A Direkt36 „A csapda” című filmje egy hatásos, de sajnos számos csúsztatásra épülő kampányfilm: azt sugallja, hogy az elmúlt másfél évtized nem felzárkózás, hanem elszalasztott „évszázados lehetőség”, és hogy a beáramló uniós források lényegében a hatalom bebetonozását szolgálták. A hatásos vágóképek, a dramaturgia és a címadás együtt azt az érzetet keltik, mintha a pénz elfolyt volna, a közszolgáltatások romlottak, a végeredmény pedig egy csapdahelyzet: nincs fejlődés, csak függőség. Csakhogy ez a narratíva erősen szelektál. A film kommunikációja eleve úgy pozicionálja magát, mint „A dinasztia” utáni következő nagy leleplezés, tehát nem egy nyitott vizsgálódás hangján szólal meg, hanem egy előre kijelölt következtetés felé terel.
A gond ezzel nem az, hogy kritikus. A gond az, hogy összekever három külön dolgot: (1) volt-e sok uniós pénz, (2) voltak-e visszaélések/rossz döntések egyes projekteknél, (3) ebből következik-e, hogy „az egész” elpazarolt, és a társadalmi eredmény mérlege negatív. Az első állítás igaz, a második lehet igaz egyes ügyekben, a harmadik viszont már nem ténymegállapítás, hanem politikai narratíva – és ezt a filmből nem lehet tisztességesen levezetni úgy, ahogy ők megpróbálják.
A „minden a hatalomban tartásra ment el” típusú tétel ugyanis csak akkor állna meg, ha a film képes lenne bizonyítani egy általános mechanizmust: az uniós források döntő része szisztematikusan nem közhasznú beruházásokra ment, hanem választói magatartást vásárló, pártpolitikai célú csatornákra; és hogy ennek a nettó társadalmi hozama alacsonyabb, mintha „más” kormány lett volna. Ehhez képest a film fő fegyvere a hangulatkeltés: kiragadott példák, erős jelzők, sejtetés, majd egy nagy ugrás a teljes 16 éves mérlegre. Ezt a nagy ugrást nem adat, hanem retorika viszi át.
A 2010 utáni periódus mérlegének egyik legegyszerűbb valóságtesztje az, hogy megkérdezzük: a munka, a jövedelem és a közszolgáltatási infrastruktúra oldalán történt-e kézzelfogható előrelépés, ami független attól, hogy ki szereti a kormányt és ki nem. Itt kezd el recsegni a film fő állítása, mert ezeknél az indikátoroknál nagyon nehéz „elpazarolt 16 évről” beszélni.
2010 óta a foglalkoztatás érdemben bővült: a dolgozók száma nagyságrendileg 800 ezer feletti mértékben nőtt. Ezt nem kampányszövegként, hanem tényellenőrző és hivatalos statisztikai hivatkozások mentén is vissza lehet követni. A bérek pedig nem csak nominálisan, hanem reálértelemben is érezhetően feljebb kerültek: a KSH reálkereseti idősorai alapján a 2010-es évekhez képest a vásárlóerő több, mint 70 százalékkal nőtt. Lehet vitatkozni arról, hogy ebből kinek mennyi jutott, és hogy a 2022–2023-as infláció mennyit vett vissza átmenetileg, de a „semmi nem történt, csak elfolyt a pénz” állítás egyszerűen nem kompatibilis a munkaerőpiaci és jövedelmi trendekkel.
A második kemény valóságteszt az oktatási infrastruktúra. 2010 óta több ezer óvoda- és iskolafejlesztés valósult meg, a nyilvántartott szám nagyságrendileg 5680 projekt körül van. Ezt lehet úgy beállítani, hogy „tégla és vakolat, de a minőség…”, csak ez már megint a film tipikus trükkje: egy jogosan vitatható minőségi kérdéssel (tananyag, motiváció, PISA, terhelés) megpróbálja lenullázni a mérhető kapacitás- és infrastruktúra-fejlesztést. A kettő nem ugyanaz. Egy ország nem úgy működik, hogy vagy minden tökéletes, vagy minden „pazarlás”. Attól, hogy egy rendszerben vannak kihívások, még nem lesz hamis az a tény, hogy nagyságrendileg több ezer intézmény megújult.
Ugyanez igaz a pedagógusbérekre. A filmek és riportok gyakran úgy beszélnek a közszféráról, mintha ott „semmi sem változott volna”, mert így lehet a legkönnyebben ráhúzni a nagy ítéletet. Csakhogy a béradatokban ez sem áll meg: a kormányzati kommunikációban és a bértábla-emelések összefoglalóiban a pályakezdő pedagógus bruttó bére 2010-ben 122 ezer forint körül szerepel, 2025-re pedig 641 ezer forint körüli szintet jelölnek meg. Lehet arról vitatkozni, hogy ez elég-e, és hogy melyik évben mennyit ért a pénz, de a trendet eltagadni nem elemzés, hanem propaganda.
A harmadik teszt az egészségügyi infrastruktúra, ahol a rendezők különösen szeretnek rájátszani a frusztrációra. Itt tényleg könnyű hatást kelteni, mert mindenkinek van rossz élménye, és a rendszer feszültségei valósak. Csakhogy a beruházási oldal tényként attól még tény marad: 2010 óta a kormányzati összesítések szerint nagyságrendileg több száz orvosi rendelő újult meg, mentőállomások tömege lett korszerűbb (felújítások és új helyszínek együtt), és kórházi fejlesztések is történtek, részben vidéken és agglomerációban. A Direkt36 logikája itt az, hogy ha valaki sorban áll, akkor „semmi nem történt”, tehát „elpazaroltuk”. Ez egyszerű kategóriahiba: a működési kapacitás (humán erőforrás, szervezés, várólista menedzsment) és a beruházási kapacitás (épület, eszköz, infrastruktúra) nem ugyanaz a változó. A film pont azért hatásos, mert ezt a két dimenziót összemossa, és a legrosszabb élményeket rávetíti a teljes képre.
A közlekedésnél ugyanez a minta: sokkal könnyebb egy-egy problémás projektet vagy vitatott beszerzést úgy bemutatni, mintha az „a rendszer lényege” lenne, mint végigmenni azon, hogy az uniós forrásokból az országban tömegesen épültek és újultak meg helyi közintézmények, települési infrastruktúrák, útszakaszok, közlekedési csomópontok, járművekhez és pályákhoz kapcsolódó fejlesztések. A film nem azért nem teszi meg ezt, mert ne lenne rá anyag, hanem mert rontaná a végkövetkeztetés dramaturgiáját. Ha a néző azt érzi, hogy „igen, ezek tényleg megépültek”, akkor sokkal nehezebb kimondatni vele, hogy „a pénz csak a hatalomban tartásra ment”.
Van még egy pont, ami különösen fontos a „történelmi lehetőség” narratívája miatt: a fiskális fegyelem és az adósságpálya. A film szereti úgy beállítani a 2010 utáni időszakot, mintha kizárólag „pénzégetés” történt volna. Ehhez képest a GDP-arányos államadósságot érdemes megvizsgálni egy tiszta, hivatalos összevetésben. 2010-ben a maastrichti adósságráta Magyarországon 80% körüli, uniós publikációkban is szereplő szinten volt, 2024 végén pedig 73,5% volt. Ez önmagában kb. 6,7 százalékpontos mérséklődés. Ha megnézzük a kelet-közép-európai a régiót, láthatjuk, hogy két ország tudott mérsékelni: Lettország 1,8, és Magyarország ~6,7 százalékpont mértékben.
És itt érünk vissza „A csapda” lényegéhez: a film valójában nem azt vizsgálja, hogy volt-e fejlődés és voltak-e vitatható ügyek (mindkettő igaz lehet egyszerre), hanem azt akarja elérni, hogy a néző fejében a vitatható ügyek „helyettesítsék” a teljes mérleget. A narrátor és a szerkesztés tipikusan így dolgozik: felépít egy érzelmi azonosulást (düh, szégyen, cinizmus), majd ezt átköti egy általános ítéletbe („mindegyik ilyen”, „minden erről szól”). Ezt a kötést nevezik a politikai kommunikációban keretezésnek: nem cáfol, nem számol, hanem jelentést ad.
A legnagyobb csúsztatás pedig az, amikor az uniós támogatásokat úgy írják le, mintha az valami pártkassza lenne, és a társadalom csak elszenvedője, nem pedig haszonélvezője. Az uniós pénzek jelentős része egyszerűen „látható” közjavakban materializálódik: intézményekben, eszközökben, épületekben, szolgáltatási kapacitásokban. Attól, hogy lehet vitatkozni közbeszerzési részleteken vagy projektdizájnon, ezeknek a közjavaknak a létezése nem vitatható. Ha a film ezt elhallgatja vagy lekicsinyli, akkor nem tényfeltárást csinál, hanem kampányszínházat – csak újságírói díszletekkel.
A közlekedésfejlesztéseknél különösen nehéz komolyan fenntartani azt az állítást, hogy az EU-s források „eltűntek” vagy pusztán politikai célokat szolgáltak, mert itt kőkemény, naponta használt infrastruktúrák épültek és újultak meg. Az M3-as metró EU-társfinanszírozású nagyprojektje, amely Budapest egyik fő ütőerének rekonstrukciója nem magyarázható „kampánytermékként”, hiszen milliók életét és a város működőképességét érinti. Ugyanilyen kézzelfogható a M85 gyorsforgalmi út Sopron térségében, amely a nyugati határ menti régió elérhetőségét és gazdasági kapcsolatait javítja; az M30-as autópálya Miskolc–Kassa irányban pedig hálózati összeköttetést és logisztikai időnyereséget ad egy egész térségnek. A Szeged–Hódmezővásárhely TramTrain is kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a kötöttpályás fejlesztés nem szlogen, hanem valós szolgáltatás, míg az 1-es villamos meghosszabbítása tipikusan az a városi projekt, amely átszállásokat egyszerűsít, időt spórol és ténylegesen jobbá teszi a napi közlekedést – vagyis pont az a fajta közjó, amit nem lehet hitelesen „hatalomban tartásra elköltött pénznek” nevezni.
A „tényleg évszázados lehetőséget pazaroltunk el?” kérdésre ezért a jó válasz nem az, hogy „minden tökéletes volt”, és nem is az, hogy „minden bűn és kudarc”. A jó válasz az, hogy az elmúlt másfél évtized mérlege vegyes, de az „elpazaroltuk” típusú összítélet egyszerűen hamis, mert figyelmen kívül hagyja a makroszintű pályát (foglalkoztatás, reáljövedelem), a közintézményi infrastruktúra tömeges fejlesztéseit (oktatás, egészségügyi ellátópontok, mentés), és azt, hogy a fiskális pálya 2010-hez képest összességében fegyelmezettebb adósságrátát mutat. Ezek nem vélemények, hanem olyan tények, amelyek mellett legfeljebb el lehet menni – csak akkor már nem elemzünk, hanem mesét mondunk.
