Az MSZP „A kormánynak kellett az áfabevétel, ezért nem csökkent az infláció 2025-ben” címmel közzétett közleményében azt állítja, hogy a 2025-ös infláció csökkenése mögött nem valódi árcsökkenés, hanem a kormány adóbevételi érdekei állnak. Elemzésünkben részletesen utánajártunk mennyiben állja meg a helyét a Magyar Szocialista Párt kritikája, illetve hogy mit tett a kabinet valójában az árszint visszafogása érdekében. Az adatok és a gazdasági intézkedések tükrében értékeljük a párt narratíváját elemzésünkben.
Már a közlemény szövegének belső logikája is nehezen tartható. Miközben a cím kategorikusan azt állítja, hogy „nem csökkent az infláció 2025-ben”, az első bekezdésben ismerik el ennek ellenkezőjét: az infláció papíron lassult, legfeljebb az árszint maradt magas. Ez nem pusztán nyelvi pontatlanság, hanem lényegi különbség, hiszen az infláció ütemének változása és az árak abszolút szintje két eltérő gazdasági jelenség. A közlemény érvelése ráadásul több ponton elcsúszik, amikor a 2025-ös inflációs folyamatok alátámasztására olyan, az adott évhez és témához csak lazán kapcsolódó hivatkozásokat emel be, mint például az Open Budget Survey 2023-as, költségvetési átláthatóságról szóló jelentése. Ezek a példák nem az árképzés, hanem az intézményi transzparencia kérdését érintik, így jelentős magyarázó erővel nem bírnak a 2025-ös infláció alakulásáról, főleg nem ebben az értelmezési keretben. Mindez előrevetíti, hogy a közlemény fő állítása nem empirikus elemzésre épül.
„A magas árak automatikusan növelték az áfabevételeket, vagyis minél drágább lett az élet, annál több pénz folyt be az államhoz. Ez rövid távon stabilizálta a költségvetést. Az MSZP szerint ez nem véletlen, hanem az Orbán-kormány tudatos gazdaságpolitikájának következménye.” A közlemény fő állítása nem pusztán gazdasági értelmezés, hanem szándéktulajdonítás: azt sugallja, hogy a kormány érdeke volt a magas árak fenntartása. A rendelkezésre álló adatok és intézkedések azonban nem ezt a képet erősítik. A kormány az elmúlt időszakban több olyan beavatkozást is alkalmazott – köztük az árstop és az árréskorlátozások eszközét –, amelyek célja kifejezetten az árak letörése és az infláció mérséklése volt. Elemzői várakozások szerint ezek nélkül az infláció érdemben magasabb pályán maradt volna. Ráadásul az infláció nem egyszeri statisztikai bázishatás miatt lassult: a pénzromlás üteme több hónapja folyamatosan csökken, ami inkább egy tartós trend kialakulására utal. Mindez nehezen egyeztethető össze azzal a narratívával, miszerint a kormány tudatosan „magasan tartotta” volna az árakat az áfabevételek maximalizálása érdekében.
Az MSZP érvelése ezt követően egyetlen tényezőre szűkíti le az infláció kérdését. „A kormányzat ugyanis nem az árak valódi csökkentését választotta. Nem nyúlt hozzá az egyik legfontosabb tényezőhöz, az áfához, ami minden drágulással automatikusan többletbevételt termel az államnak.” Ez a gondolatmenet azonban azt a benyomást kelti, mintha az infláció kizárólag adópolitikai döntések eredménye lenne. A valóság ezzel szemben jóval összetettebb: az infláció alakulását alapvetően befolyásolja az árfolyam, az energiaárak, a nemzetközi piaci folyamatok, a jegybanki monetáris politika és a belső kereslet alakulása is. Ezek a tényezők együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy 2025-ben az infláció mérséklődjön, miközben a kormány célzott beavatkozásokkal – például árréskorlátozásokkal – segítette az árképzés trendjeinek kordában tartását.
A rendelkezésre álló adatok ezt egyértelműen alátámasztják. A KSH számai szerint az éves infláció 2025 végére 3,8 százalék alá csökkent, miközben több termék esetében nem pusztán lassabb drágulásról, hanem tényleges árcsökkenésről beszélhetünk. Ebben szerepet játszott a forint erősödése is, amely az importárakon keresztül szintén lefelé húzta az inflációt. Az MSZP narratívája emellett összemossa a statisztikai inflációt a lakossági árérzettel, holott a kettő nem azonos. A fogyasztói árérzet jellemzően késleltetve követi az inflációs adatokat, és erősen torzítja a korábbi magas árszint emlékezete – erre több elemzés is felhívta a figyelmet. Az “érzékelt drágaság” így önmagában nem cáfolja az infláció tényleges csökkenését, és nem alkalmas arra sem, hogy az adatok helyett gazdaságpolitikai szándékot bizonyítson.
Az MSZP jelenlegi kritikája így saját történeti kontextusában válik igazán problematikussá. Amikor a párt kormányzati pozícióban, a 2009-es válság idején hasonló költségvetési nyomással szembesült, az áfa emelését nem az inflációs kockázatokkal indokolhatatlan lépésként, hanem felelős és elkerülhetetlen fiskális döntésként mutatta be. Akkor az áfabevételek konkrét adóemeléssel történő növelése a költségvetési stabilitás eszközeként jelent meg; most viszont a párt olyan szándékos bevételmaximalizáló stratégiát tulajdonít a kormánynak, amely adóemelés nélkül, pusztán a magas árszint fenntartásának feltételezésére épül.
Egy komplex gazdasági folyamatot redukál tehát le az MSZP legújabb közleménye egy feltételezett kormányzati szándékra, bizonyítás nélkül. Ráadásul olyan mércét állít fel a párt – az áfabevételekhez való viszony alapján –, amelynek saját kormányzati múltja fényében maga sem tudna megfelelni. A kérdés így nem az, hogy keletkezett-e áfabevétel, hanem az, hogy az oksági elemzést fel lehet-e váltani politikai sejtetésekkel – és ezt még mindig gazdaságpolitikának nevezni.
