Az elmúlt napokban Irán belső válsága és a térség geopolitikai feszültségei újra a Közel-Keletre irányították a nemzetközi közösség figyelmét, miközben a háborús és gazdasági válság nyomán a globális olaj- és energiapiac ingadozik, és a nemzetközi ellátási láncok átrendeződnek. Ez a regionális instabilitás nem csak a nemzetközi színtéren, de a magyar belpolitikai diskurzusokra is hatással van. Az amerikai zsidó portálon, a Jewish News Syndicate-en megjelent cikk arra figyelmeztet, hogy a közelgő magyar választásoknak nem pusztán belpolitikai tétje van. Magyar Péter feltűnése ugyanis bizonytalansági tényezőként jelenik meg a magyar–izraeli kapcsolatok jövőjében, éppen egy olyan időszakban, amikor a Közel-Kelet stabilitása a globális gazdaság és biztonság szempontjából kulcskérdéssé vált. Az Orbán-kormány erős Izrael-párti külpolitikát folytatott – többek között Orbán személyes kapcsolata révén –, ami a nemzetközi helyzetben különösen hangsúlyossá vált, hiszen a térség instabilitása hatással van az európai energiaellátásra és a befektetői bizalomra is. Utánajártunk, mi miatt aggódhatnak a zsidó szervezetek a magyar belpolitika kapcsán.
Magyar Péter 2024 áprilisában tartott sajtótájékoztatót, amelyen a Tisza Párt vezetője az uniós döntéshozatalról és az Izraellel kapcsolatos szankciókról is beszélt. Magyar akkor így fogalmazott (1:18:36-tól): „Ha valamit tényleg ellenzünk, akkor azt ellenezni fogjuk, de nem fogjuk csak azért ellenezni, hogy blokkoljuk a 26 másik tagállamot. És ugyanez igaz az egyébként Izraellel kapcsolatos szankciókra is, meg sok mindenbe, amikor a Fidesz szándékosan blokkolja az európai egységet.”. A megkérdezett szakértő szerint ez a logika nem önálló külpolitikai irányt, hanem brüsszeli alkalmazkodást vetít előre, álláspontja szerint Magyar és a Tisza Párt „a brüsszeli elit alkotása”, és tekintettel arra, hogy az uniós politikai fősodor az utóbbi időszakban egyre kritikusabban viszonyul Izraelhez, egy ilyen irányváltás szükségszerűen a magyar–izraeli kapcsolatok lehűléséhez vezethet.
Erre a dilemmára világít rá az elemzésben megszólaló Megyeri Jonatán is, amikor Magyar Péter külpolitikai mozgásteréről beszél: „A kérdés nem az, hogy Magyar önmagában véve Izrael-ellenes politikát folytatna-e, hanem, hogy nem annyira lelkes Izrael iránt, mint Orbán.” Majd hozzáteszi: „Neki ez a kérdés nem elég fontos ahhoz, hogy emiatt konfliktust merjen vállalni az Európai Unióval szemben.” Magyar Péter esetében tehát a külpolitika súlypontja inkább a brüsszeli megfelelés irányába tolódna el, szemben az Orbán-kormány szuverenitásra építő megközelítésével. Míg Orbán Viktor Izraellel ápolt szövetsége szervesen illeszkedik az EU-val szembeni politikai konfliktus-vállalásba – különösen a bevándorlás kérdésében –, addig egy konszenzuskeresőbb irány a magyar külpolitika önállóságának szűkülését is magával hozhatja.
A külpolitikai irányváltás lehetséges következményei azonban nem állnak meg a diplomácia és a gazdaság szintjén. Az elemzés szerint társadalmi szinten is megjelenhetnek olyan kockázatok, amelyek különösen érzékenyen érinthetik a magyar zsidó közösségeket. Megyeri Jonatán úgy látja, hogy egy esetleges kül- és belpolitikai fordulat hatása elsősorban a bevándorláspolitika átalakulásán keresztül válhat kézzelfoghatóvá. Ahogy fogalmaz: „Magyar Péter miniszterelnöksége negatív hatással lehet a helyi magyar zsidó közösségre is, bár nem feltétlenül a ‘hagyományos antiszemitizmus’ erősödése miatt.”
Megyeri becslése szerint Magyarországon 80–120 ezer főre tehető a zsidó közösségek létszáma, akik közül mindössze 10–15 ezren kötődnek aktívan vallási intézményekhez. A kockázat forrása nem ideológiai, hanem társadalmi természetű: „A káros következmények a magyar bevándorlás-politika változásából adódnának” – hangsúlyozta. Hozzátette: a lakosság körében széles körben él az a félelem, hogy egy új kormány az uniós fősodorhoz igazodva megnyitná a határokat a muszlim migráció előtt, ami Megyeri szerint „meglehetősen megalapozott” aggodalom, különösen a nyugat-európai tapasztalatok fényében, ahol a vallási és kulturális együttélés feszültségei már kézzelfogható problémákat okoznak.
A magyar külpolitikai mozgástér értékelése nem választható el az Európai Unió strukturális korlátaitól sem. Az uniós döntéshozatalt ma már alapvetően határozza meg a tagállamokban élő, jelentős létszámú iszlám bevándorló közösségek politikai és társadalmi súlya, ami érdemben beszűkíti Brüsszel lehetőségeit egy olyan közel-keleti álláspont kialakítására, amely valódi stabilizációs forgatókönyveket kínálhat a térség számára. Ez a belső kényszerpálya nemcsak a konfliktuskezelést teszi nehézkessé, hanem eleve kizárja az egyértelmű politikai állásfoglalást, így az EU sokszor inkább reagál, mint alakít – mind Izrael, mind a palesztin kérdés esetében.
Ezt a problémát elemzi részletesen Centre for European Reform (CER) 2025-ös tanulmánya, amelyet Thomas Maddock jegyez “Fixing the EU’s broken Israel–Palestine policy” címmel. A szerző elsőként arra mutat rá, hogy az EU valójában nem egységes geopolitikai aktor, így képtelen koherens stratégiát érvényesíteni a Közel-Keleten: „A gyakorlatban azonban a mély belső megosztottság és a megrendült hitelesség akadályozza meg az EU szerepvállalását.” A tanulmány szerint ez a fragmentáltság nem technikai probléma, hanem politikai realitás, amely hosszú távon ellehetetleníti az Unió érdekérvényesítő ambícióit.
A CER-elemzés ugyanakkor nemcsak stratégiai, hanem morális kudarcot is azonosít. Maddock szerint „a jelenlegi uniós politika sem az Unió érdekeit, sem az alapvető értékeit – a békeépítést és az emberi jogokat – nem mozdítja elő.” A hitelességi válságot tovább mélyíti a nemzetközi jog következetlen alkalmazása, amely globális szinten is aláássa Brüsszel pozícióit: „Az Oroszországra és Izraelre adott válaszok közötti eltérés az EU-t pusztán érdekvezérelt, nem pedig értékalapú szereplőként tünteti fel.” A tanulmány végkövetkeztetése szerint ez a retorika és gyakorlat közötti feszültség nemcsak a Közel-Keleten teszi irrelevánssá az Európai Uniót, hanem Ukrajna és Irán esetében is gyengíti tárgyalási pozícióit.
Ebben az összefüggésben a magyar kormány Izraellel fenntartott, szuverén alapokon nyugvó külpolitikája nem az uniós érdekekkel szemben, hanem azok kiegészítéseként értelmezhető. Egy olyan Európai Unió számára, amely saját megosztottsága miatt képtelen hatékonyan fellépni, stratégiai előnyt jelenthetnek azok a tagállamok, amelyek hiteles kapcsolatrendszerrel és világos pozícióval rendelkeznek a térségben. Ez az a mozgástér, amely egy brüsszeli alkalmazkodásra épülő külpolitika – Magyar Péter elképzelései alapján – esetén érdemben beszűkülne, miközben az EU strukturális problémái változatlanul fennmaradnának. A Közel-Kelet súlyának növekedése mellett mindez arra utal, hogy a magyar külpolitika irányáról szóló vita nem pusztán belpolitikai alternatívák versenye, hanem egy tágabb geopolitikai térben meghozott stratégiai döntés kérdése is.
