Buda Péter nemzetbiztonsági elemző a Substacken közzétett írásában három friss Szijjártó Péter-nyilatkozatot értelmezett, amelyek az orosz hírszerzés nyilatkozata, Ukrajna lehetséges provokációi és az orosz katonai fenyegetés kérdését érintették. A külügyminiszter egyfelől „műhisztinek” nevezte az SZVR közleménye körüli vitát, másfelől úgy vélte, Ukrajnából durva provokációk érkezhetnek, végül pedig elképzelhetetlennek tartotta, hogy Oroszország megtámadjon egy EU- vagy NATO-tagállamot. Buda szerint ezek a kijelentések egymással összefüggnek, és felvethetik a befolyásolási kísérletek kérdését. „Azzal ugyanis, hogy a magyar külügyminiszter elutasítja azt az elhárítási szempontból feketén-fehéren egyértelmű tényt, miszerint az orosz hírszerzés beavatkozik a magyar választásokba (…)” – írja a Ruszkik, gyertek vissza! című bejegyzésben. Elemzésünkben annak jártunk utána, mennyiben tekinthető valóban tényszerűnek az orosz beavatkozásról szóló állítás, és hogy miként illeszkednek mindehhez a külügyminiszter szavai.
Nem először és nem is kizárólag a magyar kormánnyal szemben hangzik el a vádpont, mely szerint a kormányzat orosz befolyásnak ad teret. Az Egyesült Államokban a 2016-os elnökválasztás után évekig tematizálta a közéletet a Trump–Oroszország-összejátszás narratívája, amelyről azóta hivatalos jelentések derítették ki, hogy gyenge hírszerzési alapokon állt. A néhány hete napvilágot látott dokumentumok szerint Barack Obama elnök és nemzetbiztonsági kabinetjének tagjai tudatosan építették fel a történetet, hogy politikai akciót indítsanak Donald Trump ellen. Ennek jelentőségére hívta fel ezért a figyelmet a miniszterelnök politikai igazgatója is közösségi oldalán: a külső beavatkozás vádja kiváló kampányeszköz a kormányszkeptikus értelmiség kezében, hiszen egyszerre lehet vele kétségbe vonni a választási eredmények tisztaságát és megbélyegezni az ellenfelet. Ebbe a logikába illeszkedik Buda Péter írása is, amely a magyar külügyminiszter kijelentéseit az orosz beavatkozás „fekete-fehér tényével” állítja szembe.
Buda Péter írásában előzetes feltevésként szerepel: „Azzal ugyanis, hogy a magyar külügyminiszter elutasítja azt az elhárítási szempontból feketén-fehéren egyértelmű tényt, miszerint az orosz hírszerzés beavatkozik a magyar választásokba (…)”. A hírszerzési ügyekben szinte soha nincs „feketén-fehéren” bizonyosság – a szakmai gyakorlat inkább valószínűségekről, kockázati forgatókönyvekről beszél. Amikor valaki abszolút tényként nevez meg egy ilyen komplex, titkosszolgálati jellegű folyamatot, azzal elsősorban a saját politikai értelmezésének ad súlyt. Így Buda szavai kevésbé szakmai értékelésként, sokkal inkább nyomatékosító retorikai eszközként hatnak, amelyek célja az olvasó meggyőzése, nem pedig a körülmények árnyalt bemutatása. A cikk kiindulópontja az, hogy három különböző Szijjártó-nyilatkozatot egy szálra fűz, és ebből próbálja levezetni az orosz beavatkozás „fekete-fehér” bizonyítékát. Ez a megközelítés azonban inkább sugalmazás, semmint tényszerű állítás, hiszen a három kijelentés között nincs szükségszerű összefüggés. A nemzetközi politikai realitás világos: Magyarország egyszerre tagja a NATO-nak és az Európai Uniónak, és ebből fakadóan a magyar külpolitikai mozgástér jóval komplexebb, mint ahogy azt Buda sugallja. Egy magát komolyan vevő “biztonságpolitikai elemző” nem engedheti meg magának, hogy ilyen árnyalt helyzetekben kategorikus ítéleteket mondjon ki bizonyítás nélkül, különösen nem olyan vádakat, amelyek egy szomszédban zajló háborús konfliktus közepette alkalmasak lehetnek a belpolitikai feszültségek szítására. Buda megállapításai így inkább politikai kommunikációs erőfitogtatásként értelmezhetők, semmint hiteles szakmai következtetésként.
Buda Péter logikája szerint a külügyminiszter három kijelentése – miszerint az SZVR nyilatkozata körüli botrány „műhiszti”, hogy „elképzelhetetlen, hogy Oroszország egy EU- vagy NATO-tagországot támadjon meg”, és hogy „Ukrajnából minden eddiginél durvább provokációk” várhatók – egymással szoros összefüggésben állnak, és közösen rajzolják ki az orosz befolyás tényét. Ez a keretezés azonban inkább koholmány, mint megalapozott következtetés. Az első kijelentésben Szijjártó Péter egy vitát nevezett „műhisztinek” – ami a külügyminiszter politikai helyzetértékelése volt, nem pedig az orosz beavatkozás elismerése. A második mondat értelmezhető diplomáciai gesztusként: a külügyminiszter azt hangsúlyozta, hogy Magyarország biztonságát garantálva nem számol orosz támadással abban a nemzetközi politikai keretrendszerben, amelyet a NATO és az EU intézményei biztosítanak. A harmadik kijelentés pedig a háborús realitásokra utal: egy szomszédos ország háborúja közepette valóban számolni kell provokációkkal, ám ettől rendkívül messze van Buda konklúziója, miszerint Moszkva hamis-zászlós műveletre készülne. Buda ezekből a különálló mondatokból egy egységes narratívát fabrikál, amely azt sugallja, mintha Magyarország Oroszország eszköze lenne “a Nyugat elleni hibrid háborúban”. Valójában azonban a kijelentések önálló politikai helyzetfelismerések, amelyekből nem vezethető le a „feketén-fehéren tényként” beállított orosz beavatkozás.
A valóság ennél jóval árnyaltabb képet mutat. Az orosz–ukrán háború kirobbanása óta ugyanis a magyar kormány minden jelentős nemzetközi fórumon támogatta az Oroszországot elítélő határozatokat. Az ENSZ-közgyűlésben Magyarország igen szavazott az orosz inváziót elítélő határozatra 2022. március 2-án majd a humanitárius következményeket hangsúlyozó állásfoglalásra, és támogatta Oroszország felfüggesztését az Emberi Jogi Tanácsból. Szintén megszavazta az ukrán területek illegális annektálását elítélő dokumentumot, valamint az orosz háborús jóvátételről szóló határozatot. 2023 februárjában pedig Magyarország az ukrán szuverenitást és egy igazságos békét sürgető ENSZ-határozat mellett voksolt.
Összességében Budapest 2022–2023 során minden fontos ENSZ-határozatot megszavazott, amelyek az orosz agresszió elítéléséről szóltak. Bár a magyar retorika gyakran hangsúlyozta a béke fontosságát és bírálta a szankciók hatásait, a hivatalos szavazásokban a kormány egyértelműen Oroszország ellen foglalt állást, következetesen Ukrajna szuverenitása mellett.
Az Európai Unióban és a NATO-ban Magyarország szintén csatlakozott a közös állásfoglalásokhoz. Az EU-csúcs az invázió napján „a lehető leghatározottabban elítélte” Oroszország támadását, és Orbán Viktor kormányfő ehhez csatlakozott. A NATO-ban Magyarország hozzájárult az orosz agressziót elítélő közös nyilatkozatokhoz (NATO NAC Statement, 2022.02.24.), és támogatta a madridi csúcson elfogadott stratégiai koncepciót, amely Oroszországot nevezte meg a legnagyobb fenyegetésnek (NATO Madrid Summit Declaration, 2022). Szijjártó Péter külügyminiszter több alkalommal hangsúlyozta, hogy Magyarország számára Ukrajna szuverenitása nem vita tárgya, és nyilvánosan is elítélte az orosz annexiókat Így bár a magyar diplomácia gyakran békepártiként különbözött a szövetségesek kommunikációjától, a hivatalos döntésekben Budapest következetesen Oroszország ellen szavazott.
Mindezek után „hab a tortán”, hogy a korábban összefűzött kijelentésekből arra a következtetésre jut Buda Péter, hogy van realitása annak, hogy Magyarországon „megalapozzanak egy orosz ‘hamis-zászlós’ műveletet, melynek keretében az orosz hírszerzés ügynökei ukrán színekben hajtanak végre provokációt Magyarország ellen”. Ez már egy olyannyira alaptalanul spekulatív, bizonyítékok nélküli feltételezés, amely a politikai publicisztika világához tartozik inkább, semmint egy magát nemzetbiztonsági elemzésnek tartó szöveghez. A józan logika alapján nehéz elképzelni, hogy Ukrajna – amely maga is létét védi az orosz agresszióval szemben – bármiféle érdeket lásson abban, hogy provokációkkal „belerángassa” Magyarországot a háborújába.
Mit jelent a valóságban a hamis-zászlós művelet kifejezés? Buda Péter egy korábbi írására hivatkozik, amikor ennek lehetőségéről fantáziál, ezért is fontos körbejárni kicsit a kifejezés valódi tartalmát. A klasszikus definíció szerint olyan titkos akcióról van szó, amelyet egy állam vagy szervezet hajt végre, de úgy állítja azt be, mintha azt az ellenfél követte volna el – vagyis szándékosan másnak álcázza magát a provokáció során. A történelemből számos ilyen példát ismerünk: a náci Németország a gliwicei rádióállomás 1939-es megtámadásával teremtett casus bellit Lengyelország ellen; a Szovjetunió a ’30-as években Finnország ellen alkalmazott hasonló módszert a híres téli háború kirobbantására; a közelmúltban pedig az orosz invázió előestéjén a Donbaszban mesterségesen előállított támadásokkal próbálták Ukrajnát agresszornak beállítani.
Ehhez képest Buda Péter által felsorolt esetek nagy része – például az amerikai vagy francia választásokba való beavatkozás, a „Voice of Europe” hálózat finanszírozása vagy a troll-farmok működtetése – nem nevezhető hamis-zászlós műveletnek, inkább a dezinformációs kampány, a kiber-támadás vagy politikai befolyásolás halmazához sorolandó. Ezek valóban orosz aktív intézkedések, de nem arról van szó, hogy Moszkva más szereplőnek álcázva, provokációval próbálta volna háborús helyzetbe sodorni az adott országokat. Valódi hamis-zászlós műveletnek az ukrajnai háború kapcsán az számít, amikor Oroszország mesterségesen előidézett támadásokkal próbálta igazolni saját invázióját, vagy amikor ukrán katonai egyenruhába öltöztetett provokátorokat vetett be, hogy Kijevre hárítsa a felelősséget. Ezek klasszikus példák: színlelt akciók, amelyek célja az agresszió igazolása vagy a nemzetközi reakció befolyásolása.
Éppen ezért problematikus, hogy Buda Péter a magyar belpolitikára vetíti ki ezt a logikát, semmilyen hírszerzési vagy nyílt forrású bizonyíték nem utal ilyesmire. Így a hamis zászlós művelet emlegetése nem a helyzet reális értékelését tükrözi, hanem retorikai túlzás: egy valós fogalom politikai fegyverként való használata.
Gyakorlati realitása tehát nincs: semmilyen konkrét információ nem utal arra, hogy Magyarországon ilyesmire készülne bárki. Buda Péter mégis úgy ír róla, mintha a veszély kézzelfogható és közvetlen volna, ezzel a feltételezést tényként tálalva. Az efféle dramatizált forgatókönyvek nem a valós helyzetet elemzik, hanem politikai súlyt próbálnak kölcsönözni egy eleve bizonyítatlan kiindulópontnak – az orosz befolyás „feketén-fehéren egyértelmű” tényének.
Buda Péter írása inkább illeszkedik a politikai publicisztika világába, mint a nemzetbiztonsági elemzés szigorú keretei közé. Az orosz befolyás „fekete-fehér tényként” való bemutatása, a három Szijjártó-idézetből épített narratíva, majd a hamis-zászlós művelet feltételezése mind azt jelzik: a szerző következtetései nem bizonyítékokra, hanem előfeltevésekre épülnek. Miközben a magyar külügyminiszter kijelentései önállóan értelmezve inkább diplomáciai és politikai helyzetfelismeréseknek tekinthetők, Buda ezekből egy olyan konstrukciót hoz létre, amely súlyos vádakat fogalmaz meg Magyarországgal szemben. A nemzetközi politikai realitás azonban ennél árnyaltabb: egy NATO- és EU-tagország külpolitikáját aligha lehet egyetlen hatalom „eszközeként” leírni, különösen nem bizonyítás nélküli vádak alapján. Az ilyen állítások sokkal inkább a belpolitikai vitákhoz adnak muníciót, mintsem a tényleges biztonsági kockázatok megértéséhez járulnak hozzá.
