A HVG „Ebben sokkal több volt: így építették le a gazdaságot Orbánék 2010 óta” című cikke azt állítja, hogy 2010 óta a Kormány tönkretette a magyar gazdaságot, és a tizenöt évet lényegében egyetlen, lefelé tartó történetté rendezi: lassú kilábalás, majd néhány jó év, végül vergődés és stagfláció. Ez egy erősnek hangzó, de manipulatív keretezés: a HVG úgy beszél 2010 és 2025 között tizenöt évről, mintha minden ugyanannak az egyetlen „leépítési” történetnek a része lenne. Egy ilyen hangzatos tételmondat kényelmes, csak épp torzít: elmaszatolja, hogy 2013 után voltak valós pályaváltások és mérhető eredmények, miközben a 2020-tól érkező európai léptékű sokkokat – pandémia, energiaválság, háborús környezet, kamatsokk – egyszerűen beárazza a kormány „bűnlajstromába”. Pont ezért nem a hangulatkeltő címekhez, hanem a tényekhez kell visszanyúlni, és szét kell választani, mi volt tényleges kormányzati döntés, mi volt kényszerpálya, és mi volt külső világgazdasági csapás.
Kezdjük ott, hogy 2010-ben nem egy „tiszta lap” gazdaságot vett át a kormány, hanem egy 2008-as pénzügyi sokk utánit. A válságkezelés része volt egy nagy nemzetközi mentőcsomag: 2008 novemberében az Európai Unió jóváhagyott egy 20 milliárd eurós finanszírozási keretet, amiben az Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is szerepet kapott. A tényleges lehívás végül összesen 14,2 milliárd euró volt (EU+IMF), ami önmagában jelzi: a kiindulópont egy külső finanszírozási és fiskális kényszerpálya volt, nem egy kényelmes növekedési rajt. Ilyen helyzetben nem csoda, hogy a 2010–2013-as időszak vegyes, így a növekedés tényleg nem volt látványos. De a sztori itt nem áll meg, és nem is az a korrekt kérdés, hogy „szép volt-e”, hanem az, hogy a pálya stabilizálódott-e.
Ennek kiváló indikátora az uniós túlzotthiány-eljárás: a Magyarország ellen 2004 óta futó eljárást 2013 júniusában a Tanács formálisan megszüntette, azaz a deficit tartósan a 3 százalékos referencia alatt tarthatónak látszott a hivatalos adatok alapján. Lehet vitatkozni azon, hogy ehhez milyen eszközökkel jutott el az ország, de az állítás, hogy itt csak „leépítés” történt, egyszerűen nem írja le azt a fordulatot, hogy a fiskális keretek 2013 körül ténylegesen rendezettebbé váltak. Később pedig, 2016-ban, a kockázati megítélésben is volt visszajelzés: a Fitch Ratings befektetési kategóriába emelte a szuverén besorolást. Ez nem „dicséret”, hanem piaci tény: a finanszírozási kockázat megítélése javult.
A 2014–2019-es szakaszt a kritikus narratívák hajlamosak úgy elintézni, hogy „EU-pénz és olcsó hitel”. Ebben van igazság, csak hiányos. Igen, az EU-források és a globálisan laza monetáris környezet felzárkózási ablakot nyitottak; nem mi voltunk az egyetlenek, akik ebben jól futottak. De ettől még az számít, hogy egy ország mit kezd az ablakkal: nálunk a foglalkoztatás tartósan felfelé ment, és a munkaerőpiaci fordulat nem pusztán statisztikai trükk – hosszú távon a növekedési kapacitás egyik alapja. Aki ezt teljesen kiszedi a képből, az úgy tesz, mintha a növekedés kizárólag „kívülről ráöntött” pénz lett volna, holott a belső alkalmazkodás (munkaerőpiac, vállalati aktivitás) is benne van a történetben.
A gond ott kezdődött, hogy a jó években a politika – nem csak nálunk, de nálunk különösen – rászokott a magas nyomású üzemmódra, és a „tartalék képzése” nem lett ösztön. Ezt kár letagadni: ha jön egy nagy sokk, akkor az a rendszer sérülékenyebb, amelyik előtte is feszesen, sőt túlfűtve ment. Csakhogy 2020-tól olyan sokkcsomag érkezett, ami már nem egy „gazdaságpolitikai ízlésvita” terepe: pandémia, energiaválság, háborús környezet, ellátási láncok és kamatkörnyezet fordulata. És itt jön a fontos árnyalat: az állami beavatkozás nem magyar sajátosság volt. Az Európai Bizottság adatai szerint az EU-ban az energiatámogatások 2021-ről 2022-re 213 milliárd euróról 397 milliárdra ugrottak, majd 2023-ban 354 milliárd euróra mérséklődtek – tehát Európa egészében is masszív válságkezelő beavatkozás ment. Lehet vitatni, hogy egy adott ország mennyire célzottan és meddig csinálta, de az a beállítás, hogy a „torzítás” önmagában magyar különút, egyszerűen nem áll.
Nem véletlen, hogy a sokk lecsengésével, a Központi Statisztikai Hivatal összefoglalója szerint 2024-ben a GDP 0,5 százalékkal nőtt, az átlagos infláció 3,7 százalékra lassult, miközben a költségvetési hiány 4,9 százalék volt – tehát az infláció letörése sikerült, a növekedés viszont még törékeny maradt. A beruházási oldalon tényleg fájdalmas volt a kép, és ebben benne van a magas kamatkörnyezet és a bizonytalanság is; nem véletlen, hogy az uniós anyagok külön is említik a befektetői és politikai bizonytalanság szerepét.
A forintgyengülésre is érdemes higgadtan ránézni. A narratívák szeretik ezt vagy nemzeti tragédiának, vagy rafinált exportösztönzésnek beállítani. A valóság: válságidőben egy kis, nyitott gazdaság devizája volatilis, és a gyengülés importált inflációt hoz, tehát fáj. Ugyanakkor nem „szabadesésről” beszélünk, hanem egy tág, hullámzó sávban mozgó árfolyamról: az Európai Központi Bank euró-referenciarátái szerint a HUF/EUR árfolyam maximuma 2025-ben 410,45 volt, az átlag nagyjából 395 körül alakult. Ez nem megnyugtató, de más állítás, mint az, hogy „összeomlott” volna a valuta.
A legkényesebb pont ma mégis az EU-pénzek körüli helyzet, mert itt tényleg találkozik külső és belső tényező. Az IMF 2025-ös országjelentése szerint körülbelül 19 milliárd eurónyi EU-forrás (a helyreállítási alap és a kohéziós források egy része) továbbra is felfüggesztve maradt, miközben 12,2 milliárd eurónyi kohéziós keret 2023 vége–2024 eleje körül felszabadult, de a kifizetések lassan haladtak. Ezt lehet politikai vitaként tálalni, de gazdasági szempontból ez elsősorban időzítési és beruházási probléma: ha a pénz nem akkor jön, amikor kell, az visszafogja a növekedést, és a beruházási ciklus is szétesik. Aki ezt elhallgatja, az ugyanúgy ferdít, mint aki mindent erre fog.
És itt áll össze az, amit a „leépítés” szó nem képes elmondani. A 2010-es évek közepén volt egy reális felzárkózási pálya, amit részben külső pénz, részben belső alkalmazkodás vitt. A 2020 utáni időszakban jött egy európai léptékű sokkhalmaz, ami nálunk egy eleve túlfeszített költségvetési és politikai logikára csapódott rá, és ezért lett drága az infláció és lassú a kilábalás.
Ha a teljes képet nézzük, elmondható, hogy a HVG által hozott „bűnök” szinte kizárólag külső sokkok eredménye, amelyet a gazdaság leépítésének nevezni durva csúsztatás. Mint minden kormány, így a magyar kormány teljesítményében is van olyan, ami vitatható (prociklikus költekezési reflexek, időnként kiszámíthatatlan szabályozási húzások), és van olyan, ami kézzelfogható eredmény (korai fiskális stabilizációs fordulat, munkaerőpiaci trendek, az infláció letörése 2024-re). A mai kérdés már nem az, hogy „unortodox vagy ortodox”, hanem az, hogy lesz-e kiszámíthatóbb beruházási környezet, érdemi termelékenységi fordulat, és pragmatikus EU-forrás-hozzáférés. Ha ez a három összeáll, a következő ciklusban már a számok is egyértelműen igazolni fogják a Kormány eredményét.
