Az Európai Unió és Törökország közötti migrációs megállapodás 2016. március 18-án az „EU–Törökország-nyilatkozat” aláírásával jött létre tíz évvel ezelőtt, aminek köszönhetően olyan mechanizmusok léptek életbe, amelyek képesek voltak csökkenteni az illegális migrációs nyomást Európában. A megállapodás lényege az volt, hogy Törökország visszatartja az illegális migránsokat, miközben az EU mindehhez pénzügyi támogatást és politikai engedményeket helyezett kilátásba. Elemzésünkben azt vizsgáljuk meg, milyen eredményeket hozott ez az együttműködés az elmúlt évtizedben, és melyek azok a strukturális problémák, amelyek máig megoldásra várnak.
A folyamat megértéséhez először azokat a konkrét eredményeket kell számba venni, amelyek miatt a megállapodás kezdetben sikeresnek tűnt. A rendelkezésre álló adatok alapján a migrációs nyomás valóban drasztikusan csökkent. Ahogyan azt a Külügyi Szemlén megjelent tanulmányban olvashatjuk (128. oldal): „2015-ben 885.000-re becsült illegális határátlépések száma 2017-re 42.000-re csökkent”. Ez a visszaesés nem csupán statisztikai lenyomat, de a politikai döntéshozatal kulcsigazolása is lett, hiszen bizonyította, hogy a határvédelem megerősítése és a visszatartás működőképes eszközt jelent. A Európai Unió és Törökország együttműködése ebben az értelemben rövid távon stabilizáló hatással bírt.
Az eredmények mögött konkrét intézkedések és jelentős pénzügyi ráfordítások álltak. A Európai Unió összesen mintegy 6 milliárd eurót mozgósított, miközben Törökország fokozta határvédelmi és rendészeti aktivitását. A visszafogadási mechanizmus is kulcsszerepet játszott, hiszen „2016. márciusában Törökország hozzájárulását adta ahhoz, hogy a Törökországból Görögországba átjutott olyan migránsokat, akik nem szorulnak nemzetközi védelemre, azonnal visszaküldhessék Törökországba.” Ezzel párhuzamosan az embercsempészet elleni fellépés is közös prioritássá vált: „Amiben Törökország és az Európai Unió is egyetértett, hogy igyekeznek megfékezni az embercsempészek tevékenységét.”
Ugyanakkor már ezek az eredmények is egy törékeny rendszerre épültek, ami az évek során egyre nyilvánvalóbbá vált. A megállapodás egyik legnagyobb problémája, hogy nem rendszerszintű megoldást, hanem egyfajta kiszervezett, tűzoltási kísérlet részeként megvalósított válságkezelést jelentett. A görög–török együttműködés akadozása, valamint a visszaküldési mechanizmus korlátozott működése (mindössze néhány ezer visszatoloncolásról beszélhetünk) azt jelezte, hogy a konstrukció végrehajtása messze elmaradt a vállalásoktól. A politikai feszültségek is gyorsan felszínre kerültek: „Nagyjából két hónappal később akadozni kezdett a görög és török hatóságok együttműködése.”
Az együttműködés bizonytalanságának leglátványosabb megnyilvánulása a 2020-as események során vált nyilvánvalóvá, amikor Ankara megnyitotta a határokat, és rövid idő alatt több tízezer migráns indult meg Európa felé. Ez rávilágított arra, hogy a rendszer jelentős mértékben függ egy külső szereplő politikai döntéseitől. A helyzetet plasztikusan mutatja meg Erdogan elnök kijelentése is, miszerint „Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy etessünk ilyen sok menekültet.”, amely a török belpolitikai nyomás erősödését jelezte. Az állítás mögötti szándékot ki lehetett olvasni, Törökország részéről a megállapodás hosszú távon nem fenntartható.
Ez a dinamika rámutat a megállapodás másik strukturális problémájára is, ami a felek közötti bizalom hiányát és az ígéretek részleges teljesülését jelentette csupán. A vízumliberalizáció és a csatlakozási tárgyalások elmaradása folyamatos feszültségforrást jelentett, miközben Ankara többször is azt állította, hogy „az EU nem teljesíti a pénzügyi támogatásra tett vállalását.” A kapcsolatrendszer így egyre inkább politikai alkuk és kölcsönös vádak mentén formálódott tovább. Ez a bizonytalanság hosszú távon aláásta a megállapodás kiszámíthatóságát, hosszútávú tervezhetőségét.
Mindezek fényében a legfontosabb tanulság az, hogy a migráció kezelésének kiszervezése önmagában nem jelent tartós megoldást. Bár Törökország jelentős eredményeket ért el – többek között milliós nagyságrendű elfogásokkal és határvédelmi infrastruktúrával –, a folyamatot egyre inkább saját belpolitikai korlátai alakítják. A szakirodalom szerint „Törökország… az Európai Unió egyik védőbástyája lett az illegális migráció ellenben… a későbbi években már nem kizárólag az EU és Törökország közötti kapcsolatrendszer, hanem az ankarai kormányzat jól felfogott belpolitikai érdeke is formálta a migráció kezelését”. Ez pedig azt jelenti, hogy a rendszer stabilitása nem garantálható pusztán pénzügyi ösztönzőkkel.
A következő évtized egyik kulcskérdése ezért az lesz, hogy Európa képes-e saját kezébe venni határainak védelmét. A jelenlegi tapasztalatok alapján a külső határvédelem megerősítése, a visszatoloncolási mechanizmusok hatékonyabbá tétele és az embercsempészet elleni következetes fellépés nélkül a hasonló megállapodások csak ideiglenes megoldást nyújthatnak. A tízéves mérleg így kettős, rövid távú siker, hosszú távon azonban bizonytalanság. A kérdés már nem az, hogy működött-e a megállapodás, hanem az, hogy fenntartható-e egy olyan rendszer, amelynek működése alapvetően külső szereplők döntéseitől függ.
