, hogy hatékony diplomáciai és gazdasági nyomást gyakorolva kényszerítse ki a hadműveletek leállítását.
A hidegháború későbbi szakaszaiban is folytatódott ez a tendencia. 1969-ben az amerikai Nemzeti Biztonsági Ügynökség lehallgatóállomások segítségével követte nyomon a japán kormány belső tárgyalási pozícióit az Okinava visszaszolgáltatásáról szóló egyeztetések alatt, ami közvetlen előnyt biztosított a szerződés feltételeinek kialakításakor. Ezek a megfigyelések azonban sosem egyoldalúak, és még a legszorosabb partnerek között is előfordultak súlyos incidensek: az 1960-as években Franciaország külön hálózatot szervezett az Egyesült Államokban, amelynek célja az amerikai tudományos kutatások és rakétafejlesztések adatainak megszerzése volt. Annak ellenére, hogy Izrael az Egyesült Államok legszorosabb közel-keleti bástyája, az izraeli hírszerzés fontosnak tartotta, hogy kémek révén olyan adatokhoz jusson hozzá, amelyeket Washington politikai okokból nem osztott meg velük. Az ügy 1985-ös lelepleződése hatalmas diplomáciai botrányt kavart, rávilágítva arra, hogy még a legmélyebb stratégiai partnerség sem jelent teljes körű információmegosztást. A kapcsolatok azonban végül nem szakadtak meg, ami jól példázza a szövetségesi kémkedés pragmatikus kezelését: a felek a nyilvánosság előtt felháborodnak, de a közös stratégiai érdekek és a geopolitikai realitások végül mindig felülírják a bizalmi válságot.
A gazdasági és ipari kémkedés a modern szövetségesi hírszerzés egyik legmeghatározóbb motivációja. Az 1990-es évek elején az európai Airbus konzorcium egy 6 milliárd dolláros repülőgép-eladási szerződésről tárgyalt Szaúd-Arábiával. Az amerikai hírszerzés az ECHELON hálózat segítségével lehallgatta a felek közötti teljes kommunikációt. Ezeket az információkat az amerikai döntéshozók felhasználták, aminek következtében a megrendelést végül az amerikai Boeing és McDonnell Douglas nyerte el 1994-ben. Hasonló sorsra jutott a francia Thomson-Alcatel is 1994-95-ben, amikor egy 1,4 milliárd dolláros brazil radarrendszer-pályázatot veszített el az amerikai Raytheonnal szemben. A technológiai szuverenitásért vívott harcban a német Enercon vállalat esete is tanulságos: 1994-ben, miután a cég benyújtotta amerikai szabadalmi igényét egy új szélgenerátor-technológiára, az amerikai szolgálatok lehallgatták a német cég belső kommunikációját, és a technikai részleteket átadták a hazai versenytársnak.
A katonai és gazdasági hírszerzés mellett a politikai szándékok független ellenőrzése a diplomáciai tárgyalások során válik igazán kritikussá. A 2009-es londoni G20 csúcson a brit hírszerzés poloskázott internetkávézókat és billentyűzet-rögzítő szoftvereket használt a szövetséges delegációk ellen. Célzottan figyelték a török pénzügyminisztert és a dél-afrikai küldöttséget, hogy valós időben ismerjék meg azok alkupozícióit. Ez a technikai fölény lehetővé tette a brit kormány számára, hogy a tárgyalóasztalnál azonnali előnyhöz jusson és befolyásolja a csúcs kimenetelét.
„A szövetségesek elleni megfigyelések eddigi legszélesebb körére a 2013-as Snowden-ügy világított rá, amikor a volt NSA alkalmazott által kiszivárogtatott dokumentumokból feltárult a titkos adatgyűjtés valódi mértéke. Kiderült, hogy az amerikai fél legalább 2002 óta lehallgatta Angela Merkel német kancellár mobiltelefonját, valamint számos más uniós vezető kommunikációját is nyomon követte. A megfigyelés nem terrorista fenyegetésekre irányult, hanem a német és európai álláspont megismerésére stratégiai kérdésekben. Az NSA havonta több száz millió adatot rögzített Németországban, kihasználva a dán tenger alatti kábelek infrastruktúráját is. Az Operation Dunhammer során a dán hírszerzés hozzáférést biztosított az amerikaiaknak a stratégiai csomópontokhoz, amin keresztül német, francia, norvég és svéd politikusokat figyeltek meg. Az európai szolgálatok tevékenysége szintén kiterjedt a szövetségesekre. A német titkosszolgálat (BND) belső vizsgálata feltárta, hogy az ügynökség közel 3500 célpontot figyelt meg szövetséges országokban, amelyek többsége EU- vagy NATO-tagállam volt. Franciaország is kiterjedt megfigyelőrendszert tart fenn, amelyet Frenchelon néven emlegetnek. A francia szolgálatok többek között egy dél-amerikai állomást használnak az amerikai műholdas forgalom elfogására.
Bár a szövetségesek közötti kémkedés napvilágra kerülése súlyos diplomáciai válságokat okoz, a teljes szakítás szinte sosem következik be. A nemzetközi jog nem tartalmaz egyértelmű tiltó normát a távoli elektronikus adatgyűjtésre, ami tág teret enged a tevékenység folytatásának. Az államoknak a technológiai lemaradás és a közös fenyegetések elleni fellépés miatt szükségük van egymás adataira, így a színfalak mögött az operatív együttműködés akkor is folytatódik, ha a felszínen éppen politikai botrány zajlik. A szövetségesi kémkedés tehát nem a barátság hiánya, hanem a nemzeti érdekek és a piaci erőforrásokért vívott küzdelem elkerülhetetlen eszköze marad.
