Az Európai Parlament (EP) október 7-én nem adta ki Magyar Péter, Dobrev Klára és Ilaria Salis mentelmi jogát. A három ügy közül a legszorosabb a Salis-ügy volt: titkos szavazáson egyetlen szavazat döntött (306–305–17), és a képviselőnő mentelmi védelme fennmaradt. Ez nem pusztán egy látványos politikai epizód, hanem tanulságos példája annak, hogyan tolódott el az EP mentelmi gyakorlata a jogi megfontolásról a politikai mérlegelés irányába.
A mentelmi jog az európai parlamenti rendszerben két formát ölt. Az első a véleménynyilvánítási immunitás, amely a képviselőt megóvja attól, hogy a mandátuma gyakorlása során elhangzott szavai, kijelentései vagy szavazatai miatt eljárást indítsanak ellene. A második a sérthetetlenség, amely az eljárás megindítása, valamint a fogva tartás elleni védelmet biztosítja az ülésszak idején és más tagállam területén is. Ezeket az EU 7. számú Jegyzőkönyve rögzíti, az EP Eljárási Szabályzata (különösen az 5., 7. és 9. cikk) pedig részletesen szabályozza a mentelmi ügyek kezelését. A szabályzat szerint a Parlament széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik („broad discretion”), és akár titkos szavazással is dönthet (Rule 198).
Az eljárás menete formálisan egyszerű. A tagállami hatóság kérelmet nyújt be a mentelmi jog felfüggesztésére, ezután az EP Jogi Bizottsága (JURI) meghallgatja az érintett képviselőt, majd jelentést készít, amelyet a plenáris ülésen szavazásra bocsátanak. A döntés kulcsfogalma a fumus persecutionis, vagyis a politikai indíttatás gyanúja: ha felmerül a gyanú, hogy az eljárás célja a képviselő politikai tevékenységének ellehetetlenítése, a Parlament rendszerint nem adja ki a mentelmet. Ezt a gyakorlatot az uniós bírósági ítélkezés is megerősítette.
A mostani ügyekben a Jogi Bizottság elutasította a mentelmi jog felfüggesztését, amit a plenáris ülés gondolkodás nélkül jóváhagyott. Magyar Péter és Dobrev Klára esetében a Parlament arra hivatkozott, hogy nem talált olyan jogi vagy ténybeli indokot, amely a mentelmi jog felfüggesztését megalapozta volna – ám ez az indokolás feltűnően semmitmondó. A bizottsági jelentések bár formailag valóban megfeleltek és minden paragrafus a helyén volt, ám a tartalmukból hiányzik a valódi mérlegelés: a döntések mögött inkább politikai reflex, mintsem tényleges jogi elemzés rajzolódik ki.
Ilaria Salis ügye ezzel szemben különleges helyzetet teremtett. Az olasz képviselő ellen a magyar hatóságok olyan bűncselekmények miatt jártak el, amelyek 2023-ban, vagyis még mandátuma megszerzése előtt történtek. Az EP ennek ellenére a mentelmi védelem fenntartása mellett döntött. A titkos szavazás és az egyetlen szavazatos különbség nemcsak politikai izgalmat, hanem komoly elvi kérdést is felvetett: kiterjedhet-e a védelem olyan cselekményekre is, amelyek nem a képviselői munka során történtek? A Parlament mostani döntése szerint igen, ha a képviselő politikai tevékenysége és az ellene indított eljárás között kimutatható összefüggés, azaz fennállhat a fumus persecutionis.
Ez a tág értelmezés azonban új jogi és politikai dilemmákat nyit meg: a döntés veszélyes ösztönzőt teremthet, hiszen azt a látszatot kelti, hogy a mandátum megszerzése „védőernyőként” működhet azok számára is, akik már korábban eljárás alatt álltak. A „mentelmi menedék” logikája így akár politikai stratégiává válhat, különösen olyan esetekben, amikor az eljárás közéleti vagy ideológiai színezetű.
A helyzet összetettségét ugyanakkor az is mutatja, hogy az EP más ügyekben épp az ellenkező döntést hozta. A 2025 tavaszi plenáris ülésszakon például több képviselő – köztük a lengyel Grzegorz Braun és a német Petr Bystron – mentelmi jogát felfüggesztették, mivel a bizottság nem talált politikai indíttatásra utaló jelet. Ezekben az esetekben a fumus persecutionis hiánya egyértelmű volt, és az eljárások nem kötődtek a képviselői tevékenységhez. A kettősség tehát szembetűnő: míg egyes ügyekben a politikai indíték gyanúja dominál, máskor ugyanezt a szempontot nem alkalmazzák. Ez a következetlenség táplálja a politikai részrehajlás vádját.
A Salis-ügy különösen azért vált vitássá, mert a mentelmi jog eredeti célja nem az, hogy múltbéli, magánszemélyként elkövetett cselekményekre kiterjedjen, hanem hogy a képviselői munka függetlenségét biztosítsa. Az uniós Jegyzőkönyv szövege és a szabályzat is világosan fogalmaz: a véleménynyilvánítási immunitás a parlamenti tevékenységgel összefüggő nyilatkozatokra vonatkozik, a sérthetetlenség pedig a képviselői minőség idejére. A mostani értelmezés ezzel szemben mintegy „visszamenőleg” kapcsolja össze a képviselői tevékenységet és a korábbi politikai szerepvállalást – ez kreatív, de jogbiztonsági szempontból mindenképpen vitatható megközelítés. A kreativitásból arra már nem jutott, hogy feloldja azt az ellentmondást, hogy Salis ellen a magyar büntetőeljárás nem a szélsőjobbos felvonulás ellenzése miatt indult, hanem azért, mert társaival vascsővel vertek félholtra olyan embereket, akikről azt feltételezték, hogy szélsőjobboldali nézeteket vallanak. Erre már logikai piruett sem jutott, maradt a hallgatás.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a Parlament döntései nincsenek jogon kívül: az uniós bíróság ellenőrzése alá tartoznak. A Puigdemont-ügyben 2025 szeptemberében megjelent főtanácsnoki vélemény is megerősítette, hogy a Parlament széles, de nem korlátlan mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Vagyis az EP politikai döntései is bírósági felülvizsgálat alá esnek, és a jogállamiság keretein belül maradnak. A bíróság olyan széles mérlegelési jogkört adott az EP-nek, hogy egyelőre nem látszik esélyesnek, hogy a Saliséhoz hasonló extrém esetekben lehetne azt támadni.
A magyar képviselők ügyeinek elutasítása – Magyar Péter és Dobrev Klára esetében – nem jelentett áttörést, de politikailag üzenetértékű. A döntések mögött a Jogi Bizottság percepciója állt: mindkét ügyben fennállt a politikai motiváltság gyanúja, ami önmagában elegendő volt a védelem fenntartásához.
A kulcskérdés tehát így fogalmazható meg: mikor adja ki, és mikor nem adja ki a Parlament a mentelmi jogot? A gyakorlat két fő szempont köré rendeződik. Az egyik, hogy az eljárás kapcsolódik-e a képviselői tevékenységhez; ha nem, és nincs politikai indíték, a mentelmi jogot rendszerint felfüggesztik. A másik, hogy kimutatható-e a politikai célzat gyanúja; ha igen, a védelem marad. Az EP tehát elvileg következetes, a gyakorlatban azonban a két elv közti határ gyakran elmosódik.
A politizálódás kérdése e ponton válik igazán élessé. A titkos szavazás intézménye növeli a frakciók közti politikai kalkulust, a bíróság által is elismert „széles mérlegelési jogkör” pedig gyakorlatilag politikai döntéshozatalt eredményez. Az utóbbi években az EP több esetben hivatkozott a tagállami igazságszolgáltatás általános állapotára, amikor egyedi ügyekben döntött. Ez önmagában is szelektív hatást kelt, és erősíti azt a benyomást, hogy a mentelmi döntések mögött nemcsak jogi, hanem ideológiai megfontolások is állnak.
A kiút a jogbiztonság erősítésében rejlik. Három konkrét lépés javíthatna a helyzeten. Elsőként, világosabb szabályozás kellene a mandátum előtti cselekményekre: a védelem csak kivételes, indokolt esetben terjedhessen ki rájuk. Másodikként, a fumus persecutionis megállapítását objektív, tényeken alapuló indokolási standardhoz kellene kötni.Harmadikként, növelni kellene az átláthatóságot: a titkos szavazás ne legyen alapértelmezett, és minden döntéshez készüljön rövid, nyilvános indokolás.
Ezek az intézkedések nem a Parlament hatáskörét korlátoznák, hanem éppen megerősítenék a hitelességét.
A mentelmi jog tehát nem személyes kiváltság, hanem az intézmény működését védő garancia. Az EP jelenlegi gyakorlata egyszerre mutatja a védelem erejét és a politikai befolyás kockázatát. Ha a szabályok értelmezése tovább lazul, az a közbizalom rovására megy, és torz ösztönzőket hoz létre: politikai szereplők számára a mentelmi védelem akár tudatos menekülési útvonallá válhat. A cél nem a szigorítás, hanem a következetesség: a Parlament védje a képviselőket, ha valóban politikai indíttatású eljárás fenyegeti őket, de ne akadályozza a tagállami igazságszolgáltatást ott, ahol a jogi eljárás független és tisztességes. A mentelmi jog értéke ugyanis éppen abban áll, ha nem kiváltság, hanem következetesen alkalmazott intézményi védelem marad.
