Az elmúlt évek egyik legbizarabb politikai vitája egy 600 oldalas PDF körül forog, amelyet az Index „Magyarország 2027–2035 konvergenciaprogram” címmel hozott nyilvánosságra, mint a Tisza Párt gazdasági alapdokumentuma. A szöveg radikális adó- és járulékváltozásokat, évi 1300 milliárd forintos többletbevételt, a tőkejövedelmek és ingatlanügyletek drasztikusabb megadóztatását vázolja fel – vagyis nagyon is húsbavágó kérdésekről beszél. A Tisza Párt közben hevesen tagadja, hogy ez lenne a hivatalos programja, amely tagadás egyre nehezebben tartja a lépést a kialakult botránnyal. Ebben a helyzetben érkezett meg Rácz András cikke, amely nem a számokkal vagy a politikai iránnyal vitatkozik, hanem egy plágiumkereső szoftver – a Copyleaks – eredményére hivatkozva kijelenti: amit látunk, „teljesen fiktív anyag”, erősen kérdéses, hogy „valódi, élő emberek” írták-e. Érdemes végigvenni, hogy ez az érvelés miért áll nagyon gyenge lábakon – és miért vezet épp az ellenkező következtetéshez: a dokumentum inkább tűnik valódi, koherens munkadokumentumnak, mint politikai ellenfelek által fabrikált hamisítványnak.
Rácz András Oroszország-szakértő a Magyar Hangban leírta, hogy lefuttatta a Copyleaks szoftvert az Index által közölt, állítólagos „Magyarország 2027–2035 konvergenciaprogram” harmadik, 210 oldalas fejezetén, és mivel mindössze 1,1 százaléknyi egyezést talált, arra a következtetésre jutott: ez a „valami” egy teljesen fiktív anyag, erősen kérdéses, hogy „valódi, élő emberek” írták-e egyáltalán.
Érdemes felidézni, miről beszélünk. Az Index szerint a Tisza Párt környezetében készült, több száz oldalas gazdasági tervezetről van szó, amely „Magyarország 2027–2035 konvergenciaprogram” címen fut, fejezeteit szakértők szignózzák, és markánsan baloldali fordulatot vázol fel: évente legalább 1300 milliárd forint plusz állami bevétellel számol, nagyrészt adó- és járulékemeléseken keresztül. A dokumentum részletesen átalakítaná a tőkejövedelmek adózását, a vállalati adórendszert és a járulékokat is, progresszív kulcsokkal, új „szolidaritási” terhekkel, 20–40 százalékos kulcsokkal az ingatlan- és tőkenyereségen. A Tisza Párt ezt „nem létező dokumentumnak” nevezi, Magyar Péter szerint a cikk „minden szava hazugság”, ugyanakkor maga a Telex is úgy fogalmaz, hogy az Index egy „nem a nyilvánosság előtt készült gazdasági tervezetről” írt, amelyet a Tisza csak szakpolitikai tanulmánygyűjteményként emleget.
E dokumentumok kapcsán állította Rácz a Copyleaks alapján, hogy szerinte egy gazdaságpolitikai programnál „logikusan” 15–20 százalék körüli szövegegyezést várnánk, mert a szerzők hivatkoznak a KSH-ra, Eurostatra, korábbi szakanyagokra. Ehhez képest a vizsgált 26 ezer szavas, 210 oldalas rész „lényegében nem egyezik semmivel”, az 1,1 százaléknyi egyezés szinte kizárólag olyan cikkekből jön ki, amelyeket már erről az anyagról írtak, jórészt kormánypárti médiumokban. Innen ugrik egy merészet: szerinte ez azt jelenti, hogy a szöveg egyáltalán nem kapcsolódik a magyar gazdaságról felhalmozott tudáshoz és az aktuális magyar valósághoz, ezért „teljesen fiktív”, olyan, amit „magára valamit adó” szakember nem ad ki a kezéből, és erősen kérdéses, hogy egyáltalán emberek írták-e.
A probléma nem az, hogy valaki kíváncsiságból lefuttat egy szoftvert egy vitatott dokumentumon. A gond ott kezdődik, amikor egy plágiumdetektort valóságdetektorként akarunk használni. A Copyleaks – a hivatalos leírása szerint – arra való, hogy a beadott szöveget összevesse egy nagy online és belső adatbázissal, és megmutassa, hol vannak szövegazonos vagy nagyon hasonló részletek, mekkora a „similarity score”, azaz a hasonlósági arány. Nem azt méri, hogy a szöveg mennyire kapcsolódik a valósághoz. Nem azt, hogy a szerző elolvasott-e ötven háttértanulmányt, és jól emlékszik-e az adatokra. Csupán azt, hogy a mondataihoz hol talál szó szerinti vagy közeli rokonságot a saját korpuszában.
Ha valaki végigolvassa a KSH, az Eurostat, az MNB anyagait, majd ezek alapján saját szavaival ír le egy gazdasági helyzetképet, egy jó plágiumkereső épp azt fogja jelezni: a szöveg nagy része „eredeti”. A szakirodalmi hivatkozás elvileg a lábjegyzetben, bibliográfiában jelenik meg, nem ugyanazzal a mondatfűzéssel a törzsszövegben. Ha a Copyleaks 20 százalék körüli egyezést mutatna ki egy több száz oldalas politikai programon, arra természetesen az lett volna a reakció, hogy ez egy összeollózott, plagizált anyag. Most azonban az alacsony egyezésből vezetik le, hogy „fiktív”. A mérce egyszerűen önkényesen ide-oda tologatható.
Ráadásul van egy nyelvi dimenzió is. A plágium- és AI-detektorokkal foglalkozó kutatások maguk is leírják, hogy ezek az eszközök angol szövegeken működnek a legmegbízhatóbban, más nyelveken – főleg kis nyelvterületeken – gyengébb a lefedettség és a pontosság. A Copyleaks is abból él, hogy óriási, de azért véges adatbázison hasonlít: weboldalak, nyílt hozzáférésű folyóiratok, intézményi anyagok egy része, kód- és szövegarchívumok. Ez semmiképp sem azonos a „magyar gazdaságról valaha leírt összes mondattal”. A KSH belső dokumentumai, minisztériumi háttéranyagok, fizetős szakmai adatbázisok, papíralapú kiadványok vagy egyszerűen a szerző fejében lévő tudás nem fog automatikusan visszaköszönni egy amerikai SaaS-cég indexében.
Ebből az következik, hogy a 15–20 százalékos „elvárt” egyezés, amire Rácz hivatkozik, teljesen légből kapott norma. Az egyetemi beadandók, diákmunkák világában valószínűleg tényleg találni bőven olyan szöveget, amelynek jelentős része tankönyvekből, cikkekből visszaírt mondatokból áll, ezért magas a similarity score. De egy több száz oldalas, kampányt meghatározó gazdaságpolitikai anyagnál pont az a minimum elvárás, hogy ne copy-paste szerkesztéssel készüljön, hanem újraszövegezve, integrálva, saját szerkesztői nyelvezettel. Ha valaki ezt komolyan számon kéri, akkor valójában azt várja el, hogy a program minél inkább hasonlítson egy csalással megírt szakdolgozatra.
Innen még egy lépés Rácz nagy állítása: ha egy 210 oldalas szövegnek alig van egyezése a korábbi írásokkal, akkor gyakorlatilag lehetetlen, hogy valósághoz kapcsolódó szakmai munka legyen, és már az is kérdés, hogy emberek írták-e. Ez fejben jól hangzó, sarkos mondat, de következtetésnek gyenge. A valóság az, hogy egy jól megírt szakpolitikai anyag simán lehet úgy „eredeti”, hogy közben nagyon is alaposan támaszkodik a rendelkezésre álló adatokra és elemzésekre – csak nem szó szerint idézi őket. Az, hogy egy text-matching algoritmus kevés egyezést talál, információt ad a szöveg stiláris eredetiségéről, de semmit nem mond a szerzők létezéséről vagy a tartalom valóságtartalmáról. Ezt beleolvasni már nem módszertan, hanem retorika.
Külön pikantériája a történetnek, hogy Magyar Péter azzal próbálta elütni az ügyet, hogy „ChatGPT írta” az anyagot. Ehhez képest épp a Copyleaks-jelentés mutatja, hogy nem egy sablonos, panelekből összekattintott szövegről beszélünk: ha valóban egy nyelvi modell öntötte volna ki magából, jóval magasabb szövegegyezésre, ismétlődő fordulatokra, sokkal tipikusabb mintázatokra számítanánk. Magyar állítása így legfeljebb politikai mentőöv, nem valóságmagyarázat.
Ráadásul a dokumentum körüli nyilvános tények, ha összerakjuk őket, inkább egy létező, koherens tervezet képét rajzolják ki. Az Index részletesen leírja, hogy a konvergenciaprogram több részből álló tanulmánygyűjtemény, a külön fejezeteket szerzők és társszerzők szignózzák. A lap végül teljes terjedelmében közzé is tette az anyagot, három PDF-ben, amelyeket bárki letölthet és átböngészhet. A cikkekben szereplő sarokszámok – az évi 1300 milliárdos pluszbevételi cél, a tőkejövedelmek 20–40 százalékos adókulcsai, a progresszív társasági adó, a szolidaritási járulékok és egészségügyi hozzájárulások – egymással, és a későbbi elemzésekben szereplő leírásokkal is konzisztensen jelennek meg.
Nem mindegy az sem, hogy világnézetileg hova illeszkedik ez a csomag. A dokumentum által felvázolt irány – a vagyon és tőkejövedelmek radikálisabb megadóztatása, a vállalati kedvezmények leépítése, „szolidaritási” járulékok bevezetése, a jóléti rendszerek erősebb újraelosztó szerepe – nagyon is ismerős a nyugati baloldal jelenlegi trendjeiből. Nem random módon generált, összevissza számokat látunk, hanem egy világos ideológiai vonalat: nagyobb állam, erősebb újraelosztás, a tőke és felső jövedelmek nagyobb terhelése. Nehéz azt állítani, hogy ez „légből kapott ostobaság”, miközben teljesen szerves része az európai baloldali diskurzusnak – és jól rezonál a Tisza körüli szakértői kör több korábbi nyilatkozatával is.
A Tisza kommunikációja maga is árulkodó. A párt hivatalosan tagadja, hogy ez lenne a programja, és azt mondja: a dokumentum nem létezik, az ő gazdaságpolitikájuk vállalkozásbarát, adócsökkentő. Ugyanakkor ugyanez a Telex-cikk írja le, hogy az Index egy „több száz oldalas, nem a nyilvánosságnak készült gazdasági tervezetről” számolt be, amelyet a Tisza csak tanulmánygyűjteményként emleget. Vagyis a leginkább Tisza-barát narratíva sem azt mondja, hogy valaki a Fidesz kampányközpontjában poénból gépelt be egy 600 oldalas PDF-et egy nyugdíj- és adórendszerről. Sokkal inkább arról sugall képet, hogy léteznek szakpolitikai háttéranyagok a párt körül, amelyekkel a párt – politikai okokból – most nem vállal közösséget.
Érdemes a politikai ösztönöket is figyelembe venni. A Tisza számára életmentő, ha a vita megakad azon, hogy „fake-e a PDF”. Rácz cikke ebben a tekintetben páncélt ad: ha elhisszük neki, hogy az egész „teljesen fiktív”, akkor nincs szükség kellemetlen számításokra, nincsenek kényes kérdések a tőkeadókról, nincs szembesítés a baloldali adóemelő reflexekkel.
Innen nézve a Copyleaks-jelentésre épített „leleplezés” inkább politikai felmentés, mint szakmai cáfolat. A közönségnek azt üzeni: nyugodtan legyinthettek, amit láttok, az nem program, hanem valami AI-szemét. Csakhogy a valóság makacsabb: több, egymástól független médium ugyanazt az anyagot ismerteti, ugyanazokkal a fő számokkal és szerkezettel; a dokumentum teljes terjedelmében elérhető; a benne vázolt irány illeszkedik egy jól azonosítható gazdaságpolitikai gondolkodásmódhoz; és semmi olyan konkrét bizonyíték nem merült fel, ami arra utalna, hogy hamisítványról lenne szó.
Lehet vitatkozni azon, hogy a Tisza Párt ezt tekinti-e saját, végleges programjának. Lehet azt mondani, hogy ez csak egy munkadokumentum, szakértői vázlat, amit a politika majd felpuhít, átrajzol, elutasít. Lehet azt is kérni a párttól, hogy mutassa meg a saját, „vállalkozásbarát, adócsökkentő” verzióját, ha ez ennyire távol áll a kiszivárgott anyagtól. Ami viszont nem állja ki a józan ész próbáját, az az, hogy egy amerikai plágiumkereső 1,1 százalékos találati arányából levezetjük: a szöveget valószínűleg nem is emberek írták, és semmi köze a magyar gazdaság valóságához.
Ha komolyan vesszük a saját demokratikus reflexeinket, akkor nem azon kellene vitatkoznunk, hogy Copyleaks szerint hány százalék az egyezés, hanem azon, hogy mit jelentene egy ilyen adó- és járulékrendszer a mindennapi életben. A program részletei – még ha a Tisza formálisan el is határolódik tőlük – nagyon is valóságos következményekkel járnának: magasabb áfa az autókon, alkoholon, dohányon; progresszív tőkeadó a bérleti díjakra, eladott lakásokra; többlépcsős, „szolidaritási” járulékok a munkáltatók és magánszemélyek felé. Ezek a számok és irányok ütköznek frontálisan a 2010 óta követett alacsony egykulcsos adó és családtámogatás-központú modelllel – és ettől lesz igazán tétje a vitának.
Összességében tehát a Copyleaks csak annyit bizonyít, hogy a Tisza körüli konvergenciaprogram szövege stilárisan eredeti, nem pedig azt, hogy fiktív vagy valóságtól elrugaszkodott. A Rácz-féle következtetés – miszerint egy 1,1 százalékos hasonlósági arányú dokumentumot „valódi, élő emberek” aligha írhattak – módszertanilag nem tartható. Ha a kint lévő tényeket egymás mellé tesszük, sokkal életszerűbbnek tűnik, hogy egy létező, szakértők által jegyzett, baloldali gazdaságpolitikai munkadokumentum kiszivárgott verzióját látjuk. Hogy a Tisza mit kezd ezzel politikailag, az már az ő felelősségük. De a közönség szempontjából az a józanabb kiindulópont, ha a dokumentumot nem mint „teljesen fiktív valamit”, hanem mint egy nagyon is valóságos alternatív gazdaságpolitikai pálya vázlatát olvassuk – és onnan kezdjük el mérlegelni, hogy jobb vagy rosszabb irányba vinné-e az országot annál, amiben most élünk.
