A miniszterelnök és Kapu Tibor, a HUNOR program első számú űrhajósa közös interjújában hangzott el a gondolat, miszerint „a kis országok, mint Magyarország és a kis nemzetek tudnak a legnagyobbat álmodni.” Kapu szerint az űripar ma már olyan terület, „amiben nem kell, hogy az ember nagy szereplő legyen, hogy be tudjon csatlakozni.” A Hunor-programot korábban több kritika érte, köztük olyan vélemények is, amelyek szerint „hazánk túl kicsi ahhoz, hogy komolyan képviseltesse magát az űrversenyben, és az űrhajósok és az űripari szakemberek képzése helyett másra kellene fókuszálni” – idézte fel a Magyar Nemzet 2024-ben. Valóban arról lenne szó, hogy a nagy, szimbolikus pillanatokon túlmenően nincs sok hozadéka az űrstratégiának? Elemzésünkben megnéztük, hogy a hozzánk hasonló méretű országok hogyan építik az űripari jelenlétüket, és hogy mit árul el Magyarország esélyeiről az európai összehasonlítás.
Magyarország sem népességét, sem gazdasági súlyát tekintve nem tartozik a világ vagy Európa nagyhatalmai közé: népessége alig haladja meg a 9,5 millió főt, GDP-je pedig 2023-ban mintegy 158 milliárd euró volt. Az űrkutatás területén azonban ez nem jelent kizáró okot. Az Európai Űrügynökség (ESA) legfrissebb adatai szerint Magyarország 2024-ben 25 millió euróval járult hozzá az ügynökség költségvetéséhez, amit 2025-re 32 millió euróra emel. Érdemes tudni, hogy Magyarország 2015 óta az ESA teljes jogú tagja, így a befizetések közel teljes összegét visszafordíthatja magyar cégek és kutatóhelyek projektjeibe. Ferencz Orsolya, űrkutatásért felelős miniszteri biztos szerint a magyar befizetések megtérülnek, és az űrkutatás több lábon álló tudományos és ipari ökoszisztémává vált idehaza.
Az ESA-tagországok hozzájárulása két fő részből áll: kötelező és önkéntes befizetésekből. A kötelező hozzájárulás arányát az egyes országok GDP-je alapján számítják ki, így ez az összeg minden tagállam számára előírt, hiszen ez finanszírozza az ESA közös működését és tudományos programjait. Az önkéntes hozzájárulás mértéke viszont nem automatikusan GDP-arányos, attól függ inkább, mennyire akar egy ország bekapcsolódni a nemzetközi űripari projektekbe, és mennyi ipari visszatérülést vár el a részvételtől. Magyarország például jelenleg az ESA kötelező programjaihoz és néhány önkéntes fejlesztési projekthez járul hozzá – de egyes országok, mint Portugália vagy Csehország, ennél jóval több önkéntes programba fektetnek. Így alakulhat ki az eltérés a táblázatban is látható befizetési szintek között. Hazánk hozzájárulása nem az ország méretével vagy gazdasági lehetőségeivel indokolható, hanem mert egyelőre viszonylag korlátozott részvételt vállal az önkéntes programokban. Ezt a helyzetet részben magyarázhatja a még fiatal űripari ökoszisztéma, részben pedig az állami szándék és stratégia fokozatossága. Az elmúlt években azonban az ESA-befizetések fokozatos emelése és a HUNOR program elindítása azt jelzi, hogy a magyar részvétel bővítése folyamatban van – a kérdés az, hogy ezt a trendet sikerül-e a következő években fenntartani, és ezzel felzárkózni a hasonló országok szintjére.
Finnország példája jól mutatja, hogy a kis népesség és mérsékelt GDP ellenére is lehet tudatosan építeni az űripari jelenlétet. A mindössze 5,5 millió lakosú és ~297 milliárd eurós GDP-vel rendelkező ország 2024-ben összesen 31 millió eurót fizet az ESA-nak, amelyből 17,7 millió euró önkéntes programokra (például földmegfigyelés, űrhajózás, távközlés) és 13,8 millió euró kötelező programokra megy (ESA működési költségvetés, tudományos missziók).
Írország, hasonlóan kis népességű országként (5,2 millió fő), 2024-re 26 millió eurós ESA-hozzájárulással számol, ami 3,3 millió euróval több, mint korábban – vagyis érezhetően növeli szerepvállalását az európai űrmissziókban. A befizetésekből az ír kormány ipari visszatérülést vár, vagyis az ESA-projektekbe bevont ír vállalatok, start-upok és kutatóintézetek megrendeléseken és technológiai együttműködéseken keresztül profitálnak az űrkutatásból. Kiemelt terület Írország számára a telekommunikációs technológiák, a földmegfigyelés és a mikroműholdak rendszereinek fejlesztése, melyekhez magas szintű szoftverfejlesztésre és mérnöki innovációra van szükség. Ez a modell azt mutatja, hogy lépésről lépésre, de tudatos stratégiával akár kisebb állami befektetésekből is nemzetközi sikereket lehet elérni az űriparban.
Csehország ESA-befizetése meghaladja az évi 60 millió eurót, ami több mint kétszerese a magyar hozzájárulásnak. A cseh kormány szerint minden befizetett korona 7–8 korona hasznot hoz vissza a gazdaságnak. Több mint 60 cseh cég és kutatóintézet vesz részt ESA-projektekben – ezek között szerepel műholdfejlesztés, szoftveres földmegfigyelés, illetve műszerfejlesztés interplanetáris szondákhoz.
Portugália a 2022-es ESA-miniszteri tanácskozáson 115 millió eurót ajánlott fel a következő időszak ESA-programjaira – ezzel az egyik legaktívabb közepes méretű befizető lett. A cél egyértelmű: a hazai űripar erősítése, saját cégek nemzetközi integrációja és a kutatás-fejlesztés intenzív ösztönzése. Ez alapján úgy tűnik: az ambíció nem feltétlenül GDP-arányos, sokkal inkább politikai döntés kérdése a nemzetközi űripari fejlesztésekben.
Magyarország az ESA-tagság mellett önálló nemzeti űrprogramot is indított: a HUNOR keretében a kormány mintegy 100 millió dollárt fordított arra, hogy Kapu Tibor, a NASA és az Axiom Space közös küldetésében eljuthasson most a Nemzetközi Űrállomásra (ISS). A nemzeti kezdeményezések ugyanakkor önmagukban ritkán elegendők az űripar tartós megerősítéséhez. A hosszú távon is fenntartható fejlődést az olyan intézményesített, nemzetközi együttműködések biztosítják, mint amilyeneket az ESA kínál. A tagsággal járó befizetések révén Magyarország közvetlen hozzáférést kap közös európai missziókhoz, technológiai fejlesztésekhez, földmegfigyelő rendszerekhez, sőt űrhajósprogramokhoz is. Az ESA tehát nemcsak a tudományos és ipari ökoszisztéma fejlesztésének terepe, hanem a magyar űrstratégia legfontosabb nemzetközi keretrendszere is. A nemzeti és nemzetközi utak egymást nem helyettesítik, hanem erősíthetik – már ha megfelelő súlyt kap mindkettő a jövőbeli kormányzati döntésekben.
Ilyen ma például a JUICE (Jupiter Icy Moons Explorer) misszió, amelynek célja a Jupiter jeges holdjainak – köztük az életre leginkább alkalmasnak tartott Európa hold – részletes vizsgálata. A magyar részvétel ebben például precíziós mérőeszközök fejlesztését vagy adatfeldolgozó algoritmusok tervezését jelenti. A Copernicus földmegfigyelő rendszerben való részvétel azért meghatározó K+F lehetőség az országnak, mert ennek keretein belül magyar szakemberek dolgozhatnak olyan műholdas rendszerek működtetésén és adat-feldolgozásban, amelyek globális környezeti változásokat (például éghajlati, mezőgazdasági vagy katasztrófaügyi trendeket) követnek nyomon. Mindez nemcsak a tudományos ismeretek bővítését szolgálja, hanem magas hozzáadott értékű iparágak fejlődését, nemzetközi együttműködésekbe való belépést, és hosszú távon gazdasági hasznot is jelent. Az ilyen programok tehát valódi lehetőséget kínálnak arra, hogy egy kis ország, mint Magyarország, ne csupán nézője, hanem alkotója is legyen a világűr jövőjének.
Az európai összevetés alapján Kapu Tibor állítása, miszerint kis országként is be lehet csatlakozni az űriparba, megalapozott. A cseh, portugál, finn vagy ír példák azt mutatják, hogy a méret nem akadály. A valódi különbséget az állami szándék, a stratégia és a gazdasági visszacsatolás mechanizmusai jelentik. Magyarország – az ESA-támogatások ötszörösére emelésével, a HUNOR űrhajósprogrammal és az ipari integráció növelésével – egyértelműen elindult ezen az úton. A kérdés így már nem az lesz, hogy lehet-e egyáltalán nemzetközileg meghatározó szerepünk a világűrben, hanem az, hogy meddig merünk álmodni.
