Juhász Péter politikusból lett influenszer egyik új videójában azt állította, semmi nem állhat távolabb a magyar emberek érdekétől, mint hogy Orbán Viktor kritikusan viszonyuljon az Európai Unió Ukrajnával kapcsolatos politikájához az orosz–ukrán háború idején. Érvelése szerint Magyarország sorsa elválaszthatatlan Európától, ezért minden olyan politika, amely gyengíti az EU egységét, szükségszerűen a magyar társadalomnak is árt. Elemzésünkben a politikatudomány eszköztárát segítségül hívva, megvizsgáltuk valóban ekkora-e az igazodási kényszer, vagy esetleg meghúzódhatnak elméleti, intézményi és demokratikus érvek az uniós fősodortól távolságot tartó magyar politika mögött.
A videóban (14:13-tól) arról beszél a volt ellenzéki politikus, hogy a magyar érdekek egy olyan tágabb geopolitikai helyzetben, mint amelyet az orosz-ukrán háború jelent, kizárólag az európai unióval együttműködve artikulálódhatnak, ezért az EU-val szemben kritikus politika szembe megy a magyar érdekekkel is: ”Állandóan valahogy Putyint szolgáljuk, Trumpot szolgáljuk, akkor is, amikor Európát akarja tönkretenni. Úgy, hogy mi vagyunk Európa. Hm? És ezt így nem rakják össze a Fidesz szavazók, hogy Orbán Viktor a sajátjai ellen politizál. Mi lehet egy magyar ember érdekével ellentétesebb, mint hogy a tágabb közösségét teszi tönkre, hm? Majd jobb lesz nekünk, hogyha Amerikában jobb? Majd jobb lesz nekünk, ha Putyinnak jobb? Nem. Nekünk akkor lesz jobb, ha Európa jobb, érted? Mert hogy ott vagyunk. Ilyen kurva egyszerű.”
Kétségtelen, hogy Magyarország Európa része, földrajzi, történeti és politikai értelemben egyaránt, ez a tény talán az egyetlen, ami nem vitatható a fenti idézetből. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy az Európai Unió működésével, döntéshozatali mechanizmusaival vagy politikai irányvonalaival szembeni kritika szükségszerűen a „magyar érdekek” tagadását jelentené. Juhi ugyanis azt sugallja, hogy Magyarországnak akkor lesz jobb, ha Európának jobb, ebből pedig egyenesen következik, hogy az Európai Unióval szembeni kritika a magyar érdekekkel megy szembe.
A politikatudomány – politikai oldaltól és ideológiai kötődéstől függetlenül – számos olyan legitim, rendszerszintű kritikát azonosít az Európai Unióval kapcsolatban, amelyek régóta jelen vannak az akadémiai diskurzusban. E ponton érdemes kilépni abból az egyszerű képletből, amelyet Juhász Péter felvázol, és megnézni, mit is jelent valójában az „európai döntés” politikatudományi értelemben. Ebben nyújt kapaszkodót Körösényi Andrástanulmánya, amely az Európai Unió működését nem a politikai lojalitás, hanem a demokratikus legitimáció felől vizsgálja.
Az első alapvető kritika a felelősség és a legitim döntéshozatal kérdéséhez kapcsolódik. Egy olyan, hosszú távon meghatározó ügyben, mint az orosz–ukrán háború politikai és gazdasági kezelése, joggal vetődik fel, mennyire legitim, hogy a döntések egy olyan intézményrendszerben születnek, amely nem a népszuverenitás klasszikus elvén nyugszik? Körösényi egyértelműen fogalmaz: „Az Európai Unió nem demokratikus intézmény… a demokratikus szakirodalomban ezt a tényt némi eufemizmussal demokráciadeficitnek nevezik.” (143. o.). Ha pedig a döntések mögött nem áll közvetlen választói felhatalmazás, akkor nehezen tartható az az állítás, hogy egy tagállam demokratikusan megválasztott kormánya illegitim módon jár el, amikor fenntartásokat fogalmaz meg az „uniós állásponttal” szemben.
Ebből fakad a második, elvi természetű probléma, amely a politikai közösség hiányára mutat rá, és egyben Juhász érvelésének talán legsebezhetőbb pontját érinti. Az a feltételezés ugyanis, hogy létezik egy egységes „európai akarat”, amelyhez igazodni kellene, politikai illúzió. Körösényi tanulmánya szerint nem jött létre olyan európai politikai közösség, amely demokratikus értelemben kollektív akaratot tudna formálni: „Nem alakult ki európai démosz, európai nép, amely politikai identitással és akaratot kifejező közösséggel rendelkezne.” (146–147. o.). Ennek hiányában az „európai álláspontot” szükségszerűen nem egy választói közösség, hanem egy szűk brüsszeli politikai–intézményi elit határozza meg, miközben döntésein keresztül mégis meghatározza, hogyan éljenek az európai polgárok a saját nemzetállamaikban. Ez aligha tekinthető természetesnek vagy vitán felül állónak. Ilyen körülmények között, amikor a demokratikus közösséget technokrata kormányzás helyettesíti, nem az eltérés, hanem a hallgatás lenne a probléma. Ha egy népszuverenitáson alapuló felhatalmazással rendelkező miniszterelnök szót emel, az nem Európa (főleg nen a magyar érdekek) ellen, hanem éppen a magyar választók érdekében történik – Juhász Péter leegyszerűsítő állításával szemben.
A Juhász Péter kijelentéséből fakadó harmadik probléma az átláthatóság hiánya, amely szorosan kapcsolódik a felelősség kérdéséhez. Az uniós döntéshozatal többszintű, konszenzusos és intézményileg széttartó, így a választópolgár számára gyakran követhetetlen, ki és milyen politikai megfontolások alapján dönt. Ez éles ellentétben áll a nemzetállami parlamentáris rendszerekkel, ahol a politikai felelősség – legalább elvben – világosan azonosítható. Egy ilyen rendszerben az „EU ezt mondja” érvelés nem demokratikus végpont, hanem inkább a felelősség elkenésének technikája, ami tovább gyengíti azt az állítást, hogy az uniós fősodorhoz való igazodás önmagában legitim kizárólag.
Végül a tanulmány egy kevésbé látványos, de annál súlyosabb problémára is rámutat – és ez a kritika ma is döntően érvényes. Körösényi 2004-ben még úgy fogalmazott, hogy az unió demokratikus deficitjével kapcsolatos kifogások nem szerveződnek rendszerszintű politikai cselekvéssé, vagyis nincs olyan erő, amely ezeket intézményi reformkényszerré tudná alakítani. Azóta ugyan történt elmozdulás, a Patrióták Európáért EP-csoportjának megjelenésével, amely több kérdésben – éppen ezekre a szuverenitási, demokratikus és elszámoltathatósági problémákra építve – rendszeresen artikulál kritikát az uniós fősodorral szemben. Ez azonban legfeljebb részleges korrekciót jelent. Magának az Európai Uniónak továbbra sincs olyan kényszerítő erejű, belső intézményi mechanizmusa, amely ezeket a kritikákat strukturális megoldások irányába vinné el. A demokratikus deficit az intézményrendszer szintjén változatlanul fennáll, még akkor is, ha politikai viták ma már nyíltabban jelennek meg.
Körösényi ezt a problémát így foglalja össze: „…jelenleg az EU-ban nincs olyan ellenelit, amely páneurópai mozgósításban vagy az unió demokratizálásában érdekelt lenne.” (147. o.). Ez pedig újra és újra megkérdőjelezi azt az egyszerűsítő állítást, hogy „amit Európa mond, az szükségszerűen a magyar érdek is”.
Összességében tehát Juhász Péter állítása ott csúszik félre, ahol a politikai vitát morális evidenciává egyszerűsíti. Ugyanis nem az a kérdés, hogy „Európa vagy Magyarország”, hanem az, hogy milyen Európa nevében várjunk el feltétlen igazodást. Egy olyan unió esetében, amelynek demokratikus deficitjei máig fennállnak, az „európai érdek” nem magától értetődő erkölcsi parancs, hanem vitatható politikai konstrukció. Ebben a keretben egy népszuverenitáson alapuló felhatalmazással rendelkező miniszterelnök kritikus megszólalása nem a „sajátjai ellen politizálás”, hanem épp annak a demokratikus felelősségnek a gyakorlása, amelyet Juhász érvelése következetesen figyelmen kívül hagy. Innen nézve a vita valóban nem „ilyen (…) egyszerű” – legfeljebb akkor, ha a politikai különbségeket erkölcsi ítéletekkel próbáljuk lezárni, nem pedig érvekkel végiggondolni.
