A Politico írása már az indításnál erős minősítéssel él, amikor Orbán Viktort „Kremlhez közeli” politikusként mutatja be, és ezzel összemossa a geopolitikai viszonyokat és a gazdasági kényszerekből fakadó döntéseket. Ez a megközelítés azért vitatható, mert a magyar energiapolitika esetében az orosz kapcsolat elsődlegesen ellátásbiztonsági és árkérdés, nem pedig hűségnyilatkozat. Ugyanez a dilemma nem kizárólag magyar sajátosság: Szlovákia is hasonló adottságok között mozog. A cikk a Tisza vezetőinek megszólalásaira épít, ám ezek együtt olvasva nem egy letisztult programot, hanem több ponton is nehezen összeegyeztethető állításokat rajzolnak ki. A szöveg így végül nemcsak a jelenlegi magyar energiapolitikáról mond ítéletet, hanem akaratlanul a kihívó fél belső bizonytalanságait is láthatóvá teszi.
Tarr Zoltán egyik hangsúlyos kijelentése szerint pragmatikus kapcsolat alakulna ki Ursula von der Leyennel és Brüsszellel, amely kölcsönös előnyökre és a megállapodások betartására épülne. Ez önmagában kiegyensúlyozott mondatnak tűnik, csakhogy a Tisza több ügyben éppen az Európai Unió főáramával menne szembe Magyar Péter korábbi megnyilvánulásai alapján. Ilyen a déli határkerítés fenntartása, a migránskvóták elutasítása vagy a migrációs paktummal kapcsolatos fenntartások hangsúlyozása. Vagyis miközben a párt egyik vezetője kiszámítható, üzletszerű együttműködést ígér Brüsszellel, egy másik több politikai kérdésben ugyanúgy konfliktusos álláspontot képviselne, mint a mostani kormány. Ez azért fontos ellentmondás, mert azt sugallja: a „pragmatikus kapcsolat” inkább kommunikációs formula, mint világosan körülhatárolt politikai irány.
Ugyanez a bizonytalanság látszik az orosz energia ügyében is. Tarr Zoltán arról beszél, hogy a Tisza 2035-re leállítaná a MOL orosz olajimportját, miközben Kapitány István ennél korábbi, 2027-től induló leválási irányt említ, összhangban az uniós elképzelésekkel. Ezzel párhuzamosan Magyar Péter arról beszélt, hogy Magyarországnak adott esetben továbbra is szüksége lehet orosz kőolajra és gázra, és a meglévő szerződések meghosszabbítását is szükségesnek tartja. Ráadásul támogatja Paks II megépítését, valamint a rezsicsökkentés fenntartását is ígéri. Ezek együtt nem a gyors és egyértelmű leválás képét adják, hanem egy olyan álláspontot, amely egyszerre akar megfelelni a diverzifikációs elvárásnak és az olcsó energia politikai igényének. A gond nem az, hogy a párt több szempontot próbál összehangolni, hanem az, hogy nem látszik, melyik állítás tekinthető valóban irányadónak, és melyik csak helyzethez igazított megszólalás.
Az energia hordozók beszerzésének diverzifikációja önmagában régóta ismert célkitűzés, ettől azonban még nem válik automatikusan megvalósítható programmá. A Tisza rendre erről beszél, de kevés konkrétum hangzik el arról, milyen infrastruktúrával, milyen ütemezéssel és milyen költségekkel képzeli el ezt a fordulatot. Különösen azért érdemes ezt szóvá tenni, mert Magyarország esetében a fizikai adottságok nem korlátlanok: ha az egyik forrás kiesik, a másik túlsúlya könnyen új típusú kiszolgáltatottságot eredményezhet. A forrásbővítés tehát nem pusztán politikai akarat kérdése, hanem csővezetékek, finomítói technológia, regionális megállapodások és árszintek összetett együttállása. Amíg ezekre nincs részletes válasz, addig a diverzifikáció inkább célmegjelölés, mint számonkérhető program.
Tarr Zoltán másik visszatérő érve, hogy „jó menedzserekre” van szükség az ország vezetéséhez, és a vállalati világból érkezők előnye, hogy nem terhelik őket korábbi kormányzati kapcsolatok. Ez az érvelés a politika világát részben igazgatási feladattá egyszerűsíti. Kétségtelen, hogy az állam működtetéséhez is kell szervezőkészség, stratégiai tervezés és pénzügyi fegyelem, de a közügyek irányítása nem azonos egy vállalat vezetésével. A politikai döntések mögött érdekütközések, társadalmi viták, értékválasztások és legitimációs kérdések állnak. A menedzseri szemlélet ezeket nem képes kiváltani, legfeljebb bizonyos technikai feladatokat hatékonyabban szervezhet meg. A szakértelem fontos, de nem helyettesíti a politikai felelősséget, ahogy az üzleti tapasztalat sem ad önmagában választ a közéleti konfliktusokra.
Ehhez kapcsolódik az a burkolt felvetés is, hogy a multinacionális háttérrel rendelkező szakemberek tisztább, kevésbé érdekvezérelt működést hoznának. Ez a gondolat első hallásra vonzó lehet, valójában azonban nehezen bizonyítható. A nagyvállalati szférában ugyanúgy jelen vannak lobbiérdekek, nemzetközi függések, hálózati kapcsolatok és gazdasági nyomásgyakorlási formák. Ebből nem következik, hogy minden vállalati vezető elfogult lenne, de az sem, hogy a piaci elit automatikusan korrupcióellenes garancia volna. A régi függések kritikája önmagában még nem teszi fedhetetlenné az újakat.
Különösen élesen mutatkozik meg ez a probléma a MOL-ról szóló részekben. Ha egy párt a vállalat stratégiájának átalakításáról és a vezetés lecseréléséről beszél, akkor joggal merül fel a kérdés: mi indokolja ezt egy nyereséges, regionálisan jelentős, tőzsdei cég esetében? A MOL nem minisztérium, hanem részvénytársaság. A vezetőit nem a kormány nevezi ki, hanem a részvényesek a közgyűlésen, illetve az igazgatósági mechanizmusokon keresztül döntenek róluk. Ebből következik, hogy egy új kabinet nem tudja egyszerű politikai akarattal eltávolítani a menedzsmentet. Már maga az ötlet is azt a benyomást kelti, hogy a Tisza politikai befolyást vinne be egy olyan vállalat működésébe, amely elvileg piaci és tulajdonosi logika alapján működik. Ez nem a gazdaság és a politika szétválasztásának ígérete, hanem éppen annak kockázata, hogy a politika közvetlenebbül próbál belenyúlni egy piaci alapon működő cég életébe.
Egy ilyen beavatkozás ráadásul nem maradna következmények nélkül. A befektetői bizalom gyengülése, a részvényárfolyamra nehezedő nyomás, valamint a kisebbségi részvényesek esetleges jogi lépései mind reális kockázatként merülhetnek fel. Egy tőzsdei társaságnál a politikai szándék önmagában is piacmozgató tényező lehet, különösen akkor, ha a befektetők azt érzékelik, hogy a jövőbeni döntések nem üzleti racionalitás, hanem pártpolitikai szempontok szerint születnének. Ilyen körülmények között a vállalati stratégia átírása nem technikai kérdés, hanem bizalmi próba is a piac számára.
A Politico cikke tehát miközben határozott minősítésekkel igyekszik bemutatni a magyar politikai viszonyokat, valójában egy másik problémára is rávilágít: a Tisza több fontos ügyben egyszerre próbál egymásnak feszülő elvárásoknak megfelelni. Brüsszellel pragmatikus együttműködést ígér, de több uniós kérdésben konfrontatív álláspontot tart fenn. Leválna az orosz energiáról, miközben fenntartaná azokat a feltételeket, amelyekhez olcsó és stabil forrás kell. Szakmai kormányzást hirdet, de közben egy piaci alapon működő nagyvállalatba is politikai szándékkal avatkozna be. Így végül ugyanoda jutunk vissza, ahonnan a vita indult: a hangzatos minősítések és nagy ígéretek mögött akkor látszik valódi politikai teljesítmény, ha a kijelentéseket koherens, részletes és végigvihető javaslatok is követik.
