A HVG egy cikke szerint „4000 milliárdra is rúghat a választási osztogatás számlája”, és azt állítják, hogy „a kabinet főként olyan problémák orvoslásából igyekszik politikai tőkét kovácsolni, amelyek nem is léteznének a korábbi döntései és mulasztásai nélkül.” A lap a tervezett intézkedéseket kizárólag költségvetési „számlaként” értékeli, miközben alig tér ki arra, hogy ezek milyen társadalmi csoportok számára jelentenek tényleges segítséget – legyen szó nyugdíjasokról, családokról vagy alacsony keresetűekről. Elemzésünkben annak jártunk utána, mennyiben állják meg helyüket a HVG állításai, ha nem csak kiadási oldalról, hanem a társadalmi hatások felől is vizsgáljuk a cikk tartalmi kérdéseit, illetve mit jelent az, ha az ellenzéki pártok propagandaszólamai a gazdasági rovatban kelhetnek új életre.
A HVG olvasata szerint a kormány minden lépése egy óriási, túlárazott kampánycsomag része, és még azok a problémák is „kormányzati termékek”, amelyeket Európa-szerte a gazdasági és demográfiai trendek alakítanak. A lap gondosan ügyel arra, hogy semmilyen különbségtétel ne legyen a hosszú távú reformok és az egyszeri támogatások között – így egyszerűbb mindent „osztogatásnak” nevezni.
A HVG cikke több ponton is úgy hivatkozik a nyugdíjrendszerre és az adórendszerre, mintha azok valamiféle következetlen, rögtönzött politikai termékek lennének – miközben a lap következetesen kerüli, hogy akár egyetlen mondatban is megvizsgálja ezek társadalmi hatását, vagy lehetséges alternatíváit. „A nyugdíjrendszer tele van végiggondolatlan, rögtönzött elemekkel” – írják, mintha az elmúlt másfél évtizedben nem lett volna számos olyan nemzetközi válság, amely a teljes európai jóléti rendszert kihívások elé állította volna, és a magyar nyugdíjrendszerben jelentkező feszültségek egyedülállóak lennének.
A HVG ugyanezt a mintát követi az adópolitikánál is: leegyszerűsít, majd a saját leegyszerűsítését tekinti bizonyítéknak: „a családtámogatások rendszere a jobban keresőket segíti, a szegényeket az út szélén hagyja” – írják, de a mondat feltűnően hiányos. A HVG ugyanis rendre megfeledkezik arról, hogy az adókedvezmények valójában a munkajövedelem után járnak, és ebbe nyilvánvalóan nem tartoznak bele azok, akik nem dolgoznak vagy minimálbéren vannak: ők más típusú szociálpolitikai támogatást kapnak. A lap tehát ugyanazzal a lendülettel kér számon olyan kedvezményeket, amelyek szükségszerűen csak az aktív dolgozókat érinthetik. Ez a tendenciózus kettős mérce végigkíséri az egész cikket.
A jóléti rendszer bővítése mindig gyanús, ha a magyar kormányzat teszi, eleve politikai trükköt sejtenek mögötte – miközben más európai országokban a hasonló lépéseket természetes szociálpolitikai fejlesztésként értékelik. Amikor Norvégiában 94%-ra nő az elektromos autók aránya állami kedvezmények miatt, a lap „rekorddöntésként” ünnepli a norvég modellt (HVG: „Rekordot döntött Norvégia…”). Amikor Németország nyugdíjasoknak ad adómentes munkavállalási kedvezményt, az HVG szerint „szükséges demográfiai válasz” (HVG: „800 ezer forintos pluszpénz a német nyugdíjasoknak”). Ugyanaz a logika, amelyet Finnország vagy Norvégia kapcsán természetesnek vesznek, hirtelen értelmét veszti, amint magyar példák kerülnek szóba.
Hogy szimpla osztogatásról vagy alakító jellegű társadalompolitikáról beszélünk-e még bizarrabb fénytörést kap a következő gondolatmenetben:
„Egy választás előtti osztogatás persze mindig jól jön az aktuális kormánypártnak, de ezúttal azt sem lehet kihagyni a számításból, hogy rengeteg mostani lépésre szükség sem lett volna, ha az ország vezetői az elmúlt három és fél évben belevágtak volna nagyobb reformokba, vagy épp csak megpróbáltak volna javítani néhány rossz folyamaton.” – fogalmaz a HVG, mintha a kormányzati politika lényegében nem szólna másról, mint kampányról és propagandáról.
A szociális juttatásokat következetesen „osztogatásként” emlegeti a lap, majd felrójja, hogy miért nem lépték meg ezeket korábban.
A HVG olvasatában a tartalmi megfontolások – hogy kiket és milyen helyzetben érintenek a szociális támogatások – háttérbe szorulnak a politikai haszonról szóló narratívával szemben. Nem tesznek világos különbséget a hosszú távú, strukturális intézkedések és az egyszeri, célzott juttatások között, így minden egy kalap alá kerül. Az „osztogatás” kifejezés ebben a kontextusban nem következetesen értett gazdasági kategóriát jelent, sokkal inkább egy politikai címke: Nyugat-Európában hasonló lépéseket többnyire jóléti bővítésként írnak le, a HVG viszont következetesen negatív keretben tartja őket. Ez a nyelvi beállítás önmagában is átformálja az olvasó ítéletét, mielőtt még az intézkedések hatásairól szó esne.
Ebből a nyelvi és értelmezési keretből nő ki az a kritika is, amely a kormány szociálpolitikai lépései mögött nem lát koherens társadalomfilozófiát, legfeljebb rövid távú politikai számítást. A szövegkörnyezetből az rajzolódik ki, mintha a családtámogatási rendszer, a nyugdíjkorrekciók vagy az adókedvezmények pusztán kampánycélokra szabott eszközök lennének. A HVG példaként hozza fel a családtámogatási rendszer egyik elemét: „Az anyák támogatásának kiterjesztése – októbertől a háromgyerekeseknek, a kétgyerekesek közül pedig a 40 év alattiaknak januártól, az idősebbeknek lépcsőzetesen 2029-ig – semmit nem változtat azon a problémán, hogy a családtámogatások rendszere a jobban keresőket segíti, a szegényeket az út szélén hagyja. Igaz, ebben legalább következetes a kormánypárt.” A HVG kritikája így azt sugallja, mintha a jelenlegi adórendszer és családtámogatási politika strukturálisan „a gazdagok kormánya” lenne.
A HVG logikája itt ér el a csúcspontra: a cikk azt sugallja, hogy a családtámogatási rendszer és az adókedvezmények „a gazdagokat segítik”, miközben figyelmen kívül hagyja, hogy a támogatási rendszer legnagyobb kedvezményezettjei valójában a két- és háromgyermekes, átlagjövedelmű családok. Vagyis azok, akik sem jövedelmi, sem vagyoni értelemben nem a társadalmi elit részének számítanak valójában. A gyakorlatban a családi adókedvezmények legsűrűbben igénybe vett formái éppen a középosztály stabilitását erősítik, nem a felső jövedelmi tizedet. Ez már önmagában is árnyalja a HVG narratívájának szakmai tartalmát.
A fenti logika nem új: ugyanez a leegyszerűsítő érvelés jelent meg korábban a Demokratikus Koalíció részéről is, amikor „önzőnek, igazságtalannak és a gazdagokat védőnek” nevezte a kormány adópolitikáját, egy szélsőséges példával illusztrálva, hogy egy kétgyermekes bolti eladó és egy kormányközeli vállalkozó „arányosan szinte ugyanannyit” adózik. Korábbi elemzésünkben részletesen bemutattuk, miért félrevezető ez az állítás: az egykulcsos személyi jövedelemadó és a hozzá kapcsolódó kedvezmények nem önmagukban, hanem egy átfogó reformcsomag részeként alakították át a rendszert. A progresszív, magas kulcsú szja kivezetése nemcsak a felső jövedelmek terheit csökkentette, hanem az átlaghoz közeli kereseteket is jelentősen tehermentesítette, a korábbi 32–36 százalékos elvonások mérséklésével. Az pedig, hogy a HVG egyoldalú címkézése egybeesik egy ellenzéki párt propagandisztikus minősítésével, komoly kérdéseket vet fel az újságírási minőségről.
Ezzel párhuzamosan egyre szélesedett a családi adókedvezmények köre, a többgyermekes családok, a négy- vagy többgyermekes anyák, majd a 25 év alatti fiatalok és a 30 év alatti anyák adómentessége révén. Ezek a lépések érdemben növelték az érintett – gyakran épp nem a társadalmi elitbe tartozó – családok nettó jövedelmét, miközben a foglalkoztatottság is látványosan emelkedett. A rendszer egyszerűsítése, az adminisztratív terhek csökkentése, a kisvállalkozások számára kínált egyszerűsített adónemek és a digitális ügyintézés mind abba az irányba mutatnak, hogy a kormányzat nem csupán „felülről”, de a mindennapi élet szintjén is igyekezett csökkenteni a terheket. Épp ezért leegyszerűsítően torz a HVG vádja, miszerint a szociális juttatások kiterjesztése kizárólag „a jobban keresőket” segíti, miközben a rendszer több millió ember számára hozott életszínvonal-növekedést.
A HVG érvelésében ráadásul van egy nehezen kimagyarázható ellentmondás: egyszerre kérik számon a kormányon a költségvetési fegyelmet, majd ugyanazzal a lendülettel támadnak minden olyan lépést, amely éppen a hiány csökkentését vagy a lakossági terhek mérséklését szolgálja. Ha nőnek a bevételek, az náluk „piacellenes beavatkozás”, ha csökken a hiány, akkor „trükközés”, ha pedig valamit támogatnak, az „osztogatás”. Így aztán szinte mindegy, hogy a kormány épp merre mozdul: a végeredmény mindig ugyanaz. A cikk ráadásul itt sem tesz különbséget a hosszú távú, strukturális reformok és az egyszeri, időszakos juttatások között, így minden döntés automatikusan „túl soknak” és „túl drágának” tűnik – legalábbis a HVG szemüvegén keresztül. Például a szolgálati lakások bővítését ugyanazzal a szóval illeti, mint a fegyverpénz emelését, ugyanígy a vidék felújítására szánt programokat is „osztogatásnak” minősíti, miközben azok több évre szóló beruházási ciklusok. A HVG tehát következetesen egy címke alá húzza az ideiglenes, válságkezelő lépéseket és a hosszú távú fejlesztéseket, ami nehezen védhető szakmai kritériumok szerint.
A HVG tehát következetesen olyan képet fest, mintha a kormány minden döntése puszta politikai számítás lenne, miközben alig foglalkozik azzal, kiket érintenek ezek az intézkedések, és milyen terheket enyhítenek a gyakorlatban. A valóság azonban nem támasztja alá azt a leegyszerűsített logikát, amelyben minden juttatás „osztogatás”, és minden megoldandó probléma csak kommunikációs termék. Így marad a kérdés: ha a HVG szemében minden támogatási forma gyanús, akkor milyen szociálpolitikát tartana egyáltalán elfogadhatónak?
