Az év elején nekirugaszkodó élelmiszer-infláció gyorsan az egyik legforróbb belpolitikai témává vált. A kormány kiemelt prioritásként kezeli a letörését, és hajlandónak látszik olyan alapvetően politikai eszközök bevetésére, amelyet a klasszikus közgazdaságtani tankönyvek kontraproduktívnak tartanak. Vajon ezúttal is rácáfolnak az unortodox megoldások az akadémikusokra, és bebizonyosodik, hogy a politikai gordiuszi csomók elvágásához politikai eszközökre is szükség van?
A közéletben, mindig kiemelt prioritást élveznek azok a kihívások, amelyek közvetlenül érintik az emberek életét. Az élelmiszer árak egyértelműen ebbe a körbe tartoznak.
Az inflációnak alapvetően két fő típusa van:
1. Költségek által generált infláció: Ekkor az alapanyagok, szolgáltatások vagy munkabérek drágulása miatt nőnek a termékek és szolgáltatások árai. Például az üzemanyagok ára emelkedhet az olaj világpiaci árának növekedése miatt, vagy az építőanyagok drágulhatnak a nyersanyagok és az energiaárak emelkedése következtében.
2. Keresleti nyomás által generált infláció: Ez akkor alakul ki, amikor a termékek vagy szolgáltatások iránti kereslet meghaladja a kínálatot. Például a nyári turisztikai szezonban a szállodai árak és a repülőjegyek ára jelentősen megemelkedhet, ha a kereslet túllépi a rendelkezésre álló kapacitást.
A miniszterelnök évértékelő beszédében harcot hirdetett a pénzromlás ellen. Orbán Viktor szerint az infláció alááshatja a többi program sikerét és megkeseríti az emberek életét, különösen igaz ez az élelmiszer-inflációra. Emlékeztetett: a kormány egyszer már bevezetett nem klasszikus közgazdaságtani árletörő intézkedéseket, mint egyes élelmiszerek árstopja, az árfigyelő rendszer, a kötelező akciózás, miközben a bérek is emelkedtek. Megjegyezte: az áremelések ellen magasabb fizetéssel lehet a legjobban védekezni. Ez általában igaz is, de nem mindig, és nem minden körülmények közt elég. Itt és most nem elég – hangsúlyozta.
Egyes alapvető élelmiszerek árát a kereskedők és az áruházláncok jelentősen megemelték, és ezzel persze a profitjuk is ő. Idén januárban a tejet 39 százalékkal, a tojást 35 százalékkal, az étolajat 11 százalékkal adták drágábban. Ez sok, sőt megengedhetetlen – mondta. Orbán Viktor, majd közölte: utasította Nagy Márton nemzetgazdasági minisztert, hogy állapodjon meg a kereskedelmi láncokkal, hogy állítsák meg az árak emelkedését. „Szép szóval. De ha szép szóval nem megy, majd megy hatósági árakkal” – tette hozzá. Az árszabályozást senki sem szereti, de ilyenkor nincs más választás – hangsúlyozta Orbán Viktor. Ha nincs megállapodás, jön a hatósági ár. Ha ez sem lenne elég, akkor a kereskedelmi haszon mértékét is korlátozni fogjuk – vetítette elő. A miniszterelnök azonban hozzátette: nem szeretne idáig eljutni, mert „jobb a békesség és jobb a megállapodás”. A beszédből következik, hogy a politikai vezetés híve a konszenzuskereső megközelítésmódnak, ugyanakkor elkötelezett a cselekvés mellett.
A kormány, mivel árfigyelő rendszert működtet, pontosan tisztában van a fogyasztói árakkal, idősorosan is látják az adatokat. A rendszer, tekintve, hogy rendelkezik felhasználói felülettel, a fogyasztók számára is nagy segítséget jelent. Az árfigyelő rendszer egy a kormány és a Gazdasági Versenyhivatal által kifejlesztett ingyenes online adatbázis, amely a fogyasztóknak nyújt nyilvános információt a meghatározott termékkategóriák és termékek eladási áráról. Működését a 163/2023. (V. 8.) Korm. rendelet és a 11/2023. (VI. 22.) GFM rendelet szabályozza. Az Árfigyelő rendszer célja, hogy naprakész, ingyenes árinformációkat biztosítson a fogyasztók számára, ezzel segítve a tudatos vásárlást és a kiskereskedelmi láncok közötti versenyt. A rendszer hozzájárulhat az árak csökkenéséhez, támogatja az inflációs folyamatok nyomon követését és megkönnyíti a piaci magatartások vizsgálatát.
Érkezett ugyanakkor kritika az élelmiszerárak szabályozása kapcsán egy kevésbé várt irányból is: Lukács László György, a Jobbik frakcióvezetője, például a parlamentben kommunistázásba kezdett. A frakcióvezető úgy fogalmazott, hogy „egy olyan árstop stílusú árkontrolltól, amit bevezettek, egy valódi kommunista intézkedéstől tartózkodjanak, ez nem való Magyarországra, ez nem szül jót. Ha önök az árstoppal meghúzzák valahol a zsinórokat, egy másik helyen kell beavatkozni, majd megint egy másik helyen kell beavatkozni. Ez a magyar piacgazdasághoz, a gazdaság kiszámítható működéséhez nem való. Az árstopokat maguk mögött kell hagyniuk ezt a kommunista jellegű intézkedést a gazdaságpolitikából ki kell rekeszteni.”
A miniszterelnök válaszában felhívta rá a figyelmet, hogy gazdaságfilozófiailag valóban érdemesebb elkerülni az állam piac beavatkozásait, azonban a gyakorlatban szükség van erre és „best practiceként” felhozta Horvátországot, ahol több mint 100 termék esetében hajtottak végre ilyen jellegű beavatkozást. A miniszterelnök ezt követően a Kossuth rádióban is azt nyilatkozta, hogy „az inflációs blablát az értelmiségi közgazdászokra kell hagyni! […] Akiknek a dolga cselekvés azt a kérdést tegyék fel maguknak, hogy miért emelik az árakat? Kik? És hol a pénz?”
A politika a cselekvés világa – ez a gondolat különösen aktuális az élelmiszerárak szabályozásának kérdésében. A politikában a fundamentális kihívások a legfontosabbak, amelyek közvetlenül érintik az emberek életét, és az élelmiszerárak pontosan ilyen problémát jelentenek. Az árfigyelő rendszer bevezetése, az élelmiszerár-stop és a kötelező akciózás mind olyan lépések voltak, amelyek a cselekvő politika példái. A miniszterelnök egyértelművé tette: ha a szép szóval nem ér célt, hatósági árakat vezet be. Ez az attitűd jól mutatja, hogy a politika a csupán a viták és beszédek terepe, hanem a gyakorlati megoldásoké is. Ezek közül a leginkább vitatott az árstop intézménye, ehhez a kormány is csak végső esetben nyúl, és igyekszik lehetőség szerint minél hamarabb kivezetni.
Van azonban olyan helyzet amikor az infláció csökkentése nem várhat további szakértői elemzésekre és hosszú vitákra. A lakosság mindennapi terhei azonnali választ igényelnek. Ahogyan Orbán Viktor fogalmazott: „Az inflációs blablát az értelmiségi közgazdászokra kell hagyni!” – ez a kijelentés pontosan tükrözi azt a politikai felfogást, hogy a döntéshozók feladata nem az elméleti eszmecserék folytatása, hanem az életkörülmények javítása. A két ellentétes nyomás (a közgazdasági középtávú logika és egy mérgező társadalmi helyzet politikailag kötelező kezelése) között a döntéshozóknak meg kell találni a kényes egyensúlyt, ilyen lehet a minap beharangozott, az árstop helyett bevezetni kívánt árrés-korlát, ami a kereskedők hasznát korlátozza 10 százalékra egyes alapvető termékek vonatkozásában.’’
A politika lényege tehát nem az, hogy mindenki egyetértsen, – ez a végletesen konszenzuális értelemzése a parlamentarizmusnak egyébként is ellentmond a demokrácia lényegének – hanem az, hogy a problémákra kézzelfogható megoldások szülessenek. Az élelmiszerárak szabályozása kapcsán felmerülő kritikák fontos részei a közéleti vitának, de végső soron a választók számára az számít, hogy csökkennek-e az árak, és elérhetőbbé válnak-e az alapvető élelmiszerek.
A politika, tehát nem csupán a szavak szintjén működik. A politikai döntéshozók felelőssége, hogy ne ragadjanak bele az elméleti vitákba, hanem cselekedjenek, ha a helyzet úgy kívánja. A cselekvő politika nem csak a problémák felismerését, hanem a megoldásukra tett konkrét lépéseket is jelenti. Ahogy az élelmiszerárak szabályozásánál is látható, a cél nem a vita, hanem a cselekvés. Mert végső soron a politika a cselekvés világa. Éppen ezért szükségszerű és helyes, hogy a jogalkotó a cselekvést választja és a gazdasági kormányzat él prerogatíváival, gazdaságpolitikai eszközeivel.
Források:
https://www.vg.hu/vilaggazdasag-magyar-gazdasag/2025/03/orban-viktor-inflacio-elelmiszer-tej
