Az orosz-ukrán háború miatt meghozott Oroszországot sújtó uniós szankciók jól jöttek a Perzsa-öböl országainak, Szaúd-Arábiának, Iraknak, Kuvaitnak, az Egyesült Arab Emírségeknek, amelyek a világ olajkitermelésének felét adják, míg Irán és Katar alatt terül el a világ legnagyobb összefüggő földgázmezője. Az amerikai-izraeli-iráni konfliktus, a Hormuzi-szoros lezárása véget vetett a gazdasági előnynek. Jól jött a háború az USA-nak is, lévén vezető LNG exportőr lett, illetve emelkedett a palaolaj ára. Ráadásul felügyeli a venezuelai olajkészletet. Európában pedig Norvégia a nagy nyertes. A norvégok extraprofitjuk egy részét a Nansen-program segítségével Ukrajnának juttatják. Méghozzá a felét háborús célokra. Ráadásul a program kifutását meghosszabbították 2030-ig. Addig tehát biztosan támogatni fogják a háborút.
Rekord állami bevétel
Norvégia az orosz-ukrán háború és az azt követő szankciók egyik legnagyobb gazdasági nyertese. Noha az ország vezetése a „háborús profit” jelzőt következetesen elutasítja, hangsúlyozva, hogy ők egyszerűen megbízható szállítóként töltötték be az orosz gáz kiesése után keletkezett űrt. Elfogadjuk, vagy sem érvelésüket, a rideg számok nagyon komoly bevételnövekedést mutatnak.
A norvég állam közvetlen bevételei a kőolaj- és földgázszektorból, adókon és az állami tulajdonú Equinor osztalékán keresztül 2022-ben, a megelőző rekord évhez, 2008-hoz viszonyítva, háromszorosára emelkedtek. A nettó készpénzforgalom elérte az 1285 milliárd norvégkoronát (körülbelül 120-130 milliárd eurót), az előző esztendei 288 milliárd koronához képest. Egy évre rá, noha az árak konszolidálódtak, a bevétel még mindig kiugró, 978 milliárd norsk krone lett. 2024-2025-re vonatkozó előrejelzések és tényadatok alapján a bevételek stabilizálódtak a 640–680 milliárdos sávban, ami még mindig több, mint a háromszorosa a háború előtti szintnek.
A szankciók és az Északi Áramlat kiesése után Norvégia vált az Európai Unió legnagyobb földgázszállítójává. Amíg korábban Oroszország adta az EU gázimportjának mintegy 40 százalékát, mára norvégok vették át a vezető szerepet, az európai gázszükséglet több mint 30%-át biztosítva. Csak a 2022-es évben a skandináv ország 8 százalékkal növelte az unióba irányuló gázexportját.
Az extraprofit nem a napi költségvetésbe folyik be, hanem a Government Pension Fund Global (a norvég szuverén vagyoni alap) tőkéjét gyarapítja. Norvégul Oljefondet (azaz Olajalap) a világ legnagyobb állami befektetési alapja. Célja, hogy a Norvégia által kitermelt kőolajból és földgázból származó hatalmas bevételeket ne éljék fel azonnal, hanem befektessék a jövő nemzedékei számára. Több mint 7000 vállalatban van részesedése, olyanokban, mint a Microsoft, az Apple, az Nvidia, a Nestle. Az Oljefondet a világ tőzsdén jegyzett részvényeinek 1,5 százalékát birtokolja. Az alap értéke 2025 végére meghaladta a 21 000 milliárd koronát (2000 milliárd dollár). A háború óta az állam több mint 5400 milliárd koronát utalt át az alapba a kőolaj-bevételekből.
A Nansen-program
A „háborús profit” szépségflastromja a Nansen-program. Ezen keresztül a Norvég Királyság jelentős összegekkel, eurómilliárdokkal támogatja Ukrajnát. Kritikus hangok szerint ez csak töredéke annak az extraprofitnak, amit az ország a háború okozta energiaválságon keresett. Ami igaz, tudniillik az energia-extraprofit 2022–2023 között 109–128 milliárd euró körüli összeg, amiből 11-13 milliárdot fizetett a háborúban álló ország megsegítésére, körülbelül a haszon 10 százalékát.
Ami ennél beszédesebb, hogy a Nansen-programot 2023-2027-es időszakra tervezték, ám az ötéves periódust most meghosszabbították egészen 2030-ig. Ez azt jelzi, hogy a norvégok a háború végét akkorra datálják, legalábbis a támogatás fele katonai célokra fordítandó. A segély másik ötven százalékának egy részét készpénzben folyósítják, amelyből az ukránok norvég gázt vásárolnak. Nem csoda, ha háborús profitról beszélnek világszerte.
Mi lesz 2030-ban?
A Nansen-program meghosszabításán túl is beszédes a 2030-as dátum, amit számos esetben hallottunk elhangozni.
Az orosz gazdaság jelentős részét hadigazdasággá alakították át, olyan gyártási tervekkel, amelyek 2030-ig irányozzák elő a fegyverutánpótlást. Zelenszkij elnök többször kritizálta Putyin „2030-as terveit”. Az ukrán vezetés szerint az oroszok azért emlegetik ezt a dátumot, hogy demoralizálják az ukrán társadalmat és a Nyugatot. Az EU több tagállama (mások mellett Németország, Lengyelország) olyan fegyverkezési programokat indított, amelyek 2028–2030 körül érik el a csúcspontjukat. Úgy kalkulálnak, hogy Európának addigra kell képessé válnia Ukrajna teljes körű támogatására az USA háttérbe húzódása mellett is.
Mint Ursula von der Leyen az Európai Bizottság elnöke fogalmazott: „Ha Európa el akarja kerülni a háborút, fel kell készülnie a háborúra. (…) 2030-ra Európának erős védelmi pozícióval kell rendelkeznie. A Readiness 2030 azt jelenti, hogy újra fegyverkeztünk és olyan képességeket fejlesztettünk ki, amelyek hiteles elrettentést biztosítanak.”
Kaja Kallas, az EU külügyi főképviselője már 2024 elején figyelmeztetett a szűkös határidőre: „Hírszerzésünk szerint három-öt évünk van… és ez nagyban függ attól, hogyan kezeljük az egységünket és hogyan tartjuk meg az álláspontunkat Ukrajnával kapcsolatban. Mert amire Oroszországnak szüksége van, az egy szünet, hogy összegyűjtse erőforrásait és erejét.”
Boris Pistorius, német védelmi miniszter szintén 2024-ben mondta a következőket: „Hallunk szakértői véleményeket egy olyan időszakról, amelyre szükségük lesz (az oroszoknak), hogy képessé váljanak egy ilyen támadásra – ez 5-8 évet jelent. (..)] Nem tudom megjósolni, hogy bekövetkezik-e egy támadás a NATO területe ellen, de ez megtörténhet öt-nyolc éven belül.”
Keir Starmer, brit miniszterelnök a februári Müncheni Biztonsági Konferencián kijelentette: „De amíg a háború tart, Oroszország újra fegyverkezik, újjáépíti fegyveres erőit és ipari bázisát. A NATO figyelmeztetett, hogy Oroszország az évtized végére készen állhat katonai erő alkalmazására a szövetség ellen. (…) Ezért erre a fenyegetésre teljes körű választ kell adnunk.”
Mindezeket egybevetve, cseppet sem légből kapott állítás, amikor Orbán Viktor háborúpárti országoknak nevezi a hajlandók koalícióját, vagy az uniós magországokat. De nyugodt szívvel közéjük sorolhatjuk Angliát és Norvégiát. Mint láthattuk, a norvégok elemi érdeke az orosz szankciók minél további elhúzódása, ami pedig összefügg a háborúval.
