Szijjártó Péter külügyminiszter nemrég azt állította, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is felelős azért, ahogyan 2022-ben nem született jobb béke Oroszországgal az isztambuli béketárgyalások során – Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter szerint azonban ez “ordas hazugság”, Ukrajna ugyanis úgy ki volt szolgáltatva az ajánlatnak, hogy muszáj volt visszautasítania azt. Elemzésünkben utánajártunk, mit mutatnak a háttérben lévő dokumentumok, a diplomáciai és katonai realitások, valamint a nyugati hatalmak stratégiái: vajon valóban Ukrajnának kellett-e visszautasítania az egyezményt, vagy az elutasítás sokkal inkább stratégiai döntés volt, amelyet nem egyszerű merev „muszáj”-ként lehet leírni?
“A történész hangsúlyozta, hogy egy szuverén ország maga dönt katonai és gazdasági szövetségeiről. Az isztambuli béketervezet jelentősen korlátozta volna Ukrajna haderejét, a létszámot 250 ezerről 80 ezerre csökkentette volna, ezzel a védtelenség irányába terelve az országot. A tervezetben az orosz fél jóhiszeműsége sem volt jelen, ezért a nem aláírás teljesen érthető.” – olvasható a Kontroll oldalán. Jeszenszky Géza érvelése a szuverenitás súlyos korlátozásáról első hallásra logikusnak tűnhet, ám valójában leegyszerűsíti a háborús események bonyolult hálóját. Az isztambuli tárgyalások kudarca ugyanis nem egyetlen, Ukrajna által kényszerűen meghozott döntés következménye volt, hanem egy rendkívül soktényezős geopolitikai folyamat eredménye. A „muszáj volt” típusú állítás ezért nem állja meg a helyét, mert a dokumentum sorsa sokkal inkább a katonai helyzet realitása, a nyugati szövetségesek stratégiája és az orosz tárgyalási szándék hiteltelensége miatt pecsételődött így meg, nem önmagában az isztambuli egyezmény tartalmi kérdései miatt.
Az úgynevezett „Istanbul Communiqué” valójában egy vázlatos tárgyalási alap volt, nem végleges békeszerződés. Ebben Ukrajna semlegességet vállalt volna biztonsági garanciákért cserébe, így a NATO-tagság kérdését levette volna a napirendről, a Krím-félsziget megtárgyalásának jövőjét pedig 10–15 éves folyamatban halasztották volna el. A javaslat kompromisszumkereső konstrukció volt, mindkét fél számára tartalmazott engedményeket, de egyben diplomáciailag is racionális keretet biztosított vlna. Jeszenszky állítása tehát figyelmen kívül hagyja, hogy ez a dokumentum nem kőbe vésett béke-megállapodás volt, hanem csupán egy kiindulópont, amelyet további tárgyalások alakíthattak volna.
A katonai realitások 2022 tavaszán gyorsan átrendezték a tárgyalási kereteket. Az orosz hadsereg kénytelen volt visszavonulni Kijev környékéről, ami Ukrajna számára új, kedvezőbb pozíciót teremtett. Egy ország, amely láthatóan képes volt megállítani a villámháborút, nem érezte magát rászorulva arra, hogy egy kedvezőtlen kompromisszumot elfogadjon. Jeszenszky kijelentése, miszerint Ukrajnának „muszáj volt elutasítani” a tervezetet, figyelmen kívül hagyja a lényeget: Kijev nem kényszerből, hanem tudatos stratégiai mérlegelésből döntött így. A harctéri sikerek új tárgyalási teret nyitottak, és az ukrán vezetés okkal vélte úgy, hogy ennél kedvezőbb feltételeket is kiharcolhat.
Nem lehet eltekinteni a nyugati nagyhatalmak szerepétől sem, amelyről korábbi elemzésünkben is írtunk már részletesebben. Ebben idéztük azokat a beszámolókat, melyek szerint a fordulópont Boris Johnson brit miniszterelnök 2022. áprilisi kijevi látogatása volt. Az utazást követően Zelenszkij csapata visszalépett a semlegességi modell elfogadásától, és a NATO-tagság és teljes területi integritás került újra napirendre. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság világossá tették, hogy nem hajlandók olyan „abszolút” biztonsági garanciákat adni, amelyeket Ukrajna kért. Ez már önmagában is gyengítette a tervezet megvalósíthatóságát. Ezzel párhuzamosan a nyugati stratégiai gondolkodás középpontjában nem a kompromisszumos béke, hanem Oroszország meggyengítése és elszigetelése állt. Zelenszkij álláspontjának keményedése tehát részben külső nyomás eredménye volt. Jeszenszky értelmezése azért féloldalas, mert kizárólag Ukrajnára teszi a felelősséget, miközben figyelmen kívül hagyja a nyugati geopolitikai logikát.
Jeszenszky leegyszerűsítő kijelentése – miszerint Ukrajnának muszáj volt elutasítani a békét – azt a benyomást kelti, hogy a béke elérhetetlen, mert Ukrajna nem fogadhatta el az isztambuli egyezményt. A valóság azonban sokkal árnyaltabb: a tárgyalások kudarca a külső szövetségesek stratégiájának, a háborús bűnök hatásának és az orosz fél kiszámíthatatlanságának összjátékából következett. A béketerv nem azért került le a tárgyalóasztalról, mert Kijev irracionálisan elutasította, hanem mert a körülmények már más irányba terelték a folyamatokat.
Jeszenszky Géza állításai félrevezetően redukálnak le egy komplex helyzetet. Az isztambuli tárgyalások kudarca nem egy „muszáj” döntésből született, hanem abból, hogy Ukrajna – a nyugati partnerekhez hasonlóan – felismerte: az adott körülmények között a béketerv nem kínált megbízható biztonsági garanciákat. A történet tanulsága világos: tartós békét csak akkor lehet kötni, ha a hadviselő felek mellett a külső hatalmak is valóban érdekeltek benne. Amíg ez a feltétel hiányzik, addig a kompromisszumkeresés illúzió marad, és az olyan leegyszerűsítő narratívák, mint Jeszenszkyé, inkább homályosítják, mint tisztázzák a történelmi valóságot. A tanulság világos: békét nem lehet kizárólag az egyik fél engedményeiből építeni – ahhoz minden érintett szereplő konstruktív részvételére szükség lenne. Ha ezt nem látjuk be, akkor a múlt hibái ismétlődnek meg, és az újabb béke-esélyek is ugyanígy vesznek majd el.
