Október 3-án Angela Merkel a Partizán YouTube-csatornájának adott interjút. A volt német kancellár új, Szabadság című könyvének magyar kiadása alkalmából járt Budapesten, a beszélgetés azonban hamar túlnőtt a könyvbemutató keretein. Merkel egyik kijelentése – miszerint 2021-ben az Európai Tanácsban a balti államok és Lengyelország akadályozták meg, hogy az Európai Unió közösen tárgyaljon Vlagyimir Putyinnal – napokon belül heves reakciókat váltott ki. Elsőként Észtország külügyminisztere, Margus Tsahkna fejezte ki felháborodását az X-en, azt sugallva, hogy Merkel a balti államokat és Lengyelországot próbálja felelőssé tenni az orosz–ukrán háborúért. Merkel egyértelműen kibeszélt a kortárs európai kórusból: a lengyel jobboldali PiS párt politikusai, köztük Mateusz Morawiecki volt miniszterelnök és Waldemar Buda parlamenti képviselő, valamint több korábbi diplomata is éles kritikát fogalmazott meg, a Kreml is rokonszenvét fejezte ki Merkel szavai iránt, míg Krišjānis Kariņš volt lett miniszterelnök meglepetésének adott hangot. Elemzésünkben megvizsgáljuk, hogy mennyiben felel meg a valóságnak a volt kancellár árnyalása a háború előzményeiről, kitérve arra is, hogy milyen kérdésekre kell Merkelnek felelnie Oroszországgal kapcsolatos politikája kapcsán?
A heves reakciók ellenére a helyzet árnyaltabb: sokan úgy vélik, a média a volt kancellár szavait a kontextusból kiragadva tálalta. Merkel valójában arról beszélt, miért nem jött létre egy új, közös uniós tárgyalási csatorna Putyinnal 2021-ben: „Ezt néhányan nem támogatták, főleg a balti államok, és Lengyelország is ellenezte, mert attól tartottak, hogy nem tudunk kialakítani közös politikát Oroszországgal szemben.” Az eredeti nyelvű interjú semleges hangneme sem utal hibáztatásra, amit Marek Magierowski, Lengyelország korábbi amerikai nagykövete is megerősített, az állítás ténybeli alapja ugyanakkor helytálló: 2021-ben valóban ezen országok ellenállása miatt hiúsult meg a közös uniós fellépés.
A volt nagykövet ugyanakkor hozzátette, hogy a német külpolitika ettől függetlenül kudarcot vallott. Ez a kudarc nem elsősorban a 2021-es csúcs meghiúsulására vonatkozik, hanem a teljes, évtizedes német Oroszország-politikára, az úgynevezett „Wandel durch Handel” (Változás kereskedelem által) doktrínájára. Ennek lényege az volt, hogy a szoros gazdasági (főleg energia-) összefonódás majd mérsékli Oroszországot és a nyugati rendszerbe integrálja. A 2022-es invázió bizonyította, hogy ez az elmélet téves volt: a politika nemhogy nem akadályozta meg a háborút, de egyrészt masszívan finanszírozta az orosz hadigépezet modernizálását, másrészt veszélyes energiafüggőségbe taszította Németországot, szűkítve saját geopolitikai mozgásterét. Magierowski és a lengyel kritikusok erre a stratégiai tévedésre utaltak „kudarc” címszóval.
Hogy pontosan mi múlhatott ezen az elmaradt csúcson, arról megoszlanak a vélemények. Merkel és a párbeszédet sürgető „régi Európa” (főleg Berlin és Párizs) álláspontja szerint ez volt az utolsó lehetőség, hogy az EU-27 egységesen, diplomáciai erővel lépjen fel, és egy esetleges deeszkalációs alternatívát kínáljon Moszkvának. Ezzel szemben a balti államok és Lengyelország pont egy ilyen csúcsot tartottak volna a gyengeség jelének, az orosz agresszió jutalmazásának és „appeasement”-nek (megbékítési politikának). Attól tartottak, egy ilyen tárgyalás ismét Ukrajna feje felett, annak kárára születő kompromisszumokkal végződött volna.
Ez az epizód valójában egy sokkal mélyebb bizalmatlanságra és Merkel Oroszországgal kapcsolatos, régóta vitatott politikájának örökségére világít rá. A balti államok és Lengyelország gyanakvása nem volt alaptalan, hiszen a vita idején már javában zajlott a Németországot és Oroszországot közvetlenül összekötő Északi Áramlat 2 gázvezeték építése, egy rendkívül ellentmondásos projekt. Merkel orosz politikájának gyökerei a fukusimai atomkatasztrófáig nyúlnak vissza, amely után bejelentette a német atomerőművek bezárását. Az emelkedő áramköltségek és a zöld átállás („Energiewende”) finanszírozása érdekében Németországnak egyre több olcsó orosz gázra volt szüksége. Merkel máig védi ezt a döntést, azzal érvelve, hogy a folyékony gáz importja drágább lett volna, és a magánszektor is ezt az utat tartotta a leggazdaságosabbnak. A gazdasági kényszer mellett a német politikai elit egy része, különösen a szociáldemokraták (SPD), a korábbi „Ostpolitik” (keleti politika) szellemében abban reménykedett, hogy a gazdasági kapcsolatok hosszú távon megszelídítik Putyint, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a háttérben mindvégig ott lebegett Gerhard Schröder volt kancellár korrupciógyanús ügye, aki hivatali ideje után az Északi Áramlat 2 igazgatói székébe ült. A 2022-es invázió idejére ezek a döntések oda vezettek, hogy Németország gázimportjának 55%-a Oroszországból származott, ami az országot kiszolgáltatott helyzetbe hozta és súlyosan megtépázta Merkel hírnevét.
Merkel Oroszország-politikájának másik, gyakran támadott pontja a minszki megállapodásokhoz vezető út és az ezzel kapcsolatos döntései. A kritikusok először azt vetik a szemére, hogy a 2008-as bukaresti NATO-csúcson Nicolas Sarkozy francia elnökkel együtt megakadályozták Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozási folyamatának elindítását. Merkel akkori álláspontja szerint Ukrajna a kiterjedt korrupció miatt nem állt készen a tagságra. A Krím 2014-es orosz annektálása után tető alá hozott minszki megállapodások sem hoztak valódi békét, csupán egy elhúzódó, alacsony intenzitású háborút eredményeztek a Donbasz régióban, amely végül a 2022-es teljes körű invázióhoz vezetett. Merkel ezzel szemben úgy véli, a megállapodásokkal értékes időt nyert Ukrajnának, hogy felkészülhessen egy, már akkor is elkerülhetetlennek látszó katonai konfliktusra.
A minszki egyezmények kudarca szinte borítékolható volt, mivel egy feloldhatatlan „zsákutcát” tartalmaztak: az egyezmény ugyanis egyszerre írt elő biztonsági és politikai lépéseket, de azok sorrendje vita tárgyát képezte. Oroszország (amely hivatalosan sosem ismerte el, hogy aktív fél a konfliktusban) azt követelte Ukrajnától, hogy először hajtsa végre a politikai feltételeket: biztosítson különleges státuszt és autonómiát a szakadár területeknek, és tartson helyhatósági választásokat. Ukrajna ezzel szemben ragaszkodott a biztonsági feltételek elsőbbségéhez: teljes fegyvernyugvás, az összes „külföldi” (azaz orosz) csapat kivonása, és az ukrán-orosz határ feletti teljes kijevi ellenőrzés helyreállítása.
Az invázió utáni helyzetben Merkel (és Franciaország) mediátorként nem tudott, vagy nem akart kellő nyomást gyakorolni Moszkvára a biztonsági garanciák betartatása érdekében. A kritikusok szerint túl sok nyomást helyeztek Kijevre, hogy tegyen politikai engedményeket, Ukrajna számára a politikai feltételek végrehajtása a biztonságiak nélkül egyenlő lett volna az állam szuverenitásának feladásával és az orosz befolyás legalizálásával az országon belül, amit egyetlen ukrán kormány sem tudott vállalni. Lengyelország (és a balti államok) nem voltak részesei a minszki (ún. Normandiai Formátumú) tárgyalásoknak. Ők mindvégig szkeptikusak voltak, és arra figyelmeztették Berlint, hogy Oroszországot nem lehet kompromisszumokkal megszelídíteni, és a Minszk csupán egy orosz időhúzó taktika.
A német kormány Oroszországhoz való közeledése az egész régiónak mintát adott. Magyarország szintén több stratégiai megállapodást kötött Moszkvával, köztük a Paks II. atomerőmű-bővítési projektet, valamint egy 2021-ben aláírt, 15 évre szóló gázszerződést, bár érdemes megjegyezni, hogy az utóbbi időben a magyar kormány is komoly lépéseket tett a gázimport diverzifikálása felé.
A budapesti interjú körüli nemzetközi vita azonban a német közvélemény ingerküszöbét alig érte el. A közmédia szinte egyáltalán nem foglalkozott a témával, a Spiegel csak egy rövid említést tett, a Focus és a Deutsche Welle közös cikke tárgyilagos elemzést közölt. A Merkellel hagyományosan kritikusabb kisebb portálok, mint a Tagesspiegel és az N-TV ugyanakkor a Merkelre kedvezőtlen fényt vető narratívák mentén számoltak be az eseményekről.
Merkel öröksége azonban nem merül ki az orosz politikában. Kancellárságát alapvetően határozta meg a 2015–2016-os migrációs válság is, amely során több mint egymillió menedékkérő érkezett Németországba. Híres mondata, a „Wir schaffen das” („Megbirkózunk vele”) és a menekültektől kapott „Mama Merkel” becenév mélyen beivódott a német köztudatba. Mára azonban ezeket a kifejezéseket a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) használja előszeretettel, gúnyos éllel. Merkel megkérdőjelezhető energiapolitikája, a megoldatlan ukrán konfliktus és a migrációs válság utóhatásai együttesen teremtettek olyan politikai légkört, amelyben az AfD megerősödhetett, és amelynek következményeivel utódjának, Olaf Scholznak kellett szembenéznie. A párt népszerűsége mára a felmérések szerint eléri Merkel volt pártjának, a CDU/CSU-nak a szintjét, kézzelfoghatóvá téve a tizenhat éves kancellári időszak ellentmondásos örökségét.
