A Hírklikk állítása szerint a miniszterelnök gondolatmenetében csúsztatás történt, amikor arról beszélt: „Lassan többségbe kerülök. Tehát ma a színpadon egyedül állunk, a szlovákok néha mellénk állnak, egy-egy részletkérdésben is van, aki hasonló húrokat penget, mint mi, de a nem nyilvános megbeszélések alapján azt mondhatom, hogy egyre több ország érzi úgy, mint Magyarország, hogy bele fogunk sodródni egy háborúba, és előbb-utóbb jönnek haza a koporsóink, benne a meghalt, elesett fiataljainkkal. Ez a veszély egyre nő, nem akarják ezt vállalni”. A téma kapcsán az ellenzék egyik régi külpolitikai szószólóját kérdezték. Elemzésünkben utánajártunk, vajon valóban történt-e csúsztatás – vagy ezúttal maga a vád alapul téves értelmezésen.
Orbán Viktor kijelentése egy háborús aggodalomról szólt, nem diplomáciai állásfoglalásról. A miniszterelnök egyre több európai országban érzékelt hangulatról beszélt: arról a félelemről, hogy a kontinens fokozatosan belesodródik az orosz–ukrán háborúba, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Az idézett mondat – „egyre több ország érzi úgy, mint Magyarország, hogy bele fogunk sodródni egy háborúba, és előbb-utóbb jönnek haza a koporsóink” – egy morális és társadalmi tapasztalatra utal: az emberek, sőt az őket képviselő döntéshozók körében is nő az aggodalom, hogy a háború veszélye egyre közvetlenebben fenyegető erővel hat. Ez tehát nem konkrét politikai állítás, hanem egy pillanatnyi helyzetértékelés, amelynek középpontjában a háborútól való távolságtartás vágya áll.
Szent-Iványi István azonban másról beszélt, amikor a Hírklikknek nyilatkozva úgy fogalmazott: „az uniós vezetők nem állnak Orbán Viktor mellett abban, hogy megakadályozzák Ukrajna uniós csatlakozását, s nem is deklarálják, hogy módosítsanak a vonatkozó szabályokon. Amiről beszélt, az a szokásos orbáni csúsztatás.”
Ez a mondat azonban nem Orbán kijelentésére reagál, hanem egy másik – a cikk által feltételezett – állításra. Szent-Iványi valójában nem Orbán szavait cáfolja, hanem egy olyan értelmezést, amelyet ő tulajdonít a miniszterelnöknek. A kettő közti különbség lényegi: míg Orbán egy érzésről beszélt, Szent-Iványi egy másik állítást cáfolt. Így jön létre az a helyzet, amikor a vita tárgya nem maga az elhangzott mondat, hanem annak belemagyarázott jelentése.
Ez a jelenség tipikus példája annak, amikor a politikai kommunikációban a „csúsztatás” vádja magyarázza önmagát is. Ha valaki másból indul ki, mint ami ténylegesen elhangzott, akkor az érvelése eleve torz képre épül. Orbán mondata nem sugallta, hogy a háborús kérdésben többségbe került volna az álláspontja – csupán azt, hogy egyre több országban tapasztalja ugyanazt az aggodalmat, amit Magyarországon már korábban megfogalmaztak. Az ilyen mondatok nem politikai állítások, hanem a geopolitikai feszültségre adott közérzületi állítások. Amikor ezekből politikai deklarációt olvasnak ki, azzal éppen az a fajta leegyszerűsítés történik meg, amelyet a „csúsztatás” szóval illettek.
A Hírklikk cikke ezután a drónvédelem kérdését hozta szóba, ahol Szent-Iványi újabb „anomáliát” vélt felfedezni: szerinte Orbán kijelentése, miszerint a határon berepülő drónokat le kell majd lőni, ellentmond annak, hogy korábban a Magyarország felett átrepülő drónokat nem semmisítették meg. A Szabad Európa korábbi tudósítása valóban megerősítette, hogy egy orosz gyártmányú drón átrepült Magyarország légterén, ám a tényt utólag sikerült csak valódi bizonyítékokkal igazolni. A két kijelentés így nem egymásnak mond ellent, hanem időben épül egymásra : az első tapasztalat után a második már következtetésként hangzott el. Ez a különbség ugyan apró, de meghatározó – az egyik ténymegállapítás, a másik pedig egy ebből levont politikai tanulság, konklúzió.
A két ügy közös pontja, hogy mindkettőben másról beszélnek a felek. Orbán kijelentései egyfajta politikusi helyzetérzékelésből indulnak ki, Szent-Iványi értelmezése viszont politikai szándékot keres bennük. Ez önmagában még nem lenne probléma – a politika mindig értelmezésre épül –, akkor válik ténylegesen azzá, ha az értelmezés helyettesíti a ténymegállapítást. A „csúsztatás” vádja csak akkor áll meg ugyanis, ha a kiindulópont azonos. Ebben az esetben viszont a vita nem ugyanarról szól: Orbán a háború miatti aggodalomról, Szent-Iványi pedig politikai pozícióról beszél. A kettő közötti különbség pontosan megmutatja, mennyire másképp működik ma a politikai kommunikáció, mint korábban – a szavak már nemcsak jelentést hordoznak, hanem szándékokat is.
A Hírklikk által megfogalmazott kritika tehát nem egy konkrét ténybeli ellentmondásra, hanem egy félreértelmezett kijelentésre épült. Orbán mondata a háborús hangulat romlását írta le, nem politikai szövetségek alakulását. Szent-Iványi ezzel szemben egy másik síkon – a politikai akaratok terén – keresett ellentmondást, így végül másból vont le következtetést, mint amiről a kijelentés szólt. Ez nem feltétlenül szándékos torzítás, inkább a politikai közbeszéd természetes torzulása: amikor a jelentések egymásra csúsznak, és a vita már nem arról folyik, amit mondtak, hanem arról, amit (félre)érteni véltek belőle.
