Az ukrán fél élesen bírálta a magyar diplomáciát amiatt, hogy kettős állampolgárságú hadifoglyok kerültek Oroszországból Magyarországra. A vita gyorsan politikai síkra terelődött, és sok megszólalásban úgy jelent meg az ügy, mintha egyértelmű nemzetközi jogi szabálysértés történt volna. A nemzetközi humanitárius jog azonban jóval árnyaltabb képet mutat. A hadifoglyok státuszát és átadását a Genfi Egyezmények szabályozzák, amelyek több ponton is lehetőséget adnak harmadik államok szerepvállalására. A jogi szabályok áttekintése alapján a vita lényegében nem egy egyértelmű tilalom megsértéséről, hanem az események politikai értelmezéséről szól.
A hadifoglyok helyzete a nemzetközi humanitárius jog egyik legszigorúbban szabályozott területe. A III. Genfi Egyezmény kimondja, hogy a hadifoglyok a fogva tartó hatalom felelőssége alatt állnak. Ez azt jelenti, hogy a fogságba ejtett katonák sorsáról az az állam dönt, amelyik fogva tartja őket. Az egyezmény egyik fontos rendelkezése szerint a fogva tartó állam átadhat hadifoglyokat egy másik államnak, ha az a Genfi Egyezményekhez csatlakozott, és garantálja a foglyok jogainak betartását. Magyarország ilyen állam. A szabály tehát nem tiltja, hogy hadifoglyok egy harmadik országba kerüljenek, ha az átvevő állam vállalja a nemzetközi humanitárius jog alkalmazását.
Fontos részlet, hogy az egyezmény nem mondja ki: az átadáshoz a hadifogoly hazájának beleegyezése minden esetben szükséges. A rendelkezés elsősorban azt szabályozza, hogy az átvevő állam képes legyen biztosítani a foglyokkal szembeni bánásmódot és jogaikat. A hangsúly tehát a hadifoglyok védelmén van, nem azon, hogy kizárólag az anyaországuknak lehet őket átadni.
A vita egyik kulcskérdése a kettős állampolgárság eltérő jogi megítélése. Ukrajna jogrendje nem ismeri el a többes állampolgárságot, ezért az ukrán állam az érintett személyeket ukrán állampolgárnak tekinti. Magyarország ezzel szemben lehetővé teszi a kettős állampolgárságot, ezért a magyar állam saját állampolgárának tekintheti azokat is, akik egy másik ország állampolgárságával is rendelkeznek. A nemzetközi jog szerint minden állam maga határozza meg, kit tekint állampolgárának. Ez nem feltétlenül jogi ellentmondás, hanem két eltérő jogrend párhuzamos működése. Ebben az ügyben ezért a két álláspont nem feltétlenül zárja ki egymást. Ukrajna abból indul ki, hogy az érintettek ukrán katonák és ukrán állampolgárok, míg Magyarország abból, hogy magyar állampolgársággal is rendelkeznek, ezért diplomáciai segítséget nyújthat számukra.
Ebből következik az államok egyik régi és jól ismert joga: saját állampolgáraik védelme külföldön. A nemzetközi jog ezt diplomáciai védelemnek nevezi. A Nemzetközi Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az állam felléphet saját állampolgárai érdekében akkor is, ha az érintett személy más állampolgársággal is rendelkezik. Ha tehát a hadifoglyok magyar állampolgárok is voltak – akár születésük révén, akár később megszerzett állampolgárság alapján –, akkor Magyarország hivatkozhat arra, hogy humanitárius segítséget nyújtott nekik. Az állampolgárok védelme különösen háborús vagy fogsághelyzetben számít a diplomáciai gyakorlatban elfogadott lépésnek.
A nemzetközi humanitárius jog nem abból indul ki, hogy hadifoglyok ügyében kizárólag a két háborúzó fél egyeztethet. Előfordulhat, hogy egy harmadik ország is szerepet kap, például közvetítőként vagy befogadó államként. A lényeg nem az, hogy hány állam vesz részt a folyamatban, hanem az, hogy a hadifoglyok jogai és a velük szembeni bánásmód megfeleljen a Genfi Egyezmények előírásainak. Vagyis önmagában az, hogy egy harmadik állam megjelenik az ügyben, még nem teszi jogellenessé az átadást; a döntő kérdés az, hogy az érintettek jogai végig biztosítva maradnak-e.
Az ukrán álláspont ugyanakkor más szempontból közelíti meg az ügyet. Kijev szerint a hadifoglyok az ukrán fegyveres erők tagjai, ezért a sorsukról alapvetően a hadviselő feleknek kell dönteniük. Ha egy harmadik ország – Ukrajna bevonása nélkül – vesz át katonákat Oroszországtól, az szerintük alááshatja a fogolycserék rendszerét. Az ukrán érvelés tehát elsősorban arra épül, hogy a folyamat Ukrajna megkerülésével történt. Ez inkább diplomáciai és politikai kifogás, mint egyértelmű nemzetközi jogi tilalom megszegése.
A kritikusok általában három körülményt emelnek ki. Egyrészt Ukrajna nem tudott előre az átadásról. Másrészt az egyeztetés orosz–magyar csatornákon zajlott. Harmadrészt az ügy politikai feszültséget okozott a két ország között. Ezek valóban komoly diplomáciai vitákat válthatnak ki, ugyanakkor önmagukban nem bizonyítják, hogy a Genfi Egyezmények szabályai sérültek volna.
Hasonló eset történt 2023-ban, amikor tizenegy kárpátaljai származású ukrán hadifogoly került Magyarországra egyházi közvetítéssel. Az ügy akkor is éles reakciókat váltott ki. Ukrajna tiltakozott, és az Európai Bizottság is magyarázatot kért a magyar kormánytól. Nemzetközi jogi eljárás azonban nem indult, és a konfliktus végül politikai vitaként zárult le. A történet azt mutatta meg, hogy a hadifoglyok harmadik országba kerülése önmagában nem tekinthető automatikus jogsértésnek.
A mostani vita ezért inkább a nemzetközi politika logikáját tükrözi, mint egy egyértelmű jogi tilalom megszegését. A Genfi Egyezmények lehetőséget adnak harmadik államok bevonására, az államok pedig felléphetnek saját állampolgáraik érdekében. Így a kérdés végső soron nem az, hogy létezik-e ilyen mozgástér a nemzetközi jogban, hanem az, hogy az adott helyzetben ki hogyan értelmezi ezt a mozgásteret.
