A 444 friss cikke arra vállalkozott, hogy – meglehetősen sommás – ítéletet hozzon a Fidesz-kormányzás 15 évéről. Orbán Viktor „ezermilliárdokat vett el a jóléti kiadásokból”, hogy presztízsberuházásokra – sportra, honvédelemre, azaz a kegyelt szektorokra – költsön – állítja az írás. A bizonyítékuk egy COFOG-ábra, amely azt mutatja, hogy a költségvetési kiadásokon belül csökkent a társadalombiztosítási és jóléti kiadások, az oktatás és a lakásügyek aránya, miközben nőtt a védelemé, a sporté és a „szórakoztatásé”. A levezetés azonban sokszor még az illusztrációként használt grafikonoknak is ellentmond, erre is figyelemmel megvizsgáltuk, milyen valódi tendenciák alakították az elmúlt tizenöt évet és milyen társadalompolitikai törekvések alakították azokat.
Ahhoz, hogy erre értelmesen válaszoljunk, két dolgot kell tisztázni. Először is: a költségvetésen belüli százalékos arány 14 év távlatában félrevezető. Ha a teljes torta jóval nagyobb lett – márpedig 2010 óta a GDP és vele az állami bevételek is nominálisan sokszorosukra nőttek –, akkor egy kisebb szelet is jelenthet több pénzt, mint korábban a nagyobb szelet.
A 444 táblázatából valójában az látszik, hogy az állami kiadások szerkezete 15 év alatt néhány százalékpontos elmozdulást mutat, nem pedig gyökeres modellváltást. A társadalombiztosítás és jóléti szolgáltatások aránya 34,6-ról 30 százalékra, az oktatásé 11,6-ról 9,5 százalékra, a lakásügyeké 3,3-ról 2,2 százalékra csökkent, miközben az egészségügyé 9,1-ről 10,3 százalékra nőtt, a honvédelmi kiadások és a kamatszámla pedig a nemzetközi környezet miatt ugrott meg. Ezt lehet politikailag úgy keretezni, hogy „ezermilliárdokat vettek el a jólétről a presztízsre”, de ugyanazokból a számokból kiolvasható az is, hogy a kötelező, nagy jóléti funkciók – szociális védelem, egészségügy, oktatás – továbbra is messze dominálják a költségvetést, pedig a főösszeg jóval nagyobb, mint 2010-ben.
A 444 azt állítja, hogy a társadalombiztosítási és jóléti kiadások a nagy vesztesei a 2010 utáni időszaknak. Ha azonban nem csak a százalékos arányt, hanem a mögöttes folyamatokat nézzük, más kép rajzolódik ki. Ami valóban megváltozott, az a hangsúly: a korábbi, nagy arányú passzív segélyezés helyét fokozatosan átvették a munkához és gyermekvállaláshoz kötött támogatások. A családi adókedvezmény, a többgyerekesek SZJA-mentessége, a fiatal anyák és 25 év alattiak adókedvezménye mind olyan eszköz, amely ugyanúgy jóléti célokat szolgál, de a „jóléti kiadások” klasszikus rovatánál sokszor az adóbevétel-kiesésben és a gazdasági funkciók között jelenik meg.
Nemzetközi összevetésben Magyarország ma kifejezetten „jóléti költekező”: a kormányzati források szerint 2022-ben a családtámogatásokra költött összeg elérte a GDP 6,2 százalékát, mintegy 3500 milliárd forintot. Független elemzések is azt mutatják, hogy hazánk az OECD alsó harmadából néhány év alatt a legmagasabb családtámogatási ráfordítások közé lépett, 4,5–5 százalék körüli GDP-arányos pályára. Nehéz ezt úgy értelmezni, hogy „elvették a jóléti kiadásokat”: inkább arról van szó, hogy a jólétet a munkához és gyerekvállaláshoz kötötték, nem a segélyszint konzerválásához.
Ezzel párhuzamosan a foglalkoztatásban olyan fordulat történt, ami önmagában is a legnagyobb jóléti intézkedésnek tekinthető. A 20–64 évesek foglalkoztatási rátája 2010-ben 62,2 százalék volt, 2024 végére 81,1 százalékra emelkedett, ami európai csúcsközeli adat. Egy olyan országban, ahol a korábbi „segély helyett közmunka, majd piaci munka” logika tényleg működésbe lépett, a klasszikus jóléti transzferek aránya természetes módon csökken.
Az oktatás a 444 szerint az egyik leginkább „kivéreztetett” ágazat, hiszen a költségvetési kiadásokon belüli aránya 11,6-ról 9,5 százalékra esett. Az arány azonban itt is félrevezető önmagában. A KSH statisztikái alapján a költségvetési intézmények oktatási kiadásai 2010 és 2023 között nominálisan bőven a duplájukra nőttek, vagyis forintban lényegesen többet költünk iskolákra, egyetemekre, mint a 2010-es kormányváltáskor, csak közben a teljes állami kiadási torta hízott még gyorsabban.
A tanárok bérfejlesztése az a terület, ahol a változás a leglátványosabb. Az Európai Bizottság és a magyar kormány közötti megállapodás értelmében 2024 és 2030 között 1,8 milliárd euró uniós forrás is segíti a pedagógus-béremelést; ennek keretében 2025-re a tanári átlagbér eléri a diplomás átlagkereset 80 százalékát, és ezt a szintet 2031-ig fenn is kell tartani. Ez nem kozmetikai módosítás, hanem történelmi léptékű átrendezés: hosszú évtizedek után először kerülnek a pedagógusok tartósan a diplomás bérskála közepe közelébe.
Lehet vitatkozni azon, hogy mindez elég gyorsan történik-e, és mennyire javítja a képzés minőségét. De az a tétel, hogy „elvették a pénzt az oktatástól”, nehezen egyeztethető össze azzal a ténnyel, hogy a szektorban dolgozók bére és a nominális kiadás érdemben, több lépcsőben emelkedik, miközben a halmozott tanárhiányt és strukturális problémákat éppen ezekkel a forrásokkal próbálják kezelni.
Az egészségügynél a 444 saját ábrája is elismeri, hogy a költségvetésen belüli arány nőtt: 9,1-ről 10,3 százalékra. Ez önmagában még nem bizonyít semmit, de nehéz rá felhúzni a „forráselvonás” narratíváját. A KSH egészségügyi kiadási adatai szerint 2001-ben az egy főre jutó egészségügyi kiadás 153 ezer forint körül volt, 2022-re 500 ezer forint fölé emelkedett; a közfinanszírozott rész 108 ezerről több mint 350 ezer forintra nőtt. A GDP-arányos egészségügyi ráfordítás ugyan továbbra is az EU-átlag alatt marad, de folyamatosan emelkedő pályán van. Ráadásul az orvosok bérét 2021 és 2023 között háromlépcsős emelés érintette: egyes kategóriákban a fizetések gyakorlatilag megduplázódtak, a rezidensek 2022-től 788 ezer forintos bruttó kezdőbérre, a tapasztalt szakorvosok pedig 2 millió forint körüli fizetésre számíthatnak az új bértábla szerint. Az ápolók és szakdolgozók több hullámban összesen 70 százalékot meghaladó béremelést kaptak az elmúlt években.
Senki nem vitatja, hogy a magyar egészségügy ben még mindig jelentős a munkaerőhiány, és hogy a járvány utóhatásai is terhelik a rendszert, de a „kivéreztetés” kifejezés egyszerűen nem írja le azt a folyamatot, amikor az egy főre jutó állami ráfordítás folyamatosan emelkedik, és közben a kulcsfoglalkozások bére történelmi léptékben ugrik meg.
A 444 harmadik fő érve a lakásügyek arányának csökkenése. Valóban: a COFOG-ban a „lakásügyek és közösségi szolgáltatások” kategória részesedése 3,3-ról 2,2 százalékra esett. Csakhogy a magyar lakáspolitika 2010 után szinte teljesen átállt a támogatott konstrukciókra: a CSOK, a CSOK Plusz, a babaváró hitel és az Otthon Start program mind úgy segítik a családokat saját tulajdonú lakáshoz jutni, hogy közben az állam nem maga épít bérlakást, hanem olcsó hitellel, adókedvezménnyel és vissza nem térítendő támogatással lép be a piacra. Ennek célja, hogy az emberek bérleti konstrukciók helyett tulajdonhoz jussanak a lakáspiacon.
A 2024-től elérhető CSOK Plusz például legfeljebb 50 millió forintos, kedvezményes (3 százalékos) lakáshitelt kínál házasoknak, gyermekvállalás mellett; az idei Otthon Start program ugyanezt a 3 százalékos kamatszintet biztosítja első lakást vásárló fiataloknak, akár 50 millió forint értékig, már házasság és gyermek nélkül. Ezek a konstrukciók az uniós statisztikákban többnyire a gazdasági funkciók vagy a szociális támogatások között jelennek meg, nem a szűken vett „lakásügyek” rovatában. Ha csak az utóbbit nézzük, valóban úgy tűnhet, hogy kevesebb jut a lakhatásra – a valóságban viszont így is több százezer család jutott saját ingatlanhoz a 2010 utáni lakásprogramokon keresztül.
A 444 ábrája szerint a sport és szórakoztatás együtt nagyjából 6 százalékot tesz ki az állami kiadásokból, a honvédelmi kiadások pedig megugrottak. Való igaz, hogy stadionok, sportcsarnokok és látványos sportesemények sora épült az elmúlt évtizedben, és ennek van presztízs-dimenziója is. De fontos látni: miközben a sport és szórakoztatás részesedése nőtt, ezek a beruházások nagy mértékben hozzájárultak a GDP-növekedés és a foglalkoztatás fenntartásához.
A honvédelem esetében pedig aligha beszélhetünk puszta presztízsről. A NATO 2014 óta elvárja, hogy a tagállamok legalább a GDP 2 százalékát fordítsák védelmi kiadásokra; Magyarország 2023-ban 2,1 százalékot költött, ezzel teljesítve a szövetségi célt, és 2024-ben is ezen a szinten maradt. A jelenlegi nemzetközi helyzetben – az ukrajnai háborúval, a költségvetéseiket szintén fegyverkezésre növelő szomszédos országokkal – ez inkább biztonsági kényszer, mint politikai hobbi. A NATO-ban ráadásul ma már arról folyik a vita, hogy a 2 százalék nem elég, és 3–3,5 százalék felé kellene elmozdulni; vagyis abban a klubban, ahová tartozunk, a magyar szint inkább minimum, mint túlzás.
A jólétről szóló vitákban hajlamosak vagyunk csak azt nézni, mekkora a segély, hány százalékot tesz ki a szociális kiadás a költségvetésben. Pedig az emberek mindennapi életszínvonalát sokkal közvetlenebbül befolyásolja, hogy mennyit keresnek, van-e munkájuk, és milyen adóterheket viselnek.
A minimálbér 2010-ben 73 500 forint volt, 2025-re 290 800 forintra emelkedett; a garantált bérminimum – vagyis a szakképzettek kötelező legkisebb bére – ugyanezen időszak alatt több mint háromszorosára nőtt. Ezen felül, 2025-ben a teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete már 680 ezer forint fölött jár, a nettó átlagbér meghaladja a 470 ezer forintot. Igaz, a 2022–2023-as inflációs sokk sokat elvett ezeknek az emeléseknek az értékéből, de a hatások eredője még mindig masszívan pozitív.
A 444 cikke tehát egyetlen, önmagában is szűk statisztikai ábrából próbál nagy politikai történetet levezetni: azt, hogy a kormány elvett a jólétből, hogy presztízsre költsön. Ha azonban mögé nézünk a számoknak, kiderül, hogy a kép bonyolultabb. A COFOG-szerkezet elmozdulásai 1–3 százalékpontos nagyságrendűek, ami 15 év távlatában inkább válságokra, kamatkiadásokra és NATO-kötelezettségekre adott reakció, mint tudatos „jóléti leépítés”. Közben a szociális védelem, az egészségügy és az oktatás továbbra is a költségvetés döntő részét viszi el, csak éppen egyre inkább munkához, gyerekvállaláshoz és célzott béremelésekhez kötve.
Valódi vita természetesen van: elég gyors-e az oktatás felzárkóztatása, hogyan lehet az egészségügyben a bérnövekedést strukturális reformokkal párosítani, és mennyire igazságosak a lakáspolitikai programok a különböző társadalmi rétegek között. Ezekről érdemes higgadtan vitatkozni. De az nem segíti a tisztánlátást, ha az állami kiadásokat egyetlen ábrára redukáljuk, és a jóléti állam minden megújítási kísérletét automatikusan „presztízsőrületként” bélyegezzük meg.
A kérdés valójában nem az, hogy jólétet vagy presztízst választ-e Magyarország, hanem az, milyen jóléti modellt épít: segélyre és alacsony foglalkoztatásra, vagy munkára, családtámogatásra, lakástulajdonra és céltudatos bérfelzárkóztatásra épülőt. A számok alapján az utóbbi irány látszik, és erről már lehet és kell is vitatkozni – csak ne tegyünk úgy, mintha közben eltűnt volna a jóléti állam.
