„Elég a piszkos politikai alkukból. Döntsön közvetlenül a nép arról, hogy ki vezesse a hazánkat! A néptől nem félni kell, hanem bízni benne. A TISZA támogatja a köztársasági elnök közvetlen, nép által történő megválasztását” – írja néhány nappal ezelőtt közzétett Facebook-posztjában Magyar Péter, aki szerint „itt az idő, hogy az emberek döntsék el, ki vezesse a Magyar Köztársaságot”. A kezdeményezés elsőre demokratikusnak tűnik, azonban miután ez a dilemma 1989 óta többször felmerült, mindannyiszor szerteágazó tanulságokkal. Megvizsgáltuk e kérdést övező nézeteket, megnézve azt is, milyen hatalompolitikai törekvéseknek lehet álcája a demokráciát elvileg kiterjesztő közvetlen elnökválasztás.
Szemben az állítás demokratikusnak tűnő jellegével a valóság inkább az, hogy egy ilyen közjogi változás a jelenlegi magyar közéleti térben elsősorban a rosszul szervezett, mozgalmi jellegű, nehezen irányítható, de népszerű párt vezetőjét tudná kivételesen erős pozícióba emelni.
Természetesen nem tudhatjuk, milyen jellegű és milyen mélységű alkotmánymódosításban gondolkodik Magyar Péter, amikor az államfő közvetlen megválasztásának lehetőségét felveti, s hogy egyáltalán van-e bármiféle megfontolás az ötlet mögött, vagy csak amolyan hangzatos bon-motként dobta be látszólag igen demokratikus ötletet, ám ennek ellenére is érdemes körüljárni kissé a felvetést.
Az ötletből ugyanis nemcsak az elnökválasztás módosításának szándéka olvasható ki, hanem az is, hogy Magyar szeretné megváltoztatni a parlamenti kontroll mellett működő erős miniszterelnöki hatalomra épülő magyar közjogi berendezkedést valamiféle félprezidenciális rendszerré. Ha ugyanis az elnöknek olyasféle jogai lennének, amilyenek Magyar felvetéséből kikandikál – „Nem olyan köztársasági elnökre van szükség, aki nem mer megszólalni, amikor a miniszterelnök fenyegeti a saját honfitársait. Nem olyan elnököt érdemelnek a magyarok, aki ping-pongozik, miközben a hatalom szétveri a jogállam maradékát … Magyarország első polgárának … az lenne a feladata, hogy … kiálljon a honfitársai és a hazája mellett a nehéz pillanatokban”. – akkor a Tisza párt amolyan félprezidenciális rendszer felé vezetné az országot, ahol a köztársaság elnökének viszonylag széles jogai vannak. De, hogy pontosan mekkorák, az egyelőre nem derült ki.
A félprezidenciális rendszerek nagyon sokfélék lehetnek, hogy mást ne mondjunk, a hajdani Horthy-rendszert is ide sorolja a politikatörténet, s miközben a kormányzó úrnak elképesztően nagy hatalom összpontosult kezében, a parlament feloszlatásának lehetőségétől kezdve a hadsereg tényleges főparancsnokságáig, más rendszerekben a közvetlenül választott elnök alig több, mint egyetemi tanárokat kinevező, jelképes figura. Félprezidenciális rendszer van például Franciaországban, Romániában és Lengyelországban.
Általánosságban úgy tartják, hogy a kettős végrehajtó hatalomban a megosztott hatáskörök csökkenthetik a hatalomkoncentráció veszélyét, s így kiegyensúlyozottabb kormányzást tesznek lehetővé. Mivel előfordulhat, hogy az elnök és a parlamenti többség különböző politikai irányzatokat képviselnek, az ilyen helyzet komoly együttműködést, alkalmazkodást igényel a politikai szereplőktől, ám, ha mégsem sikerül közös álláspontot kialakítani, akkor a kohabitáció súlyos politikai válsághoz vezethet.
Érdekesebb kérdés azonban, milyen körülmények között tartják előnyösnek az ilyen rendszereket a politikai filozófusok. Az persze már önmagában is kérdés, mikor szorul rá egy társadalom arra, hogy politikai berendezkedését megváltoztassa. Sárközy Tamás: Az újraértékelendő államszervezetünkről címen írott 2010-es cikkében úgy fogalmaz: „Ha átalakulnak az államcélok, illetve az államfunkciók, ez nyilván kihat az államszervezetre is. Új követelményrendszerek jelentkeznek az államapparátussal, leegyszerűsítve a kormányzással szemben.” Az átalakulás az elemző szerint szükségessé válhat gazdasági-technikai okok miatt, geopolitikai körülmények miatt vagy belső, társadalmi okok miatt is. Magyarországot mindhárom szempont érintheti, ám Magyar Péter felvetésében nem látjuk sem a gazdasági, sem a geopolitikai megfontolást, így joggal feltételezhetjük, hogy társadalmi okok miatt tartja szükségesnek a félprezidenziális rendszer felé való elmozdulást.
Sárközy Tamás említett cikkében így bontja ki a témát: miközben minden demokratikusan működő államban kiemelt igény van a közbizalomra,
„kelet-közép-európai lakosságban ez a bizalom eleve csekély volt, és az állam különböző perverziói, úrhatnámság, túlköltekezés, korrupció ezt a lakossági hozzáállást tovább is növelte. A kormányzati erkölcs pedig – a közmorállal együtt, mintegy annak részeként – az elmúlt évtizedekben általában süllyedt, párhuzamosan a média-marketing kormányzás növekedésével. … A hazudozás, a felelőtlen ígérgetés, az adatok kozmetikázása és az információk elfedése, illetve kiszivárogtatása ma már szinte a kormányzati technológiának tanított, szerves részévé vált, a politikai ellenfél rendszeres bemocskolásával és az úgynevezett perlési politizálással, feljelentésözönnel együtt. Ez természetesen minimálisra csökkenti az állam, a kormányzás tekintélyét a lakosság körében. … A kormányzás hatékonyságát viszont a tartós közbizalomhiány hihetetlenül erősen rombolja, ha pedig az állami szabályozást – modern desvetudo – a lakosság tömegesen lerontja, úgy ez ellen nincs eredményes állami elleneszköz.”
Magyarországon a helyzet nem annyira rossz, mint amilyennek Sárközy a Kelet-Közép-Európa morális problémáit általánosságban bemutatja, de kétségtelenül tapasztalható egy erős bizalomvesztés, akár a pártokkal, akár politikai osztállyal, akár az állami, közigazgatási szereplőkkel szemben. A közbizalom eloszlásáért ellenzéki és kormánypárti szereplők egyaránt felelősek, bár elemzők véleménye inkább az, hogy a modern mediatizált közélet bontja le a demokratikus közbizalmat, illetve a folyamatos és minden hová beszivárgó médiajelenlét kényszeríti rá a kommunikátorokat arra, hogy erős és egymásra licitálóan egyre erősebb állításokat fogalmazzanak meg, ami viszont hosszú távon nemcsak a közbizalmat rombolja, de a polgárság közéleti aktivitását is jelentősen csökkenti.
Ebben a politikai térben egy kevéssé szervezett párt, illetve annak vezére számára a félprezidenciális rendszer szinte ideális. Pongrácz Alex: Prezidencializálódás a politikában című cikkében így foglalja össze az előnyöket:
„A prezidencializálódás folyamatainak eredményeként a pártvezér javára zajlik le a hatalmi eltolódás. Magának a pártnak a testülete relatíve háttérbe kerül, míg a pártelnök ezáltal úgymond függetlenedik annak szervezetétől. Az erőviszonyok megváltozásának természetesen akkor van igazán súlya, ha a választások alkalmával a párt elnyeri a kormányzati pozíciót, azaz kormányalakításra kerülhet sor. Ekkor ugyanis, a megbízatását elnyert miniszterelnök – aki a pártelnöki tisztséget is bírja – szilárd párttámogatásra számíthat. A személyén keresztül pedig maga a kormányzat is, aminek alapján kijelenthetjük, hogy egy kiemelkedően fontos erőforrásról beszélünk ebben a szituációban. Poguntke és Webb (Thomas Poguntke,– Paul Webb: The presidentialization of politics: a comparative study of modern democracies) kiemelik, hogy ilyen megváltozott körülmények között már nem beszélhetünk arról, hogy a párt kollektív testülete határozná meg a hatalom megszerzéséhez vezető utat, azaz a választásokat. Ehelyett ez a folyamat jelöltközpontúvá válik, amit a vezető személye határoz meg. Folytatva a gondolatmenetet, a szerzőpáros ennek nyilvánvaló következményeként vázolja, hogy a párt tekintélyes autonómiát biztosít a pártelnöknek abban, hogy a meghirdetett politikai programot meghatározhassa. A program ezáltal mondhatni a pártvezér programjává avanzsálódik. Hozzáteszik azt is, hogy ilyen kontextusban a pártelnök, mintegy megkerülve a pártot, közvetlenül szól a választópolgárokhoz, ami szintén egyik kulcseleme ennek a stratégiának. Más megfogalmazással élve úgy is mondhatjuk, hogy egy személyben képes reprezentálni a pártot a választópolgárok irányába.”
A konkrét hazai politikai trendekre alkalmazva mindez azt jelenti, hogy egy félprezidenciális rendszerben Magyar Péter – vagy bárki, aki jól szervezett párt-támogatás nélkül tudja esetleg megnyerni a választást – úgy ragadhatja meg a kormányzati hatalmat, hogy nem kell tekintettel lennie az „idióták és agyhalottak” véleményére.
