A környezetvédelem kérdése megkerülhetetlen eleme lett a jövőről folyó diskurzusnak, a gazdasági víziók sem lehetnek teljesek a fenntarthatóság problémájának kezelése nélkül. Kína gyakran a gátlástalan rosszfiú szerepét kapja ezekben a diskurzusokban, a vele a gazdasági kapcsolatok erősítését prioritásként kezelő magyar kormányt gyakran éri a vád, hogy egy régimódi karbonszenyező rezsim gyarmatául szegődik. Elemzésünkben bemutatjuk, hogy néz ki valójában a megújuló gazdaság világtérképe a XXI. század harmadik évtizedében.
A 21. század globális rendjét a technológiák feletti ellenőrzés alakítja, különösen az energiaátmenet területén, amely a nagyhatalmi versengés elsődleges színterévé vált. Kína egy évtizedeken át tartó, államilag irányított iparstratégia révén domináns pozíciót szerzett a zöld technológiák terén, ami egy összetett függőségi viszonyt teremtett a nyugati nemzetek számára. Ez a helyzet egy központi paradoxonra épül: Kína egyszerre a világ legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója, és egyben nélkülözhetetlen beszállítója azoknak a technológiáknak, amelyek az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez szükségesek. Ez a kettősség jelentős stratégiai befolyást biztosít Peking számára, miközben a nyugati országok éghajlatvédelmi céljainak követése akaratlanul is egy geopolitikai riválist erősíthet.
Kína pénzügyi elkötelezettsége a tiszta energiára való átállás mellett egy teljesen más nagyságrendet képvisel, mint a világ többi részéé. 2023-ban az ország energiaátmeneti beruházásai elérték a 676 milliárd dollárt, ami 2024-re 818 milliárd dollárra emelkedett. Ez az összeg önmagában a teljes globális beruházásnövekedés kétharmadát adta abban az évben. Összehasonlításképpen, 2024-ben az Egyesült Államok 338 milliárd dollárt, míg az Európai Unió és az Egyesült Királyság együttesen körülbelül 440 milliárd dollárt fektetett be. Kína teljes beruházása tehát meghaladta az USA, az EU és az Egyesült Királyság együttes költését. A gazdaság méretéhez viszonyítva a különbség még élesebb: míg Kína a GDP-jének 4,5%-át fordítja erre a célra, addig az EU esetében ez az arány 2,0%, az Egyesült Államoknál pedig mindössze 1,2%.
Ez a pénzügyi dominancia a gyártási kapacitásokban is tükröződik, létrehozva egy strukturális függőséget. A napelemek területén Kína részesedése a gyártás minden fázisában meghaladja a 80%-ot, és a folyamatban lévő bővítések alapján ez az arány 2025-re elérheti a 95%-ot a kulcsfontosságú alapanyagoknál. Ennek eredményeként az EU, amely egykor úttörő volt, ma már napelemeinek több mint 95%-át Kínából szerzi be. Hasonló a helyzet a szélenergia és az akkumulátorgyártás területén is. Kína a világ legnagyobb szélturbina-gyártója , a globális lítium-ion akkumulátorok kétharmada is itt készül , és a tervezett bővítések alapján az anódok gyártásának 98%-át, a katódokénak pedig 93%-át fogja ellenőrizni.
Kína nemcsak a világ gyára, hanem a zöld technológiák legnagyobb felvevőpiaca is. A hazai telepítések elképesztő üteme tesztpályaként és méretgazdaságossági motorként funkcionál. 2023-ban Kína annyi napelemes kapacitást helyezett üzembe, mint az egész világ 2022-ben. Az IEA várakozásai szerint 2023 és 2028 között Kína adja majd az új globális megújuló kapacitás közel 60%-át.
Kína felemelkedése egy átfogó, központilag koordinált nemzeti küldetés eredménye. A modern stratégia alapkövét a 2015-ben bejelentett „Made in China 2025” iparpolitika jelenti, amely nemzeti prioritásként kezeli a zöld átalakulást és az energiatakarékos technológiák fejlesztését. A cél az exportfókusz áthelyezése volt a „régi hármasról” (háztartási gépek, bútorok, ruházat) az „új hármasra”: napelemek, lítium-ion akkumulátorok és elektromos járművek.
Ennek a stratégiának a legfontosabb eszköze a hatalmas állami támogatási rendszer. A Kiel Intézet tanulmánya szerint Kína ipari támogatásai három-kilencszer magasabbak, mint a nagy OECD-országokban, és egy konzervatív becslés szerint is 221 milliárd eurót tettek ki 2019-ben, ami Kína GDP-jének 1,73%-a. A támogatások rendkívül sokrétűek: közvetlen juttatások, adókedvezmények, piaci ár alatti hitelek, és támogatott árú alapanyagok. Az elektromos autókat gyártó BYD esete jól példázza a rendszer működését: a vállalat közvetlen támogatásai 220 millió euróról 2020-ban 2,1 milliárd euróra nőttek 2022-re.
A stratégia másik pillére az ellátási lánc közepének uralma. Kína dominanciája nem a bányászatban, hanem a kritikus ásványok feldolgozási és finomítási szakaszaiban rejlik. Az ország a globális kobaltfinomítás 95%-át, a lítium és nikkel körülbelül 60%-át, a ritkaföldfémeknek pedig több mint 90%-át ellenőrzi. Ez kritikus fojtópontot teremt, mivel a nyugati országoknak a saját bányászatukból származó nyersanyagokat is valószínűleg Kínába kell küldeniük finomításra.
A zöld technológiai ellátási láncok kínai koncentrációja nemzetbiztonsági sebezhetőséget jelent a Nyugat számára. Ez a függőség egy alapvetően más és potenciálisan veszélyesebb forma, mint a korábbi OPEC-től való olajfüggőség volt, mivel nem egy nyersanyagra, hanem egy komplex, gyártott technológiai ökoszisztémára irányul, amelyet nehezebb helyettesíteni. A nyugati nemzetek éles választás előtt állnak: vagy egy gyors és megfizethető zöld átmenetet követnek olcsó kínai technológiával, vagy egy lassabb, drágább, de biztonságosabb átmenetet, hazai ellátási láncok kiépítésével. A LONGi Solar, egy kínai gyártó alelnöke szerint kínai panelek nélkül az Egyesült Államokban megduplázódnának a költségek, Európa pedig nem tudná teljesíteni 2030-as éghajlatvédelmi céljait. Ez a csapda lényege: ha a Nyugat a biztonságosabb, de drágább utat választja, az a „zöldflációhoz” vezethet, ami alááshatja az éghajlatvédelmi intézkedések társadalmi támogatottságát.
A Nyugat felismerte a veszélyt, és reaktív intézkedésekkel próbál felzárkózni. Az Egyesült Államokban az Inflációcsökkentési Törvény (IRA) körülbelül 370 milliárd dollárnyi támogatást nyújt a hazai gyártás ösztönzésére. Ez egy reaktív politika, amely egy proaktív, több évtizedes stratégiához próbál felzárkózni, és önmagában nem másolja le Kína átfogó ellenőrzését az egész értéklánc felett. Az Európai Unió megközelítése kettős: a Zöld Megállapodás Ipari Terve a szabályozási környezet javításával segíti a hazai gyártást, míg a kereskedelmi védelmi eszközök, mint a kínai elektromos járművekre kivetett vámok, a tisztességtelen verseny ellen lépnek fel. Az EU stratégiáját azonban belső megosztottság gyengíti, ahogy azt a vámokról szóló vitatott szavazás is mutatta, ahol Németország a kínai megtorlástól tartva az intézkedések ellen szavazott.
Kína dominanciája tehát egy tudatos, hosszú távú állami stratégia eredménye, amely nehéz kompromisszumra kényszeríti a Nyugatot az éghajlatvédelmi ambíciók és a geopolitikai biztonság között. A jövő attól függ, a Nyugat hogyan navigál ezen a terepen. A lehetséges forgatókönyvek a tartós kínai hegemóniától egy kettészakadt, „zöld vasfüggönnyel” elválasztott világon át egy irányított kölcsönös függőségig terjednek, ahol a Nyugat elegendő hazai kapacitást épít ki a legsúlyosabb kockázatok enyhítésére, de a kevésbé kritikus területeken továbbra is kereskedik Kínával. A legfőbb kihívás az ipari kapacitás újjáépítése Kínáéhoz hasonló sebességgel, miközben kezelni kell a rövid távú gazdasági és politikai költségeket anélkül, hogy feladnák az éghajlatvédelmi célokat.
