Mekkorát nőtt az állami vagyon az elmúlt tizenöt évben?

Szerző: | 2025. aug. 15. | Elemzés

 Lázár János közzétett egy rövid videót, amelyben – egy pécsi fórumon feltett kérdésre válaszolva –  büszkén állította: a borzalmas korrupcióról és lopásokról szóló állításokra rácáfolva 2010-hez képest két és félszeresére nőtt a „közvagyon”. Haász János a 444-en  megjelent cikkében szkeptikusan értékelte az eredményt, meglátása szerint ez jórészt infláció, EU-pénz meg számviteli trükk, tehát nincs is miért ünnepelni, sőt az ellenérvelés során odáig is elmegy, hogy mindez eltörpül a háztartások magas szintű gyarapodása mellett, amely adat a kormánykritikus sajtóban ritkán merül fel ebben a formában.  

A két állítás közül az első tényállítást érdemes a maga hűvös rendjében kezelni: a közvagyon nominálisan valóban jókora lépést tett felfelé. A vita lényege nem abban van, hogy nőtt-e, hanem abban, hogy mit mérünk, hogyan mérjük, és mennyi ebből a reálértékű gyarapodás.  

Először tisztázzuk a fogalmakat. Közvagyon alatt nem egy nagy zsák pénzt kell érteni, hanem az állam és az önkormányzatok tulajdonában lévő eszközök összességét, a vasúti pályától a közutakon és intézményeken át az állami földekig és állami részesedésekig – pénzügyi és nem pénzügyi eszközök együtt, a vonatkozó nemzetközi számlarendszer (ESA/SNA) logikája szerint. A kormányzati szektor vagyonmérlege nem tartalmazza a magáncégek vagyonát, még akkor sem, ha azok gyorsan bővülnek; az ottani gyarapodás csak közvetetten, adó- és bérbázison, illetve osztalékbevételeken keresztül csorog át a közpénzügyekbe. Ebből következik, hogy a „miért nem látszik a közvagyonban az üzleti szektor növekedése?” kérdés valójában kategóriahiba: azért nem, mert más szektort mérünk. 

A nagyságrendekhez van stabil kapaszkodónk. Az Országgyűlésnek benyújtott beszámoló szerint 2022 végén a teljes állami vagyon előzetes adatai közel 24 ezer milliárd forintot mutattak; ebből mintegy kétharmadot az MNV Zrt. által kezelt vagyon tett ki. Ezzel az alapvonallal a 2025-re emlegetett 25–26 ezermilliárdos szint már nem légből kapott, hanem a korábbi trend folytatása – nominálisan mindenképp. Lehet és kell is beszélni arról, hogy a nominális emelkedés mögött mekkora az árhatás és mekkora a volumen, de aki a teljes állományt mínuszosnak állítja be, az egyszerűen nem az állami vagyonmérlegből dolgozik. 

Itt jön az infláció kérdése, ami kényelmetlen, mégis kihagyhatatlan. A 2010 utáni években a pénzromlás felpörgése valóban felhúzza a nominális eszközértékeket. Ez azonban nem azonos azzal az állítással, hogy „csak az infláció miatt nőtt”, mert közben nagyon is valós, tartós eszközfelhalmozás és átrendeződés zajlott: infrastruktúra-beruházások, ingatlanállomány-bővülés, állami részesedésszerzések és – a magyar modell egyik jellegzetességeként – közfeladatot ellátó alapítványi struktúrákba szervezett vagyontárgyak. Aki az inflációra mutogatva akarja lenullázni a gyarapodást, az figyelmen kívül hagyja, hogy egy vasútvonal, egy megyei kórház vagy egy állami egyetemi campus használati értéke és társadalmi hozama nem az aktuális deflátor szerint „létezik”, hanem évtizedes időtávon. A tény marad: a nominális vagyonállomány nőtt, a reálváltozás szerényebb, de nem zéró. 

A 2020-as évek sajátos magyar intézményi újítása a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok (KEKVA) rendszere. Ezek magánjogi szereplők, de kifejezetten közfeladatot látnak el, és kezelnek olyan vagyonelemeket, amelyek korábban állami tulajdonban voltak. Statisztikai hovatartozásuk emiatt érzékeny téma: számviteli értelemben nem az állami mérlegben, hanem a „határterületen” jelennek meg, miközben a közszolgáltatási output egy részét ők adják. Ezt lehet vitatni, de érdemes érteni: ha valaki a KEKVA-vagyon „kivezetéséből” azt a következtetést vonja le, hogy „eltűnt a vagyon”, az a jogi formát keveri össze a funkcióval. A funkció – közfeladat ellátása – a konstrukció lényege marad, a vagyon pedig továbbra is közérdekű célra kötött. 

A „szétlopták” narratíva azért is hálás, mert mindenre magyarázatnak tűnik, és még csak adatokra sem tart igényt. A számok azonban makacs dolgok. Az Állami Számvevőszék nyilvános dokumentumaiból látszik, hogy a tulajdonosi joggyakorlás és vagyongazdálkodás ellenőrzése rendszeres; hibák, hiányosságok minden nagy rendszerben vannak, de ezek tipikusan nem olyan léptékűek, amelyek a teljes állománytrenddel szembe mennének. Ha tömeges vagyonkivonás zajlana, azt az állományi adatok tükröznék: csökkenő bruttó eszközök, romló szolgáltatási kapacitás. Ehhez képest bruttó eszközoldalon bővülés látszik, miközben a minőségi kérdések – az, hogy pontosan miképpen növekedett a vagyon – külön vizsgálatot igényelnek. 

Nem árt elválasztani a bruttó vagyon és a nettó pénzügyi pozíció kérdését sem. A magyar államháztartás nettó pénzügyi vagyona – a kötelezettségeket is számba véve – tartósan negatív, amit az adósságállomány léptéke rögzít. 2024 végén az államadósság a KSH összegzése szerint 59 875 milliárd forint volt, a GDP 73,5 százaléka. Ebből viszont nem következik, hogy ne nőhetne a bruttó eszközállomány, sőt: a beruházások jó része adósságból finanszírozott, tehát természetes, hogy a közvagyon bővülése együtt jár az adósságpálya menedzselésének kényszerével. A közgazdasági lényeg itt nem az, hogy „van-e adósság” (minden fejlett gazdaságban van), hanem az, hogy a felhalmozott eszközök társadalmi hozama és élettartama hogyan viszonyul a finanszírozás költségéhez. 

Miért nem exponenciális ez a növekedés? Azért, mert a közszféra nem profitmaximalizáló vállalkozás, hanem szolgáltatásnyújtó. Az állami eszközök amortizálódnak; egy autópálya, egy vasúti pálya, egy kórházi épület és géppark értéke fogy, karbantartást és pótlást igényel. A költségvetés ráadásul politikai és ciklikus korlátok között működik: EU-s programok ciklusai, saját bevételi ingadozások, adósságszabályok, választási ciklusok. A finanszírozás költsége sem állandó: a kamatkörnyezet emelkedése megdrágítja a bruttó felhalmozást. És végül az is gátja az exponenciális pályának, hogy a közjavakból fakadó hozamok jelentős része nem árazódik be közvetlenül (nem szedünk jegyet a tiszta levegőre vagy a balesetek elmaradására), így a költség–haszon döntések óvatosabbak, mint egy magáncég esetében.

Az EU-források szerepét érdemes pontos helyre tenni. A kohéziós és helyreállítási pénzek egy része közvetlenül növeli az állami eszközállományt – tipikusan infrastruktúrában, közintézményekben –, más része viszont a magánszektorban csapódik le, ahol nem jelenik meg a közvagyon soron. Ettől még makrogazdaságilag fontos a hatás (adóbevételek, foglalkoztatás, kapacitás), de az állítás, miszerint „az EU adja a közvagyont”, számviteli értelemben pontatlan: a forrás eredete és a vagyon jogi tulajdonosa két külön dolog. A közmérleg szempontjából az számít, kié az eszköz, és milyen áron, milyen leírási pályán kerül a nyilvántartásba. (A 444 cikke is helyesen érzékelteti, hogy a módszertan a vita kulcsa, még ha a konklúziót túl élesen is húzza meg.) 

Aki az üzleti szektor bővülését kéri számon a közvagyonon, annak érdemes felütni a számlarendszer kézikönyvét: a vállalati eszközök és kötelezettségek a nem pénzügyi vállalatok szektorában jelennek meg, nem a kormányzatiban. A kormányzati mérleg akkor nő, ha a kormányzati szektor vesz eszközt (épít, vásárol, apportál), vagy ha hozzá kerül korábban másnál lévő vagyon. A várható hozam is más: a közszféra jellemzően nem pénzügyi megtérülést „termel” (időnyereség, egészségi állapot, oktatási output), míg a piaci vállalatok pénzügyi hozamot. Erre mondja a közgazdaságtan, hogy ugyanazon forint különböző „fiókokban” más-más logika szerint számolódik el, és nem is kell, hogy ugyanott jelenjen meg. 

A közvagyon bővülése önmagában nem végcél, hanem eszköz: a jobb közszolgáltatások, a hálózati externáliák és a gazdaság ellenálló-képességének növelése a lényeg. Egy korszerűbb vasúti pálya nemcsak a MÁV mérlegét érinti, hanem a logisztika költségét, a baleseti kockázatot és a régiók elérhetőségét; egy kórházfelújítás nemcsak egy ingatlan értéke, hanem rövidebb várólista és magasabb túlélési arány. Aki a közvagyont kizárólag pénzben akarja mérni, az a közjavak természetét veszíti szem elől; aki pedig kizárólag morális toposzokkal mér, az a számokkal kerül vitába.

Érdemes a végén a háztartások oldalára is átnézni, mert az ország „nettó vagyona” nemcsak az állami mérlegből áll. Az MNB legfrissebb pénzügyi számlái szerint 2025 első negyedévének végén a háztartások nem konszolidált pénzügyi eszközeinek állománya a GDP 137,4 százalékát, kötelezettségeik a 20,3 százalékát tették ki, így a nettó pénzügyi vagyon 117,1 százalék volt – történelmi léptékben is magas érték. Magyarra fordítva: az elmúlt években a lakosság pénzügyi értelemben valóban „megtollasodott”, elsősorban állampapír-, betét-, biztosítási és befektetési jegyállományon keresztül. Nem azt állítjuk, hogy mindenki jól jár, és nincsenek vesztesek – az infláció és a reálbér-/árfolyamciklus szétválasztja a nyerteseket és veszteseket –, de az aggregált kép vitathatatlanul gyarapodást mutat. 

Ha mindezt egy mondatba kell sűríteni: a közvagyon nominális állománya nőtt, a reálgyarapodás létezik, de kisebb; az üzleti szektor prosperitása természetes módon nem a közvagyon-soron jelenik meg; a KEKVA-k konstrukciója jogtechnikailag vitatható, funkcionálisan mégis közfeladat-hordozó; a nettó állami pénzügyi pozíció adósság miatt negatív marad – és ettől függetlenül az eszközállomány bővülhet; a háztartások pénzügyi vagyona pedig történelmi csúcs közelében van. Lehet mindezt cinikusan kommentálni, de a tények körülhatárolják a mozgásteret: ha „szétlopták volna”, nem így nézne ki az állományi kép, és nem így állna a lakosság pénzügyi mérlege sem. Aki tehát a közvagyon növekedését vitatja, az valójában a fogalom és a mérés kereteivel vitatkozik – ami szakmailag legitim, csak nem ugyanaz, mint tagadni, hogy a gyarapodás bekövetkezett. Mindez pedig, kiegészítve a háztartások gyarapodásával, cáfolja az állami szintre emelt hatalmas korrupcióra vonatkozó demagóg, de széles körben alkalmazott érvelést.

Források:

Magyar Péter antidemokratikus úton akar demokráciát

Magyar Péter antidemokratikus úton akar demokráciát

2026. ápr. 23.

Az Europion kutatta: „Magyar Péter egyik első követelése volt, hogy az előző kormány által kinevezett közjogi méltóságok – Köztársasági Elnök, Kúria elnöke stb. – mondjanak le tisztségükről. A felmérés eredményei szerint a Tisza-szavazók szinte egyöntetűen helyesli a...

bővebben