Rácz András Oroszország-szakértő a Facebookon közzétett posztjában, amelyet később a 24.hu is szemlézett, azt állította, hogy a magyar kormány az ukrán híroldalak betiltásával nem szimmetrikusan reagált Kijev döntésére, amivel eszkalálta a konfliktust. Érvelése szerint Magyarország lépése valójában nem Ukrajnának, hanem saját polgárainak és az itt élő ukrán menekülteknek árt, akiknek így nehezebb hozzáférniük a független ukrán médiához. Elemzésünkben megvizsgáltuk, mennyiben állják meg a helyüket ezek az érvek, és hogy valóban a konfliktus eszkalációjáról beszélhetünk-e, vagy inkább szuverén politikai válaszról.
„Szóval, bár a magyar kormány arról beszél, hogy Ukrajnának adott választ, valójában a saját polgárain és az itt élő ukránokon sikerült ütnie egyet” – írta Facebook-posztjában. A szakértő a magyar válaszlépést túlreagálásnak nevezte, mert nyolc magyar portál ukrajnai tiltására tizenkét ukrán oldal magyarországi korlátozásával felelt Budapest, ráadásul ezek között olyan, nagy elérésű lapok is szerepelnek, mint az Ukrajinszka Pravda vagy a TSzN. A felvetés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a portálok kiválasztása minden esetben politikai döntés, amelynek mércéjét az adott állam határozza meg. Ahogy Kijev a saját belátása szerint minősítette orosz-barátnak az Origót, a Demokratát vagy éppen kevéssé ismert magyar lapokat, úgy Magyarországnak is jogában állt meghatározni, mely ukrán médiumokat tartja problémásnak. Ráadásul a magyar kormány a klasszikus diplomáciai protokollnak megfelelően járt el, amikor reakcióként arányos, ám hangsúlyos választ adott az egyébként szükségtelennek és aránytalannak tekinthető ukrán lépésre. Ebben az összefüggésben nem a portálok számán vagy közönségük nagyságán múlik a szimmetria kérdése, hanem azon, hogy mindkét fél diplomáciai jelzésértékkel, politikai eszközként használta a tiltást.
Rácz narratívája szerint a magyar kormány lépése azért is tekinthető eszkalációnak, mert a betiltott ukrán oldalak jelentősebbek, mint amilyen magyar portálokat Ukrajna korlátozott. Ezzel szemben azonban érdemes megjegyezni, hogy a média jelentőségét kizárólag a látogatottsági mutatók alapján meghatározni félrevezető. Ha az ukrán kormány a propaganda terjesztésére hivatkozva korlátozhatott sajtótermékeket, úgy Magyarország is élhet hasonló érveléssel, amitől önmagában még nem lehet automatikusan eszkalációnak nevezni a lépést. Igaz, hogy a döntés következményeit leginkább a Magyarországon élő ukrán menekültek érzik meg, akik számára nehezebbé válik a hazájuk híreinek elérése, de ebből még nem következik, hogy a kormányzat célja a konfliktus kiélezése lett volna.
A probléma lényege abban áll, hogy a szakértő egyoldalúan keretezi a helyzetet, és állításai mögött implicit módon azt a feltételezést sugallja, hogy az ukrán propaganda legitim, míg az a magyar válaszlépések szükségszerűen károsak. Egy Magyarországhoz hasonlóan semleges ország szempontjából azonban az orosz és az ukrán háborús propaganda között elvi különbség nincs: mindkettő a maga politikai céljait szolgálja, és mindkettő kísérletet tesz arra, hogy a közvéleményt saját álláspontja mögé állítsa. Sőt, míg az orosz propaganda elsősorban a konfliktus keretei között alkotja meg a maga narratíváit, addig az ukrán háborús kommunikáció kifejezetten törekszik arra, hogy a háborút a világpolitikai térbe emelje, és minél erősebb szövetségeseket vonjon be. Ez utóbbi szempontból az ukrán propaganda önmagában nagyobb veszélyt jelenthet a békés rendezésre, hiszen a háború kiszélesítését, nem pedig korlátozását célozza. A magyar lépés tehát – bármilyen szerény mértékben is – inkább a konfliktus elszigeteléséhez járulhat hozzá, semmint annak élezéséhez, így Rácz leegyszerűsítő értelmezése önmagában is a hangulatkeltés irányába mutat.
Mindezek fényében világosan látszik, hogy Rácz András értelmezése nem annyira a kiegyensúlyozott történészi elemzés, mint inkább egy előre gyártott narratíva igazolásának tűnik. Moralozálás, elfogultság azzal, hogy kizárólag a magyar kormány lépését bélyegzi meg eszkalációként, miközben az ukrán döntést szükségtelennek és aránytalannak tekinthető formájában legitimnek kezeli, Rácz valójában maga is a konfliktus politikai keretezéséhez járul hozzá. Ez a fajta egyoldalú szemlélet figyelmen kívül hagyja a diplomáciai gyakorlat alapszabályait, amelyek szerint minden államnak joga van arányos válaszlépéseket tenni saját érdekei védelmében. Ahelyett, hogy a helyzetet komplexitásában mutatná be, Rácz leegyszerűsítő állításaival inkább a feszültség fokozásához járul hozzá, miközben épp azzal vádolja a magyar kormányt, amit maga is elkövet: a konfliktus retorikai eszkalációjával elfogult módon a feszültsége szítja.
