A Stradins Egyetem és a Rigai Geopolitikai Tanulmányok Központja „Ha kitörne egy háború, hajlandó lenne-e harcolni a hazájáért?” kérdéssel készített kutatást 2025 szeptemberében és októberében. A több mint 31 ezres mintavétel alapján a katonai tömb országainak lakosságából sok hasonló mintát lehet kiolvasni, elemzésünkben ezekről írunk az adatok alapján.
Az eredmények első ránézésre is markáns különbségeket mutatnak a NATO-n belül. A legmagasabb harci hajlandóságot mutató országok – Törökország (88%), Albánia (69%), Svédország (66%), Finnország (64%) és Montenegró (63%) – egyaránt olyan geopolitikai vagy történelmi helyzetben vannak, ahol a biztonság kérdése közvetlenebb tapasztalatként jelent meg az elmúlt években, évtizedekben. A skandináv államok esetében ez a keleti fenyegetés érzékelésével és az életforma védelmének igényével függ össze, míg Törökország esetében a régió instabilitása adhatja a magyarázatot. A kutatás így megerősíti, hogy a harci hajlandóság kérdése nem absztrakt patriotizmus, hanem konkrét fenyegetettség-érzékeléshez kötött attitűd. Ebből következik, hogy ahol a háború reális közelségben van, ott a társadalmi mobilizáció katonai potenciálja is magasabb.
Ezzel szemben már az élmezőnyön belül is láthatóak törések, különösen a balti államok esetében. Míg Litvánia 52 százalékkal a felső harmadban helyezkedik el, Észtország (45%) és Lettország (37%) jelentősen alacsonyabb értékeket mutat. A kutatás ezt részben a társadalmi összetétellel magyarázza, különösen az orosz ajkú lakosság eltérő attitűdjei okán. Ez arra utal, hogy a harci hajlandóság nem pusztán külső fenyegetés függvénye, hanem belső társadalmi kohézió kérdése is. Önmagában tehát nem elég a veszély érzete, az is számít, hogy egy társadalom mennyire egységes abban, hogy mit és kit tekint „sajátjának”. Innen nézve a NATO keleti szárnyán belüli különbségek már nem annyira meglepőek, inkább trendszerűnek mondhatók.
A középmezőny és az atlanti térség adatai tovább árnyalják a képet. Az Egyesült Államokban (37%) és Kanadában (39%) a harci hajlandóság nem kiemelkedő, ami azt jelzi, hogy még a katonailag legerősebb szövetségesek társadalmai sem feltétlenül mutatnak magas személyes részvételi készséget. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy ezek az országok kulcsszereplői a NATO kollektív védelmi rendszerének. A számok azt sugallják, hogy a katonai kapacitás és a társadalmi mobilizációs hajlandóság két külön dimenzió, amelyek nem feltétlenül fedik egymást. Innen nézve a NATO működése nemcsak haditechnikai, hanem társadalmi legitimációs kérdés is.
A lista alsó harmada azonban talán még beszédesebb. Olaszország és Szlovákia (25%), Németország (27%), Hollandia (30%), valamint Magyarország és Csehország (33%) esetében egyértelműen alacsony a harci hajlandóság. Ezekben az országokban közös elem, hogy nem érzékelnek közvetlen katonai fenyegetést, illetve történelmi tapasztalataik – különösen Németország és Olaszország esetében – a háborúval szembeni óvatosságot erősítik. Magyarország és Csehország esetében pedig kifejezetten kirajzolódik egy háborúellenes attitűd, amely nem pusztán aktuálpolitikai állásfoglalás, hanem mélyebb társadalmi mintázat is, a kutatás alapján. Ez a hozzáállás tehát nem a gyengeség jele, hanem egy olyan politikai-kulturális reflexió, amely a konfliktusok elkerülését részesíti előnyben a katonai részvétellel szemben.
Mindezek fényében a kutatás legfontosabb tanulsága, hogy a NATO-n belül nem létezik egységes társadalmi viszonyulás a háborúhoz. A harci hajlandóságot egyszerre formálják geopolitikai realitások, történelmi tapasztalatok és belső társadalmi viszonyok. Ráadásul maga a kutatás is hangsúlyozza, hogy a válaszok nem garantálják, hogy egy valós konfliktushelyzetben az emberek ugyanígy döntenének, hiszen a konkrét körülmények – a háború lehetséges intenzitása, a szövetségi támogatás vagy a személyes élethelyzetek – mind módosíthatják az egyéni döntéseket. Felmerül azonban a kérdés, vajon a NATO jövőbeli működését inkább a katonai képességek, vagy a társadalmak eltérő háborúhoz való viszonya fogják meghatározni?
