Bár az Európai Unió és Ukrajna hivatalosan is megállapodott a Barátság kőolajvezeték helyreállításáról és újraindításáról, a szállítás továbbra sem indult el, aminek pontos okai a mai napig nem tisztázottak. Bár március 14-én a Naftogaz vezérigazgatója az ukrán külügyminiszter-helyettes előadást tartottak 31 diplomatának arról, milyen nehézségek léptek fel a vezetéknél, a beszédek során bemutatott információk nem adtak egyértelmű választ arra, mi akadályozza ténylegesen a kőolaj újraindítást. Részletes technikai specifikációkról nem lehetett hallani, így az esemény inkább tűnt egy politikai szándékú magyarázkodásnak, mint átfogó szakmai beszámolónak. Az érintett iparági vezetők helyett az ukrán külügy képviselője kommunikált, az érintett országok szakmai vezetői helyett 31 ország diplomatájának. Mindez azt a benyomást kelti, hogy az ukrán fél inkább politikai keretben igyekezett értelmezni a helyzetet, mintsem konkrét műszaki indokokkal alátámasztani a késlekedést.
Mint a Naftogaz oldalán olvasható: Különösen a Druzsba (Barátság) olajvezeték-infrastruktúrára január 27-én elkövetett támadás okozott jelentős károkat. „Már megosztottuk partnereinkkel a támadás következményeiről szóló műszaki információkat, és a találkozón részletesebb anyagokat tudtunk bemutatni a támadás helyszínéről, valamint elmagyaráztuk, milyen kihívásokkal kell szembenézniük szakembereinknek. Az ilyen infrastruktúra helyreállítása összetett technológiai folyamat, amely időt, speciális felszerelést és a csapatok folyamatos munkáját igényli, még állandó fenyegetés mellett is” – mondta Szerhij Korecskij, a Naftogaz vezérigazgatója.
Az elakadás okát és “bizonyítékokat” arról, hogy a magyar kormány téved abban, hogy az olaj elindítása mögött pusztán politikai szándékok vannak, továbbra sem cáfolta az ukrán fél. Az ezzel kapcsolatos kétségeket erősíti meg Hernádi Zsolt nyilatkozata is, amelyet Rónai Egon műsorában, az Egyenes Beszéd adásában tett. A a MOL vezérigazgatójának beszámolója szerint (9:07-től): „Mi az ukrajnai kollégáktól folyamatosan olyan tájékoztatást kaptunk – gyakorlatilag a tűz kitörése után –, hogy néhány napon belül eloltják a tüzet és néhány napon belül a vezetéket elindítják. (…) Nekünk folyamatosan azt mondták, hogy 2-3 napon belül elindítják. (…) Amikor nekünk azt mondják, hogy 2-3 nap, akkor meg is indokolják, hogy az alatt a 2-3 nap alatt mi fog történni. És amikor utána azt mondtuk, hogy akkor miért nem indul, akkor azt mondták, hogy mert nincsen még döntés arról, hogy indítson. Azt, hogy nincsen még döntés, azt nehéz technikai problémának nevezni.”
A nyilatkozatok alapján tehát úgy tűnik, Magyarország nem egy elhúzódó műszaki helyreállítási folyamattal, hanem inkább egy politikai döntés hiányával szembesült. Mindez ráadásul nem csupán “elszigetelt” magyar kérés volt. A helyzet másik közvetlen kárvallottja, Szlovákia szintén magyarázatot kért az ukrán féltől az olajszállítás elmaradására. A kérdés nemzetközi szinten is megjelent, hiszen Emmanuel Macron francia elnök is jelezte, hogy bár politikai támogatását adja a vezeték helyreállításához, indokoltnak tartja a helyzet tisztázását. Emellett maga az Európai Bizottság is felvetette az ellenőrzés szükségességét. Vagyis az ukrán fél által adott magyarázatok hiányosságai nemcsak Magyarország részéről vetettek fel kérdéseket, hanem több érintett ország és az Európai Unió szintjén is.
A Naftogaz és az ukrán külügy konkrét technikai részleteket nélkülöző tájékoztatása után különösen szembetűnővé vált, hogy a kulcskérdések továbbra is megválaszolatlanok maradtak. Nem történt valódi helyszíni ellenőrzés, noha az Európai Unió és több érintett ország is jelezte ennek szükségességét, és nem került sor nyilvános, független műszaki audit vagy nemzetközi szakértői vizsgálat lefolytatására sem. Mindezek hiányában a bemutatott „bizonyítékok” ellenőrizhetősége erősen korlátozott maradt. Ebben a helyzetben különösen éles kontrasztot mutatott a magyar sajtó egy részének reakciója.
Megdöbbentő volt látni, hogy a magát függetlennek tartó és függetlenségére rendszeresen hivatkozó médiumok milyen mértékben hallgatták el a tájékoztatás hiányosságait. A kritikai szempontok helyett több esetben inkább kész tényként kezelték az ukrán fél állításait, anélkül hogy azok ellenőrizhetőségét vagy megalapozottságát érdemben vizsgálták volna. Ez a hozzáállás nemcsak az ügy megértését nehezíti, hanem a „független” sajtó hitelességét is kérdésessé teszi egy ilyen jelentőségű gazdasági és geopolitikai kérdésben.
Ezt jól példázza a HVG, amely úgy fogalmazott: „Az ukránok 31 ország nagykövetének mutatták be részletesen, miért nem indult még újra a Barátság kőolajvezeték”, miközben a valóságban nem történt helyszíni ellenőrzés, és kizárólag az érintettek ismételték meg korábbi álláspontjukatt. Ezzel szemben a 444 már arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar delegáció még terepszemlét sem tudott tartani: „Czepekék nem tudtak az ukránokkal tárgyalni, és terepszemlét sem tudtak tartani. Várható volt, hogy a magyar delegációt nem fogják odaengedni a kőolajvezetékhez.” A cikk azt is hozzáteszi: „az ukránok arra is hivatkoztak, hogy azért nem akarnak magyar vagy uniós delegációkat a vezeték sérült szakaszához kísérni, mert ott orosz támadásoknak lennének kitéve, de minden bizonnyal nem csak ezért tartották távol a magyar delegációt.”
Ehhez képest a HVG azt állította, hogy „A vezeték üzemeltetője műszaki információkat, helyszíni dokumentumokat is bemutatott.” A megfogalmazás olyan benyomást kelthet, mintha tényleges, függetlenül ellenőrizhető bizonyítékok állnának rendelkezésre, holott ilyen ellenőrzés nem történt.
A 444 által „pszeudo-tényfeltárásnak” nevezett jelenség így mintha sajátos fordulatot vett volna. Miközben a magyar delegációt kritizálta a helyszíni vizsgálat hiánya miatt, maga is egy olyan narratívát erősített, amelyben a bizonyítékokkal alá nem támasztott állítások kész tényekként jelennek meg. Az ukrán fél által korlátozott hozzáférésről, a tényleges ellenőrzés elmaradásáról és a bemutatott anyagok hiányosságairól azonban már jóval kevesebb szó esett. Így a „tényfeltárás” helyett inkább egy olyan narratíva építési kísérlet rajzolódik ki a 444-nél, amelyben a kritikai kérdések háttérbe szorulnak, miközben az ukrán fél hiányosságairól beszámoló elemek eltűnnek és a magyar delegáció elleni támadásként jelennek meg. Egy magát független tényfeltáróként meghatározó médium esetében ez különösen problematikus, nemcsak a konkrét ügy megítélését torzíthatja, hanem magát a tényfeltárás fogalmát is relativizálhatja.
Mindezek fényében nemcsak az ukrán fél által bemutatott „bizonyítékok” hitelessége, hanem a róluk szóló médiabeszámolók megbízhatósága is kérdésessé válik. A függetlenségére gyakran hivatkozó sajtó egy része ebben az ügyben láthatóan nem a kritikus szakmai ellenőrzés, hanem egy előzetesen kialakított narratíva megerősítése mellett köteleződött el: a hiányzó műszaki részletek, az elmaradt helyszíni vizsgálatok és az ellenőrizhetőség korlátai háttérbe szorultak, miközben az ukrán fél állításai sok esetben vizsgálat nélkül kerültek átvételre. Ez a működés nem egyszerűen szakmai hiba, hanem a függetlenség fogalmának kiüresedését jelzi egy olyan kérdésben, amely közvetlen gazdasági és geopolitikai következményekkel jár. Ha azonban a „független” sajtó nem a bizonyítékok hiányát, hanem azok látszatát közvetíti, akkor felmerül a kérdés, vajon tényleg a valóság feltárása a célja – vagy csupán annak értelmezése egy előre kijelölt politikai keretben?
