Kaja Kallas hétfőn már európai katonák Ukrajnába küldéséről fantáziált. Ez a tabudöntő kijelentés jól mutatja, hogy miközben Európa vezetői az ukrajnai konfliktust a mi háborúnknak is nevezik, és abnémet hadiipar soha nem látott magabiztosságról tesz tanúbizonyságot a keleti frontra irányuló fegyverszállítmányok kapcsán, a kontinens valójában egyre mélyebbre süllyed a geopolitikai jelentéktelenség ingoványába. Ez nem csupán az elit pozícióját ássa alá, de a háború lezárását sem segíti: ellenkezőleg, azáltal, hogy Zelenszkij elnök komolyan veszi ezeket a bátorító, ám Európa valós súlyával összhangban nem lévő ígéreteket, a konfliktus elhúzódik, illetve kiszámíthatatlan következményekkel fenyeget, hogy Ukrajna uniós csatlakozása kapcsán figyelmen kívül hagyják a bővítések eddig jól működő feltételrendszerét.
A brüsszeli nyilatkozatok fennhéjazása és az európai értékek – külpolitikai cselekvések vagy stratégiák mentén nem értelmezhető – szüntelen emlegetése egyre kevésbé képes elfedni azt a rideg tényt, hogy a nagyvilág színpadán a valódi döntéseket továbbra is a nyers erő, a kíméletlen érdekek és a nagyhatalmi játszmák logikája alakítja, nem pedig az elvek önmagukban vett igazsága. A stratégiai gondolkodás háttérbe szorul, a morális felháborodás és a „jó és rossz” fekete-fehér megközelítése elhomályosíthatja a hideg, racionális stratégiai elemzést. Ez ahhoz vezethet, hogy a döntéshozók figyelmen kívül hagyják a cselekedeteik potenciális költségeit és előnyeit, és olyan lépéseket tesznek, amelyek nem feltétlenül szolgálják hosszú távon az EU érdekeit.
A morálismagaslat, amelyre Európa oly büszkén helyezi magát, mintha egyre inkább kétélű fegyverré válna: látszólagos erőt sugároz, miközben valójában gúzsba köti és cselekvésképtelenné teszi az öreg kontinenst, ráadásul olyan időszakban, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az Európát kiemelt geopolitikai szerepben tartó atlantizmus, mind belülről (az USA szerepvállalásának megváltozása), mind kivülről (új hatalmak felemelkedése) hatalmas kihívásokkal szembesül.
Ha az EU teljes mértékben a morális megközelítésre fókuszál, az korlátozhatja a diplomáciai mozgásterét. A tárgyalásokhoz, kompromisszumokhoz gyakran szükség van pragmatikusabb hozzáállásra, ami nehezen összeegyeztethető egy abszolút morális állásponttal. Ez megnehezítheti a béketárgyalások előmozdítását vagy a deeszkalációt. A globális dél elhidegülése: Sok ország, különösen a „globális dél” országai, fenntartással kezelik az EU morális alapú retorikáját, mivel saját érdekeiket és történelmi tapasztalataikat gyakran figyelmen kívül hagyva érzik magukat. Ez megnehezítheti az EU számára, hogy szélesebb nemzetközi koalíciót építsen Oroszország ellen, vagy hogy más globális kihívásokra (pl. klímaváltozás, élelmezésbiztonság) közös megoldásokat találjon.
Különösen, hogy az EU kapcsán gyakran felmerül képmutatás vádja: miközben hangsúlyozza a morális alapokat Ukrajna esetében, más konfliktusok vagy emberi jogi problémák kezelésében (pl. gazdasági érdekek miatt) kevésbé következetesnek tűnhet. Nem is beszélve arról, hogy, ahogy azt korábban a Faktum is elemezte, Ukrajna kapcsán is körvonalazódik a háttérben egy markána gazdasági érdekérvényesítés. Az európai felsőbbrendűségi tudat, amely egykor a gyarmatosító nagyhatalmak ideológiáját táplálta, a ”fehér ember terheként” állította be a világ népeinek civilizálását, mély nyomokat hagyott a kontinens történelmében. A letűnt dicsőség és a világuralmi ambíciók, amelyek évszázadokon át mozgatták a birodalmakat, végül a 20. században véres konfliktusba torkolltak. A nacionalista gőg, a birodalmi versengés és az egymásnak feszülő uralmi törekvések egyenes úton vezettek a két világháború poklába, amelyek romba döntötték Európát és végérvényesen átrajzolták a globális erőviszonyokat.
Az európai integráció, amely Jean Monnet víziója alapján nem csak államok közötti koalíciókat, hanem emberek közötti uniót hivatott teremteni, éppen ebből a tragikus tapasztalatból, a nacionalista felsőbbrendűségi törekvések és a véres háborúk meghaladásának ígéretével indult. Mára azonban mintha egy újfajta, értékalapú felsőbbrendűségi tudat kerítené hatalmába az európai elitet, amely az európai értékek emlegetésének eszközével próbálja politikai döntéseit egyedüli igazságként feltüntetni.
Az Európai Unió intézményei gyakran semleges, független és jogállami struktúraként definiálják magukat, miközben az eltérő nézőpontokat képviselőket populistának vagy jogállamiság-sértőnek minősítik. Ez a fajta morális címkézés, amely történelmi előképeket idézve a fennálló elitek klasszikus eszköztárához tartozik, lehetővé teszi a saját politikai pozíciók megerősítését a valódi párbeszéd és a kompromisszumok helyett.
Az orosz agresszió egyértelmű elítélése és a szankciók gyors elfogadása – brit miniszterelnök szervezkedésétől a német önjáró lövegekig – az erkölcsi egység látszatát keltette. Azonban az ”Európa háborúja” mondás mögött ott húzódik a nagyhatalmak – Washington, Moszkva, Peking – kíméletlen játszmája. Az EU szerepe, bár gazdaságilag jelentős, a konfliktus kimenetelének alakításában másodlagos marad. Az csapda, amelybe Ukrajnát az erkölcsi támogatás és a túlzó ígérgetés csalta, könnyen vezethet kiábránduláshoz, miközben Európa saját mozgásterét szűkíti le egy merev, a kompromisszumokat kizáró álláspontra.
Hasonló mintázatok figyelhetők meg más kritikus területeken is. A migrációs válság kezelése, a kezdeti Wilkommenskultur morális fellengzése után, a pragmatikus megoldások és a társadalmi realitások figyelmen kívül hagyása miatt fulladt kudarcba, teret engedve azoknak a politikai erőknek, amelyeket a fősodor sietve ”szélsőjobboldalinak”, vagy ”populistának” bélyegzett. Ezek a jelenségek, a Brexittől egyes kontinentális pártok térnyeréséig, valójában tünetek: egy olyan mélyebb társadalmi elégedetlenségre és az elitektől való elidegenedésre adott válaszok, amelyeket az erkölcsi kérdésekkel elfoglalt közbeszéd nem volt hajlandó meghallani vagy kezelni.
Az Alternatíva Németországnak (AfD) pártját is gyakran, és sok esetben nem alaptalanul szélsőjobboldali jelzővel illetik, elítélve annak egyes politikusainak retorikáját és programjának bizonyos elemeit. Ugyanakkor ez a gyorsan hozott ítélet hajlamos elegánsan elsiklani azon tény mellett, hogy az AfD olyan valós társadalmi problémákra és választói aggodalmakra reflektál – legyen szó a migráció kezelésének kudarcáról, a nemzeti identitás kérdéseiről, vagy az Európai Unióval szembeni kritikákról –, amelyekre jelentős és növekvő számú német választópolgár keres válaszokat.
Az AfD és a hozzá hasonló pártok erősödése így nem a populizmus egyszerű térnyeréseként értelmezhető, hanem sokkal inkább a hagyományos politikai spektrum, és különösen a baloldal kudarcának tükre is: annak a kudarca, hogy megszólítsa és képviselje azokat a választópolgárokat, amelyek úgy érzik, problémáikkal magukra maradtak a politikai fősodor által kínált, gyakran kiüresedett vagy valóságtól elrugaszkodott narratívák világában. A szólásszabadság, amely a nyugati világ alapvető vívmánya, értéke, ilyen légkörben könnyen sérül, helyét átveszi az erkölcsi cenzúra és az öncenzúra fojtogató légköre.
Amikor az erkölcsöt politikai bunkósbotként használják, és minden komplex problémát a jó és a rossz kétbites logikáján keresztül próbálnak értelmezni, maga az erkölcs veszít súlyából és hiteléből, kiüresedik. Mindemellett lehet és érdemes is morálisan cselekedni, morális alapú kritikát fogalmazni – ezt kevesen vitatják, de az eszméknek csak a realitás talaján lehet érvényt szerezni: enélkül az Európai Unió, bár gazdasági óriás, továbbra is geopolitikai törpe marad. Ez minden korban igaz: az elképzelést a valósághoz kell közelíteni, különben mindkettő a semmibe veszik. Be kell ismerni, hogy Európa jelen állapotában gyenge és tehetetlen, az európai elit feladata pedig nem az jól hangzó nagy eszmék, a morális iránytű követése, annak irányának megkövetelése, hanem az, hogy Európát erőssé tegyék, versenyképessé, ha kell, az egész Európai Unió új alapokra helyezésével.
A valódi kihívás nem a politikától való eltávolodás, hanem annak a felismerése, hogy Európa ereje nem az önmagának tulajdonított morális felsőbbrendűségben, hanem a határozott, hatékony cselekvésben, a belső sokszínűség elfogadásában és a világ kíméletlen realitásaihoz való alkalmazkodás képességében rejlik. Ellenkező esetben a szomorú valóság be fogja rúgni az ajtót, Európa pedig végleg a történelem partvonalára sodródik.
