A 444-en jelent meg az az állítás, az Akadémiai Dolgozók Fórumának közleményére hivatkozva, miszerint ma „Az oktatás- és tudománypolitika megfélemlítésre épül, és hatalompolitikai szempontok alapján osztja el egyetemi férőhelyeket.” Elemzésünkben utánajártunk, hogyan néz ki pontosan az a döntési eljárás, amelyben rögzítésre kerül, mely felsőoktatási képzéseken milyen arányú állami ösztöndíjas képzés indul, milyen jogszabályi környezet rögzíti a szabályokat, és ezek alapján mennyiben állja meg a helyét a 444 vádja.
A 2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról (Nftv.) biztosítja a keretet ahhoz, hogy a jogszabályi háttérben működő eljárási szabályok, szakmai szereplők és intézményi adatszolgáltatások alapján szülessenek meg ezek a döntések. A jogszabályi rendszer szerint a felsőoktatással kapcsolatos stratégiai és finanszírozási kérdések — így az állami ösztöndíjas helyekről való döntés is — a felsőoktatásért felelős miniszter hatáskörébe tartoznak, aki évente határozatban állapítja meg az ösztöndíjas szakok körét. Ez a feladat ma a Kulturális és Innovációs Minisztériumhoz tartozik, amely a felsőoktatás irányításáért felel. A tárcát Hankó Balázs vezeti, aki kultúráért és innovációért felelős miniszterként a felsőoktatás, a kutatás-fejlesztés és az innováció stratégiai irányításáért is felel.
A konkrét eljárási szabályokat a 423/2012. kormányrendelet rögzíti. Ennek értelmében a felsőoktatási intézményeknek adatokat kell szolgáltatniuk a miniszteri döntést megelőző Felvételi Tájékoztatóhoz, többek között arról, mely szakokat kívánnak meghirdetni, milyen képzési formában (állami ösztöndíj vagy költségtérítés), illetve milyen létszámokkal és arányokkal. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a miniszteri döntés nem légüres térben születik, hanem a tárca folyamatos egyetemekkel való egyeztetésével, amely így felméri azok álláspontját és kapacitásigényét. Az adatszolgáltatás tehát az intézmények részéről érkezik, és erre épül a meghirdetés.
A rendelet 3. és 25. paragrafusa alapján az Oktatási Hivatal koordinálja az intézmények adatszolgáltatását, ellenőrzi a formai és jogi megfelelőségüket, valamint előkészíti a besorolási döntést, például a ponthatárokra vonatkozó javaslatot. Az OH szerepe ebben a folyamatban szakmai koordinációs funkciót tölt be, nyilvánvalóan nem önálló politikai döntéshozó, hanem jogalkalmazó és szervező szereplő, amely biztosítja, hogy a felvételi eljárás a jogszabályi keretek között, egységes elvek mentén történjen.
A miniszteri döntés mögött emellett megjelennek olyan intézmények adatai, véleményei és ajánlásai is, mint a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem stratégiai dokumentumai a képzésről és a diplomás munkaerőpiacról. A döntés során a gyakorlatban figyelembe veszik az Oktatási Hivatal adatszolgáltatását, az intézményi javaslatokat, valamint a nemzetgazdasági és munkaerőpiaci adatokat is. A jogszabályi környezet tehát biztosítja, hogy ne egyetlen, zárt politikai aktusként történjen a férőhelyek meghatározása, hanem több szereplő és adatforrás bevonásával működő eljárásként valósuljon mindez meg.
A férőhelyek elosztása tehát törvényben rögzített miniszteri hatáskör, kormányrendeletben szabályozott eljárás, intézményi adatszolgáltatásra és az Oktatási Hivatal koordinációjára épülő, dokumentált döntési folyamat mentén történik. A „megfélemlítésre épülő, hatalompolitikai férőhely-osztás” narratívája így nem egyszerűen bizonyítatlan, de nehezen összeegyeztethető a valós eljárási mechanizmusokkal. A rendszerben több szereplő, több kontrollpont és közzétett döntés jelenik meg; a kapacitásokat az egyetemek jelentik be, a kereteket jogszabály rögzíti, a besorolást hivatal végzi. Ez nem titkos politikai szűrő, hanem nyilvános adminisztratív mechanizmus. A valóság tehát nem egy rejtett hatalmi kéz mozdulatát, hanem egy formálisan szabályozott döntési láncot mutat — és ez alapjaiban kérdőjelezi meg a 444 által közölt állítás megalapozottságát.
