Miközben az egész médiavilág a BBC vezetőváltásokig jutó hitelességi válságától hangos, Henry Donovan, a BBC-t elmarasztaló jelentéseket megszellőztető Telegraph német ügyekben jártas újságírója cikkében arról ír, hogy az angol közszolgálati médium problémái eltörpülnek a német közmédiumok hitelességi deficitje mellett. mutatkoznak. Míg a BBC működését folyamatosan vizsgálják belső elemzések és a közvélemény szemében sem tabu a kérdés, a német állami médiarendszer monopol struktúrái és a működését övező össznépi konformizmus még jobban megágyaztak annak, hogy egy szektáns újságírói kör visszacsatolás nélkül ráeröltesse véleményét nézők tízmillióira. A gázai konfliktus kapcsán, ahol a BBC-t is megvádolták az újságírói normák feladásával, német kollégáikat egyenesen a terrorszervezetekkel való együttműködéssel vádolják.
A rendszer hitelességi válságának egyik legszembetűnőbb példája a ZDF csatorna közelmúltbeli botránya volt. A közmédia egyik gázai partnere és annak alkalmazottai izraeli légicsapás áldozatául estek, amit a csatorna vezetése azonnal újságírók elleni támadásként kommunikált. A bizonyítékok nyilvánosságra kerülése után azonban világossá vált, hogy az áldozatok egyike a Hamász fegyveres szárnyához tartozott. Bár a csatorna utólag megszakította a kapcsolatot az érintett palesztin céggel, és belső kommunikációjában technikusként hivatkozott az addig újságíróként bemutatott munkatársra, az eset rávilágított a nyugati szerkesztőségek manipulációs kiszolgáltatottságára. Mivel a nyugati sajtó munkatársainak mozgástere a konfliktuszónában korlátozott, a szerkesztőségek helyi közreműködőkre vannak utalva. Mivel ezek a közreműködők sokszor közvetlenül a terrorszervezet ellenőrzése alatt dolgoznak, az általuk szolgáltatott információk csak korlátozottan tekinthetők függetlennek és hitelesen ellenőrizhetőnek, az emiatt szükséges szkepszis viszont kiveszni látszik a nyugati médiumok egy részéből.
Az erkölcsi-politikai előítéleteken alapuló újságíróskodás a német közmédiánál sokak szerint nem elszigetelt működési hiba, hanem egy rendszerszintű átalakulás eredménye. A második világháború után, a szövetséges hatalmak felügyelete mellett újjászervezett német médiarendszerben két nagy közszolgálati szereplő kapott kiemelt szerepet, törekedve az egyensúlyra a német média újjáépítésekor. Létrehozták a konzervatívabb profilú ARD hálózatot, majd később ennek liberális ellensúlyaként a ZDF csatornát. Ez a duális rendszer mára elvesztette eredeti funkcióját, és a két óriásvállalat gyakorlatilag azonos ideológiai platformra helyezkedett. A felügyelőtestületek politikai delegáltakból és érdekképviseleti vezetőkből álló összetétele olyan szervezeti kultúrát teremtett, amely a konformizmust részesíti előnyben a kritikus gondolkodással szemben. Mindez kiemelten alkalmassá tette a német köztelevíziókat, hogy a progresszív agendával rendelkező médiamunkások eltérítsék az össznemzeti hírszolgáltatást.
„A gázai konfliktus csupán felszínre hozta azt, ami már korábban is igaz volt.- írja Donovan. Az ARD zászlóshajó hírműsora, a Tagesschau esténként inkább erkölcsi eligazítást, semmint információt nyújt, siránkozást a palesztin szenvedés felett, elvont sopánkodást az aránytalan válaszcsapások miatt, és szinte teológiai jellegű vonakodást attól, hogy elismerje a Hamász rémtetteit. Inkább hasonlít egy televíziós gyóntatószékre, mint híradóra.”
A televízióval nem rendelkezőkre is kiterjedő, egységes előfizetési modell (magyarul mindenkinek meg kell fizetnie köztelevízió előfizetési díját, azoknak is, akik nem rendelkeznek tévékészülékkel) nem pusztán a közszolgálati struktúra fenntartását szolgálja, hanem egyben stabilizálja is annak jelenlegi működési logikáját. A kötelező díjfizetés olyan rendszert tart működésben, amelyben a műsorkészítés elsődleges célja egyre kevésbé a tényszerű tájékoztatás, és egyre inkább a társadalmi attitűdök formálása. Ennek következtében az újságírói munka fokozatosan összemosódik a szerkesztőségek által képviselt értékrend közvetítésével, a szerkesztési döntésekben pedig sokszor nagyobb súlyt kap a kívánatosnak tartott narratíva, mint a nézők sokoldalú informálása.
Ez a folyamat alapjaiban formálja át a német társadalom és a média viszonyát. A közszolgálati műsorszolgáltatás eredeti célja egy közös polgári információs bázis megteremtése volt, mára azonban ez átalakult egy államilag finanszírozott morális iránymutatássá. A közönség a tények helyett érzelmi alapú keretezést kap, amelyben a kritikus kérdések feltevése nem polgári jog, hanem morális vétség. A fizetési kötelezettség jogi kényszere és a tartalom ideológiai egyszínűsége közötti feszültség egyre mélyíti a szakadékot a médiaelit és a társadalom széles rétegei között. Hosszabb távon ez nemcsak a közszolgálati intézményrendszer legitimációját gyengíti, hanem a demokratikus közbeszéd minőségét is. A német közszolgálati média előtt így világos választási kényszer rajzolódik ki: vagy visszatér a pluralizmuson és tényalapú tájékoztatáson nyugvó modellhez, vagy tovább erősíti azt az érzetet, hogy a közös nyilvánosság tere csupán egy szűk elit erkölcsi önigazolásának eszköze. Az, hogy végül melyik irány kerekedik felül, nemcsak a közmédia jövőjét, hanem a német közélet egészének működését is alapvetően befolyásolja.
Miközben a sajátos német közszolgálati modell eredeti célja a közjó szolgálata lett volna, mostanra egy államilag finanszírozott tudatipari konglomerátummá vált, a függetlenség elvét pedig arra használják, hogy minden kritikát lesöpörjenek. Az előfizetési díj be nem fizetése bűncdselekménynek, a közvetített ideológia megkérdőjelezése barbarbarizmusnak minősül – zárja cikkét Henry Donovan.
