A Tisza Párt Facebook-oldalán megjelent bejelentés szerint a párt nyugdíjasoknak szóló SZÉP-kártyát vezetne be: a 250 ezer forint alatti nyugdíjjal rendelkezők évente 200 ezer, míg a 250–500 ezer forintos sávba esők évi 100 ezer forint támogatást kapnának. A javaslat első ránézésre szociálisan érzékenynek tűnik, közelebbről vizsgálva azonban inkább egy kidolgozatlan, kampánylogikát követő ötlet benyomását kelti, amely több ponton is ellentmond a párt általános gazdaságpolitikai narratívájának.
A Tisza Párt nyugdíjas SZÉP-kártyás ígérete, szórványosan már jelent meg a médiában. Azért kelt meglepetést, mert a párthoz köthető szakértők az elmúlt időszakban nem a nyugdíjrendszer bővítéséről, hanem éppen annak visszavágásáról beszéltek. Több megszólalásukban is felmerült a 13. és 14. havi nyugdíj megszüntetésének lehetősége egy esetleges választási győzelem után. Ebben a kontextusban joggal merül fel a kérdés: vajon a SZÉP-kártyás támogatás mögött valódi szakpolitikai elgondolás van, vagy csupán egy kommunikációs ellensúly az általánosan hangoztatott, népszerűtlen állásponttal szemben?
Az eddigi nyilatkozatok alapján nem világos, hogy a Tisza ezt az új juttatást a 13. és 14. havi nyugdíj kiváltására szánja-e, vagy azok megtartása mellett ígéri. Ez az értelmezési bizonytalanság önmagában is gyengíti az ígéret hitelességét. Egy kormányzásra készülő párttól elvárható lenne, hogy egy ilyen volumenű intézkedést világos költségvetési és rendszerbeli összefüggésekben mutasson be.
A konstrukció ráadásul kifejezetten merev és igazságtalan sávhatárokat alkalmaz. A 249 ezer forintos nyugdíj évi 200 ezer forintos pluszt jelentene, míg 251 ezer forint esetén már csak 100 ezret – mindössze kétezer forintos különbségért cserébe. Ugyanez a logikai probléma jelenik meg 500 ezer forint fölött, ahol hirtelen elvágják a támogatást. Ez aránytalan eltérést hoz létre minimális jövedelmi különbség mellett, amit a közgazdasági szakirodalom klasszikus sávtorzulásként ír le.
Ez különösen problematikus annak fényében, hogy a Tisza Párt a személyi jövedelemadó kapcsán is a progresszív, sávos adózás ígéretével lépett fel. A nyugdíjas SZÉP-kártya konstrukciója azonban azt mutatja, hogy éles töréspontokra épülő, igazságtalan megoldásokban gondolkodnak. Ha egy viszonylag egyszerű támogatási rendszer ilyen torz módon kerül megtervezésre, akkor reális félelem, hogy egy ennél jóval összetettebb területen, az szja esetében is hasonlóan aránytalan elosztási logika érvényesülne.
A SZÉP-kártyás támogatás formája egy másik szempontból is figyelemre méltó. A kötött felhasználású kártya, a központi szabályozás és az államilag meghatározott költési kör inkább emlékeztet a jelenlegi kormány gyakorlatára, mint egy új típusú, rendszerszintű reformra. Ironikus módon a Tisza éppen azt az eszközlogikát veszi át, amelyet korábban gyakran bírált politikai ellenfeleinél.
Mindezt tovább árnyalja, hogy a SZÉP-kártya rendszere korábban uniós jogviták tárgya is volt. Az Európai Unió kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, mivel a szabályozás egyes elemei sértették a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát, amit az uniós bíróság több ponton is megállapított. Bár az eljárás lezárult, a konstrukció „terhelt múltja” közismert.
Éppen ezért különösen nehezen értelmezhető, hogy a Tisza miért nyúl egy olyan eszközhöz, amely korábban konfliktust okozott az Európai Unióval, miközben saját ígéretei szerint kormányra kerülve a harmonikus uniós együttműködést tekintené alapelvnek.
Összességében a nyugdíjas SZÉP-kártya nem egy átgondolt, hosszú távú szakpolitikai program részeként, hanem inkább ad hoc ígéretként értelmezhető. A párt olyan rétegek megszólítására tesz kísérletet, amelyeket az általános gazdasági állásfoglalásai elidegenítettek. A kérdés már csak az: a választók mennyire fogadják el ezt az irányváltást hitelesnek, és mennyire tekintik azt egyszerű szavazat maximalizáló manővernek.
