Vitairatot tett közzé Kóka János üzletember, informatikai és egészségügyi vállalkozó, orvos, volt gazdasági és közlekedési miniszter, amelyben az egészségügy 10 pontban történő megreformálására tesz javaslatot. Írásában részletezi, hogy mely területeken van szerinte szükség számottevő változásra. Továbbá kitér arra is, hogy milyen jótékony hatása lehet egy jobban működő egészségügynek az ország gazdáságára. Állítása szerint a pénz önmagában nem képes megoldani a problémákat, és 10 pontos reformjavaslatával egy 10 éves periódus alatt 10 ezer milliárd forintos ráfordítással akár a GDP 1%-os növekedését idézheti elő. Ebben a cikkben utánajárunk annak, hogy a jól hangzó állítások és javaslatok vajon a való életben is megállják-e a helyüket.
A téma felvezetése során a szerző az egészségügyi ellátórendszert teszi felelőssé az elkerülhető megbetegedések és korai halálozások magas száma miatt. Pedig a megelőzhető halálesetekhez vezető megbetegedések (2-es típusú cukorbetegség, tüdőrák, ischemiás szívbetegség) nagy része életmódbeli változtatással kiküszöbölhető, ami főképp a beteg egyéni felelőssége. Széles körű betegedukáció, valamint hatékony népegészségügyi prevenciós program mielőbbi indításával komoly eredményeket lehetne elérni. Érdekes körülmény továbbá, hogy míg elkerülhető halálozások tekintetében Európában utolsók vagyunk, addig a kezelhető betegségek miatti halálozásban nem, azaz az ellátórendszer nem teljesen tragikus, a fejlődésnek viszont van helye Magyarországon is, csakúgy, mint mindenhol.
Ezek után hivatkozik egy kutatásra, miszerint a magyar dolgozókorú emberek betegség miatt átlagosan 37 nap munkanapot hagynak ki. Ez a szám valahogy kétszer-háromszor nagyobb, mint az összes hasonló kutatási eredmény, mint például egy 2024-es angol kutatás miszerint Magyarország az európai középmezőnyben helyezkedik el 8,4 nappal, míg Bulgária az utolsó 22 nappal. Itt is fontos megjegyezni, hogy bármilyen jól teljesít egy ország egészségügye, a betegségeket nem tudja megszüntetni. Jogosan feltételezhető összefüggés az egészségügy minősége és a betegség miatti munkától való távolmaradás között, ugyanakkor Kóka János egészségügyi reformcsomagjától a GDP 1%-os növekedését várni illuzórikus.
Vegyük sorra a 10 pontot, amellyel a „hibás operációs rendszert” le lehet cserélni.
Első kritikus fontosságú reformpontja az egészségügy kiszabadítása a politika fogságából. Helyes a felismerés, hogy a politikai ellentétek megnehezítik az egészségügy javítása érdekében történő közös munkát. Egyúttal nem lehet kizárólag a politikai ellentéteket okolni például a MOK és a Belügyminisztérium-OKFŐ egyet nem értéséért. Mert az anyagi és emberi erőforráshiány orvoslására megalkotott rendeletek és törvények (egészségügyi szolgálati jogviszony, ügyeleti rendelet) elkerülhetetlenül kényelmetlen helyzetbe sodorják az egészségügyi ellátószemélyzetet, ezért az orvosi kamara azonnal az orvosok védelmére kel, mert ez a dolga.
Kóka úr szerint egy Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal létrehozása szükséges, amelyben az MTA, MKIK, MOK, MESZK, VOSZ, az OKFŐ, a Kórházszövetség, az OMSZ, az orvosegyetemek, az intézményfenntartó egyházak és a magánszolgáltatókat tömörítő PRIMUS Egyesület képviselői vesznek részt. Ezen kerekasztal rövid idő alatt, teljes egyetértésben kidolgoz egy új működő intézményrendszert és egészségügyi törvényt. Nagyon szép gondolat a politikamentes egészségügy, illetve, hogy az emberek a másik érdekeit a maguk elé helyezve megegyeznek abban, hogy mi az, ami tökéletes és igazságos az összes embernek, de sajnos ez nem így működik. Teljesen abszurd elvárás az egészségügy politikától való függetlenítése, miközben az egészségügy finanszírozása jórészt az állami költségvetéstől függ. Az egészségügy fejlesztése az aktuális kormány feladata határozott elképzelés mentén, az érintett szakszervezetekkel történő alkudozás során, a párbeszédre való készség pedig mindenkinek jól felfogott érdeke kell, hogy legyen.
A finanszírozás megújítása szempontjából véleménye szerint a holland egészségbiztosítási rendszer lenne a legjobb, amely ötvözi a piaci verseny előnyeit az állami kontrollal, biztosítva a minőségi ellátást és megakadályozva az árak elszállását, viszont az erre való átállást egy 2007-es népszavazás elvetette. Ehelyett javaslatot tesz egy kötelező vállalati kiegészítő egészségbiztosítási rendszer bevezetésére, amelynek keretében a munkáltatók kedvezményes biztosítást vásárolhatnának munkavállalóik számára, ezáltal csökkentve a közfinanszírozott egészségügy terhelését. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy az állam megfelelő szabályozással biztosítsa, hogy ez ne vezessen a közszféra szolgáltatásainak minőségbeli romlásához vagy az egészségügyi munkaerő elvándorlásához a magánszektorba. Különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a munkáltatók ne a munkavállalók kárára teljesítsék a kötelező hozzájárulást, valamint, hogy a piaci verseny ne eredményezzen indokolatlan áremelkedést az egészségbiztosítási piacon. Emellett fontos, hogy a rendszer ne csupán a magánellátást erősítse, hanem az állami egészségügy is fenntartható és versenyképes maradjon. Ezzel valószínűleg több probléma születne, mint amekkora javulás várható. Kitér még arra, hogy az egészségügyi ellátószemélyzet többletmunkáját hogyan lehetne kompenzálni és motiválni, kiküszöbölve a kiégést és az elvándorlást, de ez a javaslatnak azon része, ami csupán több állami ráfordítást igényel.
A harmadik pont helyesen célozza az ellátórendszer hatékonyabb működését, de a pazarlás sok esetben nem kizárólag a struktúrából, hanem az egyes orvosok és szakdolgozók képzettségi hiányosságaiból fakad. Gyakran nem a rendszer kényszeríti a betegeket magasabb ellátási szintre, hanem az egyéni döntések, például a szakmai bizonytalanság vagy a túlzott óvatosság. Ezért a reformoknak nemcsak az intézményi átalakításra, hanem az orvosképzés és továbbképzés fejlesztésére is nagyobb hangsúlyt kell fektetniük.
A negyedik ötlet előremutató az egészségügy digitalizációja és az AI-alapú megoldások bevezetése terén, azonban több kritikus kérdést is felvet. A nemzetközi tech-óriások bevonása érzékeny betegadatok kiszolgáltatásához vezethet, ami adatvédelmi és etikai aggályokat vet fel, különösen, ha ezek az adatok a gyógyszeripari szereplők kezébe kerülnek, akik azokat piaci érdekek mentén használhatják fel. A telemedicina kiterjesztése jó irány a fejlődéshez, de a különböző szenzorok okoseszközök sokaságának használata az idősebb betegeknek nehézségeket jelenthet.
Az ötödik pont inkább szubjektív negatív élményen alapuló, politikailag motivált javaslat, az orvosi egyetemeken nagy hangsúlyt fektetnek a betegjogokra és az orvos-beteg kommunikáció etikai szabályainak oktatására.
A hetedik javaslat szerint közellátásban is szükség lenne egy átlátható minőségértékelési rendszerre, de ennek hatásai nem feltétlenül lennének egyértelműen pozitívak. Az orvosokra nehezedő nyomás torzíthatja az ellátás fókuszát, mivel a betegek a jobban értékelt intézményeket keresnék, ami azok túlterheltségéhez vezethet. Emellett a minősítések szubjektivitása félrevezető lehet, és nem feltétlenül a valódi szakmai minőséget tükrözné.
A nyolcadik és kilencedik pontjában Kóka János megérkezik a valódi égető problémákhoz, amelyek azonnali megoldást igényelnek. Ezek közül a legfontosabb a preventív medicina, ugyanis a régióban Magyarországon a legmagasabb a megelőzhető betegségek miatti halálozás. Ezt elkerülendő egy széles körű lakossági egészségfejlesztő programra lenne szükség (hasonló a finn Észak-Karélia projekthez), amelyre láthatóak törekvések az iskolás korosztályban (menzareform, kötelező sportolás), viszont jobb lenne egy határozottabb, felnőtt korosztályra kiterjesztett program. Helyesen látja, hogy szükséges az élelmiszergyártók és a gyógyszergyártók felelősségét is felismerni a népegészségügyi helyzet okai között. Egy egészségtudatosabb Magyarország jóval kisebb mértékben terhelné az egészségügyet, és a kevesebb beteg kevesebb anyagi terhet jelentene. Azonban az emberek egészségtudatosságához a gondolkodásmódjukon is változtatni kell, az pedig csupán állami kezdeményezésre nem megvalósítható.
A megelőzéssel ellentétben, az orvos- és szakellátóhiány globális probléma: egy kimutatás szerint az Európai Unió egészségügyi rendszeréből 1,2 millió orvos és ápoló hiányzik. Megfelelő humán erőforrással a várólistákat és az egészségügyi személyzet túlterheltségét is le lehetne redukálni. Ahhoz viszont, hogy megfelelő mennyiségű képzett munkaerő kerüljön a magyar egészségügybe hosszú évek tudatos munkája szükséges.
Összességében Kóka János reformjavaslatai helyesen azonosítanak több kulcsfontosságú problémát az egészségügyben, különösen a preventív medicina, a humánerőforrás-hiány és a finanszírozás kérdéseiben. Ugyanakkor egyes pontjai túlzottan idealisztikusak vagy nehezen kivitelezhetők, például az egészségügy politikai függetlenítése vagy a GDP-növekedés mértékére vonatkozó becslések. Bár az egészségügyi rendszer fejlesztése elengedhetetlen, a valódi előrelépéshez fokozatos, jól átgondolt reformokra, szélesebb szakmai és társadalmi párbeszédre, valamint az állami és magánszektor közötti kiegyensúlyozott együttműködésre lenne szükség. A változás nem egyik napról a másikra történik, de a helyes irányba tett lépések hosszú távon jelentős javulást eredményezhetnek az ellátás minőségében és fenntarthatóságában.
