Hosszú és meglehetősen sok merész feltételezést tartalmazó interjút közöl a Szeretlek Magyarország Jójárt Krisztián biztonságpolitikai szakértővel, a Svéd Nemzetvédelmi Egyetem posztdoktori kutatójával. A Jójárt Krisztián: Katasztrofális következményei lehetnek Magyarország számára annak, hogy teljesen elszigetelődött a saját szövetségi rendszerén belül címen közreadott írásban a szakértő számos ellentmondásos véleményt meg, pesszimista következtetéseit pedig jórészt a XIX. század európai történelméből vezeti le. Felidézzük mi is a korszakot, hogy megvizsgáltuk, valóban olyan egyoldalúan borús kilátás-e egy új európai egyensúlyi rendszer létrejötte.
A Szeretlek Magyarország című lapnak nyilatkozva Jójárt Krisztián biztonságpolitikai szakértő a NATO esetleges felbomlása utáni világról elmélkedve így fogalmaz:
„… ha véget ér a liberális nemzetközi rend, amit most ismerünk, nem tudjuk, hogy mi fogja felváltani. Erős a gyanúnk, hogy valami olyasmi, ami az európai nagyhatalmi koncert volt a XIX. században. Azaz visszajönnek a hatalmi érdekszférák, visszajön a nagyhatalmi politika, az érdekérvényesítés.”
Az újságíró ekkor sietve megtámogatja interjú alanyának sötét jövőképét, egyúttal belpolitikailag is keretezve, hiszen a borongós holnap a szakértő és a zsurnaliszta szerint szoros összefüggésben áll a magyar kormány és szövetségeseinek tevékenységével: „Végül is lett két szép világháború ebből a világrendből” – von gyorsmérleget az interjú készítője. „Pontosan” – felel a szakértő. „Azt gondolom, hogy a tét az ez. Azt, hogy ehhez kisállamok vezetői miért tapsolnak, azt elképzelni sem tudom” . Történelmileg kicsit sommás és kényelmes ez az értékelés. Nézzük meg, milyen volt és mi mindent hozott az „európai nagyhatalmi koncert kora a XIX. században!”
A történet 1815-ben, a bécsi kongresszuson kezdődött, ahol összegyűlt Európa minden fejedelme és minden komolyabb diplomatája és olyan megállapodás-hálót hoztak létre, ami korábban ismeretlen volt. Ahelyett, hogy a legyőzött és veszedelmes Franciaország és szövetségesei rovására megerősítették volna magukat a Napóleon ellen összeállt hatodik koalíció tagjai, kidolgoztak egy meglehetős hatékonysággal működő egyensúlyi rendszert, amely a kontinens kisebb és nagyobb országainak bevonásával folyamatosan ügyelt arra, hogy senki ne erősödhessen meg túlságosan, de senki ne is gyengülhessen meg végletesen, hiszen mindkét lehetőség az egyensúly felborulásával járt volna. Az érdekegyeztetés sűrű szövetének hónapokon át tartó kidolgozásán még az sem változtatott, hogy időközben visszatért Napóleon, ismét elzavarta Párizsból a Bourbonokat, hadsereget toborzott, majd csúnyán kikapott Waterloonál… Bécsben közben úgy tanácskoztak, alkudoztak, no meg persze táncoltak és szórakoztak Európa urai, hogy a száz napos császári kalandra ügyet sem vetettek. A kongresszusra 1814 szeptemberében nyílt meg és 1815. június 9-én adta ki záró okiratát.
Eredménye pedig száz (többé-kevésbé) békés esztendő lett. Igaz, hogy a XIX. századi Európában volt forradalom és szabadságharc, országcsonkítás és nemzetegyesítés, hódítás és felszabadítás, de ezek a küzdelmek jellemzően jól zárható konfliktusok maradtak, s egyik sem vezetett olyan eszkalációhoz, amely az szétfeszítette volna az európai egyensúlypolitikát.
Amikor megbillenni látszott ez a rendszer a nagyhatalmak fontosnak tartották, hogy beavatkozzanak. Példaként említhetjük a magyar szabadságharc ügyét, amellyel kapcsolatban Lord Palmerston egyértelműen nyilatkozott. A magyarországi orosz beavatkozás árnyékában, 1849. június 21-i parlamenti beszédében leszögezte, hogy a kontinens egyensúlyának kérdése fontosabb, mint a magyar szabadság ügye:
„Ausztria az európai hatalmak egyensúlyának egyik legjelentősebb tényezője. […] A politikai függetlenség és a szabadságok Európában véleményem szerint Ausztriának mint európai nagyhatalomnak a fennmaradásától és integritásától függenek; mindannak tehát, ami közelről vagy távolról arra irányul, hogy Ausztriát meggyengítse, megcsonkítsa vagy éppen elsőrendű hatalmi pozíciójából másodrangú állam szintjére degradálja, Európa számára elkerülhetetlenül oly nagy szerencsétlenséget kell magával hoznia, amelyet minden angolnak ijesztőnek kell tartania és meg kell akadályoznia.”
Ám mielőtt arra a következtetésre jutnánk, hogy nekünk, magyaroknak csak hátrányunk származott az európai egyensúly-politikából, sürgősen mutassunk rá: ugyanez a szempontrendszer hozta létre a kiegyezést is. Mikor napirendre került a német és az olasz egység kérdése, amikor, Oroszország a török birodalom rovására próbált terjeszkedni,Andrássy Gyula gróf, a majdani kiegyezés egyik megalkotója a neves londoni politikai és társadalomtudományi folyóirat, a The Eclectic Review hasábjain publikálta az egyensúlypolitika mellett érvelő cikkét. A 1850 őszén megjelent The Present Position and Policy of Austria címmel közzétett tanulmányában azt fejtegette, hogy Ausztria csak akkor tudja valóban ellensúlyozni Oroszországot az európai hatalmi egyensúly fenntartása érdekében, ha felhagy az önkénnyel és a birodalmi centralizációval, helyreállítja Magyarország önrendelkezését és teljesíti nemzeti követelései. Így is lett.
De a féltve őrzött egyensúlyt biztosította később az 1878-as berlini kongresszus vagy az 1884-es Kongó-konferencia, és tucatnyi más megegyezés, fenyegetőzés, flotta tüntetés és békeszerződés…
Billegése és sokszor meglehetősen nyers érdekérvényesítése ellenére ez az egyensúlypolitika egy évszázadra biztosította Európa rendjét, konfliktusainak kezelhető keretek között tartását, a lemaradó hatalmak felzárkóztatását. Sőt a végzetesen megrekedt hatalmak biztonságát is garantálták az egyensúlyban érdekelt nagyhatalmak, ahogyan például a hanyatló oszmán állam, vagy Kína függetlenségét biztosították a világ akkori vezetői. Az egymást is sakkban tartó hatalmak között így alakulhatott ki az a rendszer, amely mellesleg megnyitotta az európai államok közötti gazdasági, szociális, kulturális versengésnek új útjait. Az általánossá váló közoktatás, a kialakuló nyugdíjrendszer, az egyre hatékonyabb egészségügyi hálózat, s persze a tőkés vállalkozások fantasztikus szárnyalása mögött sok esetben olyan állami törekvések húzódtak meg, amely az egyensúlyi politika keretei és lehetőségei fölött átlépve próbált előnyt szerezni a maga nemzetének, országának.
S ezzel ez a száz esztendő mellesleg elhozta Európa első igazi fénykorát, amelyben széles tömegek emelkedhettek ki a szegénységből, a primitív életkörülmények rabságából, s indulhattak meg szellemi, politikai és gazdasági téren egyaránt a modern polgárosodás felé. Nem véletlen, hogy több, mint száz éve már ezt a korszakot aposztrofálják “boldog békeidőknek”.
Jósolni mindig kétes kimenetelű dolog, de ahogy az ellenkezőjére, arra is megvan esély arra, hogy egy új európai egyensúlypolitika kora hasonlóan hosszan tartó időszak lesz és hasonlóan fényes eredményekkel jár majd.
Ezt figyelembe véve pedig már könnyebb megérteni, hogy „ehhez a kisállamok vezetői miért tapsolnak”!
