Van valami különösen árulkodó abban, amikor egy politikai rendezvény tényleges létszámáról semmilyen végleges, közvetlen mérés nincs, sőt még az esemény meg sem, történt, de a hozzá kapcsolt politikai ítélet már teljesen készen áll. A HVG által tálalt Vox Populi-anyag pontosan ezt a logikát követi. Formálisan becslésről beszél, valójában azonban már a rendezvény előtt megpróbálja kijelölni, hogyan kell majd értelmezni a Tisza március 15-i menetét. Nem azt sugallja, hogy „majd meglátjuk, mekkora lesz a tömeg”, hanem azt, hogy az esemény már most a politikai erőfölény bizonyítéka, legfeljebb a végső szám nagyságrendjén lehet vitatkozni. A következtetés tehát nem a tényekből születik meg, hanem mintha megelőzné azokat. Érdemes részletesebben megvizsgálni, hogy komoly számítással vagy agitációs bűvészmutatvánnyal van-e dolgunk .
A kiindulópont ehhez képest meglepően gyenge. A HVG által ismertetett Vox Populi számítás a Facebook-esemény aktivitásából indult ki: március 14-én reggel 32 400 „ott leszek” és 54 500 „érdeklődő” jelölést láttak, és ebből három részvételi sávot vezettek le. Csakhogy ugyanebben az anyagban ők maguk írják le, hogy az ilyen online aktivitás önmagában nem tekinthető kész létszámadatnak, különösen egy politikailag kiemelt, nagy intenzitású demonstráció esetében, ahol az online viselkedés és a tényleges részvétel viszonya eleve bizonytalan. Magyarul: előre rögzítik, hogy a mérés alapja ingatag, majd erre az ingatag alapra mégis ráépítenek egy erős politikai történetet. Ez a kettő együtt sokkal beszédesebb, mint bármelyik önmagában. A szakmai óvatosság ugyanis csak zárójelben marad meg, miközben a kommunikációs üzenet már teljes hangerővel szól.
A három forgatókönyv ezt a hatást csak erősíti. A 70–90 ezres, a 100–140 ezres és a 175–200 ezres sáv első ránézésre visszafogott, többkimenetelű modellezésnek tűnhet, valójában azonban mindhárom ugyanabba az irányba tolja az olvasót. Egyik sem a bizonytalanságot állítja a középpontba, hanem azt az érzést kelti, hogy valami rendkívüli, szinte történelmi erejű ellenzéki mozgósítás készül. A különbség csupán annyi, hogy nagy, nagyon nagy vagy óriási tömegről beszélünk. Ez azért fontos, mert így a későbbi értelmezés szinte bárhogyan igazolható: ha kevesebben vannak, ott a visszafogottabb sáv, ha többen, ott a felső becslés, de a politikailag hasznos alapüzenet mindvégig ugyanaz marad. Nem ellenőrzik a valóságot, hanem előre keretezik.
Különösen tanulságos, hogy ugyanez az aszimmetrikus keretezés miként működik a másik oldallal szemben. A HVG-cikk maga rögzíti, hogy a Békemenetre nem lehet ugyanezt a típusú előzetes becslést elkészíteni, mert nincs hozzá központi Facebook-esemény. Ez technikailag lehet igaz, politikai kommunikációs értelemben viszont azt jelenti, hogy az egyik oldalhoz előre legyártott tömeg- és lendületnarratíva társul, a másikhoz nem. Vagyis nem két azonos mércével vizsgált eseményt tesznek egymás mellé, hanem csak az egyik esetében nyitják meg a számháború előtti hangulatépítés lehetőségét. Így az olvasó már az esemény előtt azt kapja meg, hogy itt van egy felívelő, egyre nagyobb tömeget vonzó ellenzéki erő, amelynek mozgása mérhető, látható, számszerűsíthető, míg a másik oldal marad a képek, benyomások és utólagos viták terepén. Ez nem semleges összehasonlítás, hanem féloldalas előkészítés.
A mostani cikk ráadásul nem légüres térben jelent meg, hanem egy már régebb óta épülő sajtó- és elemzői sémába illeszkedik. Néhány héttel korábban a HVG szintén a Vox Populi egyik anyagára hivatkozva már arról írt, hogy ha egy friss kutatás a valóságot mutatja, akkor akár a Tisza kétharmados esélyéről is lehet beszélni. Ettől még természetesen minden kutatás és minden előrejelzés vitatható, de a visszatérő minta itt a lényeg: ugyanabból a politikai világból újra és újra ugyanaz a tanulság érkezik, mégpedig az, hogy a Tisza nem egyszerűen erősödik, hanem már a megállíthatatlanság küszöbén áll. Ilyenkor a becslés, az interpretáció és a kívánt politikai hangulat már alig válik el egymástól. A számok többé nemcsak leírnak egy helyzetet, hanem elkezdik előre kijelölni azt is, milyen lelkiállapotban kellene azt szemlélnie a nyilvánosságnak.
Ehhez társult a Tisza saját mozgósító kommunikációja is, amely eleve nem egyszerű megemlékezésként, hanem erődemonstrációként építette fel a március 15-i eseményt. A párt hivatalos felületein azt hangsúlyozták, hogy a Nemzeti Meneten meg lehet mutatni, hogy „ők a többség”, egy másik felhívásuk pedig arról szólt, hogy együtt kell megtölteni az Andrássy utat, mert ez a rendezvény a közösségépítés és a felkészülés nyilvános demonstrációja lesz. A Telex mindeközben arról írt, hogy a Tisza robottelefonos mozgósítással is ráerősített a részvételre. Vagyis már eleve adott volt egy tudatos kampánydramaturgia: a tömeg nem pusztán résztvevői közösség, hanem politikai üzenet, sőt önigazolás. Ebben a közegben egy Facebook-jelzésekből felépített „független” becslés már aligha tekinthető teljesen ártatlan szakmai gyakorlatnak; sokkal inkább beleilleszkedik ugyanabba a kommunikációs gépezetbe, amely mindenáron a történelmi lendület érzetét akarja felépíteni.
Pedig a valóság éppen az ilyen helyzetekben szokott makacsabb lenni a kívánt történetnél. Tény, hogy a március 15-i napot több szereplő és több lap is a kampány egyik legfontosabb seregszemléjeként írta le: a Telex kifejezetten számháborúról és utolsó nagy erőpróbáról beszélt, a Reuters pedig úgy fogalmazott, hogy Orbán Viktor és Magyar Péter rivális nagygyűlései kulcsfontosságú erődemonstrációt jelentenek az áprilisi választás előtt. Ez azonban éppen arra figyelmeztet, hogy ilyenkor különösen nagy a kísértés: minden tábor, minden elemző és minden politikailag motivált médium szeretné a saját elbeszéléséhez hajlítani a tömegképeket, a részvételi becsléseket és a hangulati elemeket. Magyarán nem pusztán arról van szó, hogy valaki adatot közöl, hanem arról, hogy egy kampányfinisben a számok maguk is a politikai küzdelem részeivé válnak. Ilyenkor volna igazán fontos a módszertani önfegyelem, nem pedig a vágyvezérelt nagyotmondás.
A helyszíni tudósítások alapján a Tisza menete valóban jelentős tömeget mozgatott meg, ezt kár lenne vitatni. Csakhogy ha egy rendezvény valóban nagy, azt a helyszíni felvételek, a területi kiterjedés, a mozgásdinamika, az utólagos, többféle módszerrel végzett becslések úgyis megmutatják. A túl korai és túl magabiztos számháború inkább azt az érzetet kelti, hogy nem bíznak teljesen a tények önerejében, ezért még azok előtt szeretnék megírni az értelmezési keretet.
Nem véletlen, hogy a hivatalosabb becslési irány végül nem is ebből indult ki. Az MTÜ azt közölte, hogy mobilcella-adatok alapján ad szakmai tájékoztatást a fővárosi március 15-i rendezvények látogatottságáról. Lehet vitatkozni ezen a megoldáson is, de annyi bizonyos, hogy a mobilitási adatok legalább közelebb állnak a tényleges fizikai jelenléthez, mint egy Facebook-esemény kattintási hajlandósága. Ez a különbség azért fontos, mert jól megmutatja a mostani vita lényegét: nem azzal van baj, hogy valaki mérni akar, hanem azzal, ha a leggyengébb, legközvetettebb jelből készül a legerősebb politikai következtetés. A sorrend itt is beszédes. Előbb kellett a hangulat, az üzenet, a „mi vagyunk a többség” keret, és csak azután vált fontossá, hogy lesz-e olyan adat, amely ezt tényleg alá is támasztja.
A HVG által átvett Vox Populi-anyag tehát nem egyszerűen egy vitatható tömegbecslés. Inkább tünet. Annak a tünete, hogy a kampányhajrában egyes politikai-értelmező közegek már nem pusztán leírni akarják a valóságot, hanem előre meg is akarják mondani, milyen jelentése legyen. Ilyenkor mindenből felhasználható alapanyag lesz: közvélemény-kutatásból, Facebook-aktivitásból, telefonos mozgósításból, ünnepi menetből és légifelvételből ugyanazt a vágyott mondatot próbálják összerakni. Hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Hogy az egyik oldal már megérkezett a történelmi pillanatba. Hogy a másik legfeljebb asszisztálhat ehhez. Csakhogy a politika nem irodalmi műfaj, ahol a végkifejletet a szerző előre eldönti. A valóság rendszerint később, lassabban és jóval kellemetlenebbül válaszol. Éppen ezért minden olyan írás, amely a bizonyítás helyére előre gyártott eredményt állít, kevesebbet árul el a tömegről, mint arról a szándékról, amely mindenáron ugyanazt szeretné belelátni.
