Cseh Katalin és Barabás Richárd Humanisták néven új pártot alapítottak, amelynek bemutatkozása a Partizán műsorában is megtörtént. Az interjú nagy visszhangot keltett, Rácz András „Oroszország-szakértő” oldalán is, aki egy hosszú, számokkérő posztban értékelte a történteket, ahol olyan állításokat fogalmazott meg tényként, amelyek a valóságban nem hangzottak el. Módszere jellemző: megkérdőjelezhető alapfeltevésekből épít sugalmazó narratívát, majd ebből von le politikai következtetéseket. Rácz Andrást egyre többször vezeti történészi mértéktartás helyett politikai indulat, a valóság helyét pedig aprekoncepció veszi át.
A hosszú, megkérdőjelezhető következtetésekkel és értékítéletekkel teli posztból terjedelmi okok miatt egy jellemző példát emelnénk ki. Rácz András így fogalmaz::
„Mind Cseh, mind Barabás konkrétan elárulták a saját pártjukat… Barabás a saját elmondása szerint a Párbeszéd infrastruktúráját (email címek) próbálja használni a Humanisták építéséhez. Csúf árulás ez mindkettőjük részéről – mégis csinálják. Vajon miért?”
Az idézet nemcsak erős értékítéletet tartalmaz, de olyan tényállítást is, amely az interjúban nem hangzik el. A poszt szerzője egy saját maga által konstruált logikai keretbe helyezi a politikusok döntését, majd ebből kiindulva tesz morális következtetéseket. Mindez azért lényeges, mert ha egy közéleti szereplő a saját narratíváját tényként állítja be, azzal nem egyszerűen vitatható véleményt fogalmaz meg, hanem a közönség számára egy nem létező valóság létezésének látszatát adja. A következő rész ebből a szempontból különösen beszédes.
A Partizán-interjúban 1:06:40-től Barabás Richárd így fogalmaz:
“Teljesen természetes, hogy a Párbeszéd részt vesz ennek a szervezésében. Amiről mi beszégetünk az az, – és ezt mondtam a beszélgetés elején is -, hogy a Párbeszédnek nagy szerepe volt a magyar politikában. Szerintem ez nagyon fontos. De a Párbeszéd önmagában nem tudja betölteni azt a szerepet, amit a Humanistáknak be kell, hogy képviselje a mostani választási helyzetben, kiegészítve a rendszerváltást a liberális, a zöld, a progresszív és urbánus embereknek a közösségét. Éppen ezért van szükség arra, hogy egy új történetet kezdjünk. De a rendelkezésünkre álló erők, erőforrások és amennyire van tehetség, az szerintem akkor szerencsés, ha ezt arra használjuk fel, hogy alternatívát teremtsünk. És nem arra, hogy látszat-politizálást folytassunk. A politikának pedig szerintem az a része, ha részt veszel a választáson, kiállsz a választók elé, elmondod hogy miben hiszel.”
Az idézetekből egyértelmű: sehol nem állította Barabás, hogy a Párbeszéd infrastruktúráját, különösen nem „email-címeket”, akarna átirányítani az új párt felé. Az ő érvelésének alapja valójában egészen máshonnan indul: abból a dilemmából, hogy politikai közössége — ha az elmúlt évek tendenciái folytatódnak — egyszerűen el fog tűnni a magyar politikából. A beszélgetésből világosan kirajzolódik, hogy számára az új formáció megalapítása nem opportunista stratégia, hanem egy olyan kényszerpálya, amelyben a tét nem kevesebb, mint saját politikai közegének életben tartása. Ez a – politikai létezésről és megszűnésről szóló – kontextus azonban teljes egészében hiányzik Rácz András posztjából. A történész nem a döntést kiváltó helyzet logikáját rekonstruálja, hanem egy tőle független, sugalmazó értelmezési keretet erőltet rá: mintha itt technikai jellegű erőforrás-átemelésről lenne szó, nem pedig egy párt identitásválságáról. A félreértelmezés lényegi forrása tehát nem az interjú tartalma, hanem az, ahogyan a poszt szerzője kiszedi a döntés kulcsmotívumát, és helyére saját morális ítéletét illeszti.
A kérdéskört még tisztábban érthetjük meg a videó 1:07:42-től kezdődő részében, ahol a Párbeszédhez fűződő viszony kerül fókuszba.
„Mi a véleményed arról a vélekedésről… hogy kannibalizálod a Párbeszédet?” – kérdezi Gulyás Márton.
Barabás válasza: „Az, hogy nincs igazuk… Ha valami az értékek elpusztításához vezet, az az, hogy ha nem veszünk részt a politikában.” Ez a mondat lényegében összefoglalja azt a dilemmát, amely döntésének egyik legfontosabb kontextusa: ha a politikai részvétel elmarad, akkor a saját közösségük – a Párbeszéd – tovább sorvad, és végül eltűnik a politikai térképről. A kritika, amelyre Barabás reagál, éppen azt mutatja, hogy belülről kapják azt a vádat, amely szerint a puszta indulás is „kannibalizálás”. A valós kérdés tehát nem technikai, hanem stratégiai és egzisztenciális: van-e még jövője annak a pártnak, amelyhez tartozott?
Ez a dimenzió azonban teljes egészében hiányzik Rácz András posztjából – pedig az új pártjuk bejelentését meghatározó kontextus alapját jelenti.
Bár az interjúból nem derül ki, hogyan viszonyulnak a Momentum vagy a Párbeszéd többi politikusai a Humanisták indulásához. Amit viszont egyértelműen látni lehet: a döntést egy politikai túlélési helyzet előzte meg.
Barabás elmondásából az rajzolódik ki, hogy számára az új formáció létrehozása nem valamiféle opportunista átlépés, hanem annak felismerése, hogy a régi párt – saját szavaival – nem tudja már azt a szerepet betölteni, amelyet a jelen választási helyzet megkövetelne. Ez tehát nem az „infrastruktúra-átvétel” dilemmája, hanem az: hagyják-e végképp eltűnni azt a politikai közösséget, amelyre egész pályájuk épült, vagy megpróbálnak egy új formát találni annak értékeinek továbbvitelére.
Rácz András posztjából azonban mindez kimarad. Ahelyett, hogy történészként (hiszen politikai megnyilvánulásai során is így szeret hivatkozni önmagára) rekonstruálná a döntést kiváltó körülményeket, egyetlen – ráadásul tévesen tulajdonított – állítást ragad ki („email-címek használata”), majd erre húzza rá a „csúf árulás” narratíváját.
A poszt végén feltett sugalmazó kérdés („Vajon miért?”) pedig azt a benyomást kelti, mintha az egész döntés mögött valamilyen rejtett motiváció húzódna – miközben a magyarázat az interjúban teljes világossággal elhangzik.
Rácz András egyre gyakrabban lép ki történészi szerepéből: nem kontextust épít, nem oksági láncokat rekonstruál, hanem a saját következtetéseit adja mások szájába, majd ezekből a félreértelmezett elemekből épít gyanakvást keltő narratívákat. A módszer szakmailag is aggályos, politikailag pedig súlyosan torzít: eltünteti a döntést megalapozó, nagyon is valós dilemmát — azt, hogy egy politikai közösség túlélése vagy eltűnése volt a tét. Természetesen lehet vitatni a Humanisták indulását, sőt az interjú is hagy maga után kérdéseket. De a kritika akkor hiteles, ha a tényleges mondatokra és a kimondott érvekre épül – nem pedig olyan motivációkra, amelyeket kizárólag a poszt szerzője vetít rá a beszélőkre. Rácz András számozott gondolatai ezért inkább árulkodnak saját narratívájáról, mint a valóságról. És ha ez így van, a végén talán nem is az a kérdés, hogy „miért” döntött úgy Cseh és Barabás, ahogy döntött – hanem az, hogy vajon miért döntött úgy Rácz András, hogy döntésük kontextusát ennyire figyelmen kívül hagyja helyzetértékelésében?
