A Donald Trump elnöki beiktatásával jelentősen megváltozott amerikai politikai klímában sorra jelentették be a témában korábban meglehetősen ügybuzgó amerikai vállalatok, hogy elengedik vagy legalábbis jelentősen megkurtítják DEI-programjaikat. A Sokszínűség, Esélyegyenlőség és Befogadás szavak angol változatából képzett betűszóhoz kapcsolódó mozgalom itthon leginkább trendkövetni próbáló HR portálokon élt, az üzleti életben kevésbé terjedt el. “Progresszív” amerikai médiumok, illetve az ő farvizükön néhány magyar orgánum siratja “a trumpi barbárság” újabb áldozatát. Elemzésünkben megnéztük, tényleg akkora veszteség-e “woke kapitalizmus” kifulladása.
A 21. századi kapitalizmus egy különös paradoxon színtere. Miközben a világ legnagyobb vállalatai és pénzügyi intézményei soha nem látott vehemenciával hirdetik elkötelezettségüket a társadalmi igazságosság, a sokszínűség és a környezetvédelem mellett, a gazdasági szakadékok sok helyen mélyülnek, a társadalmi feszültségek pedig egyre élesebbé válnak. Ez a jelenség, amelyet kritikusai „woke kapitalizmusnak” neveznek, azt a kérdést veti fel, hogy a vállalati szféra átpolitizálása valóban az egyenlőtlenségek felszámolásának eszköze, vagy éppen ellenkezőleg: egy olyan mechanizmus, amely újratermeli és elmélyíti azokat, miközben egy új elitcsoport hatalmát és vagyonát betonozza be.
A probléma gyökere egy évtizedes közgazdasági vita újraértelmezésében rejlik. A klasszikus tézis szerint „az üzlet társadalmi felelőssége a profit növelése”, amely a vállalatvezetést a tulajdonosok, azaz a részvényesek képviselőjévé teszi. Ezzel szemben az elmúlt években előtérbe került az érdekelt felek kapitalizmusának (stakeholder capitalism) modellje, amelyet még az amerikai nagyvállalatokat tömörítő szervezet is felkarolt 2019-ben. Ez a váltás nyitott kaput az ESG (Környezeti, Társadalmi, Vállalatirányítási) és DEI (Sokszínűség, Méltányosság, Befogadás) elvek vállalati stratégiába való beemelése előtt. Bár ezeket haladó irányelvekként mutatják be, elemzések szerint valójában a vállalatok céljainak politikai és társadalmi igazságossági célokkal való újradefiniálására tett kísérletről van szó. Ez a folyamat egyfajta vállalati szintű központi tervezéshez vezet, amely figyelmen kívül hagyja a piac spontán rendjét és a beavatkozások nem szándékolt, káros következményeit.
A „woke kapitalizmus” legmélyebb gazdasági hatása talán a meritokrácia – az érdemeken és teljesítményen alapuló előrejutás elvének – szisztematikus eróziója. A Manhattan Institute kötete részletesen bemutatja, hogyan vált a modern DEI-logika alapjává a „disparate impact” (aránytalan hatás) elmélete. Ezen elv szerint, ha egy objektívnek tűnő mérce (például egy felvételi teszt) alkalmazása során egy demográfiai csoport aránytalanul rosszabbul teljesít, akkor maga a mérce tekintendő diszkriminatívnak, függetlenül a szándéktól. Ennek egyenes következménye, hogy a fókusz a készségbeli különbségek okainak kezeléséről a standardok és követelmények lebontására helyeződik át. A gyakorlatban ez a kiválóság feláldozásához vezet a demográfiai célok oltárán. Tanúi lehetünk ennek az oktatásban, ahol elit középiskolák feladták a szigorú felvételi vizsgáikat a „faji egyensúly” érdekében, ami az addig felülreprezentált diákcsoportok arányának csökkenéséhez vezetett. Az egyetemeken terjedő „ungrading” (osztályozás eltörlése) mozgalom hívei azzal érvelnek, hogy a jegyek „rasszizmust” támogatnak, miközben a kritikusok szerint éppen a hátrányos helyzetű diákoktól veszik el a visszajelzés fontos eszközét.
Ez a „mismatch” (össze nem illés) problémájához vezet: a felkészültségbeli hiányosságokkal küzdő diákok miatt az intézmények nyomás alá kerülnek, hogy csökkentsék a követelményeket. Ahelyett, hogy a diákokat segítenék felnőni a standardokhoz, a standardokat süllyesztik le hozzájuk, ami végső soron a kibocsátott diploma értékét és a betegellátás minőségét is veszélyezteti. Ez a folyamat nem más, mint a humántőke – a modern gazdaságok legfontosabb erőforrásának – szisztematikus leértékelése, ami hosszú távon az innováció és a nemzetközi versenyképesség csökkenéséhez vezet.
A meritokrácia erózióján túl az ESG- és DEI-politikák közvetlen gazdasági terheket is rónak a gazdaságra. A megfelelés hatalmas adminisztratív költségekkel jár, amelyek aránytalanul sújtják a kis- és középvállalkozásokat, ezzel rejtett belépési korlátként működnek, csökkentve a versenyt és növelve a piaci koncentrációt. Amikor a vagyonkezelők a törvényben rögzített fiduciárius kötelességüket megsértve nem a legmagasabb hozamot, hanem politikai célokat követnek, a befektetőiket károsítják meg – ez különösen aggályos a nyugdíjalapok esetében, amelyek jövőbeni nyugdíjasok megtakarításait teszik kockára.
Ennél is súlyosabbak azonban a makrogazdasági hatások. Az agresszív klímapolitikai célok, mint a szén-dioxid-adók és a fosszilis energiahordozókba való befektetések korlátozása, közvetlenül növelik az energiaárakat. Mivel az alacsonyabb jövedelmű háztartások jövedelmük nagyobb arányát költik energiára és alapvető fogyasztási cikkekre, ezek az intézkedések regresszív hatásúak: a szegényebbeket sújtják a leginkább. Ez egyértelműen a jövedelmi egyenlőtlenségeket mélyíti. A folyamat őszintétlenségét jelzi, hogy a nagy tőzsdei energiavállalatok gyakran eladják fosszilis eszközeiket olyan magánbefektetési alapoknak, amelyekre nem vonatkoznak az ESG-kényszerek. A kibocsátás tehát nem csökken, csupán a tulajdonjog és a profit vándorol kevésbé átlátható szereplőkhöz. A kritika ráadásul nem csak a konzervatív oldalról érkezik. Progresszív szervezetek is arra jutottak, hogy a vállalati DEI-politikák gyakran csak a felszínt kapargatják, és nem kezelik az olyan mélyen gyökerező problémákat, mint a létminimumot el nem érő bérek.
Ha a rendszer gazdaságilag káros és a valós egyenlőtlenségeket sem számolja fel, felmerül a kérdés: kinek az érdekeit szolgálja? A Heritage Foundation egy új, a „woke” ideológiából profitáló elitcsoportra mutat rá. Ennek része az úgynevezett „DEI- és Klíma-ipari Komplexum”: egy tanácsadókból, jogászokból és vállalati bürokratákból álló réteg, amelynek megélhetése a rendszer komplexitásának fenntartásán múlik. Ez a klasszikus járadékvadászat (rent-seeking) modern formája, amely erőforrásokat von el a gazdaság termelő szektoraitól. A másik nyertes a nagy vagyonkezelő cégek „stewardship” csapata, amely a kezelt vagyonon keresztül óriási befolyást gyakorol a vállalati döntésekre anélkül, hogy közvetlen pénzügyi kockázatot vállalna. Végül pedig a már piacon lévő nagyvállalatok is profitálnak, amelyek a költséges ESG-szabályozást a kisebb versenytársak kiszorítására és a piaci pozícióik bebetonozására használhatják. Ez a folyamat a gazdasági hatalom koncentrációjához és a piaci egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet.
A XXI. századi „woke kapitalizmus” egy koherens, negatív visszacsatolási spirált hozott létre. A meritokrácia feladása rontja a humántőke minőségét. A tőke ideológiai alapon történő rossz allokációja, a járadékvadász iparágak finanszírozása és a regresszív hatású szabályozás lassítja a gazdasági növekedést. Egy stagnáló vagy lassan növekvő gazdaságban a javakért folytatott küzdelem egyre inkább egy zéró összegű játékká válik, ez a dinamika pedig tovább szítja azokat a társadalmi és identitásalapú konfliktusokat, amelyeket a „woke” ideológia eredetileg orvosolni kívánt. A „woke kapitalizmus” így nem a XX. századból örökölt egyenlőtlenségek megoldásává, hanem éppen azok 21. századi újratermelőjévé válik. Az egyenlőség és társadalmi igazságosság retorikája pedig hatékonyan elfedi azt a tényt, hogy a háttérben egy új elitcsoport a gazdaság termelő szektoraitól a nem termelő adminisztratív, pénzügyi és ideológiai rétegek felé csoportosítja át a vagyont és a hatalmat.
