A baloldali sajtóban visszatérő panel itthon és nemzetközi szinten is, hogy repedéseket vél felfedezni a jobboldali pártok közötti viszonyban, ezzel próbálva kisebbíteni azt a kihívást, amelyet ezek a pártok a jelenlegi európai elittel szemben jelentenek. Különös előszeretettel vizsgálják a Donald Trumphoz fűződő viszony esetleges kihűlését, hiszen egyértelműen ő a legpotensebb szövetségese a szuverenistáknak, ráadásul belpolitikai politikai manőverei eléggé idioszinkratikusak ahhoz, hogy sok mindent beléjük lehessen képzelni. A patrióta erők nagy seregszemléjük a CPAC (amely ráadásul Amerikából érkező politikai import) kapcsán ezek az elmélkedések is megszaporodtak. Nick Thorpe, a BBC veterán budapesti tudósítója a HVG által is szemlézett cikkében az európai konzervatív egységet támadta a nemzetközi baloldal által az elmúlt hónapokban kifejlesztett és hangoztatott narratívával: a MAGA-mozgalom európai szárnya bármennyire is igyekszik magabiztosnak mutatkozni, valójában „repedésektől” és „pofonoktól” szenved. Írása szerint a Trump-féle jobboldal európai ágai igyekeznek fősodorrá válni, de a román, albán és osztrák eredmények, valamint Giorgia Meloni távolmaradása vagy a magyar termékenységi ráta visszaesése szerinte mind azt mutatják, hogy az amerikai jobboldal néhány európai gyermeke valójában elárvult.
A terepen azonban más kép rajzolódik ki. A május végén rendezett CPAC Hungary 2025 – a negyedik budapesti találkozó – az Age of Patriots mottóval hirdette meg: a hazafiak kora elérkezett. Donald Trump videóüzenete – amelyben a magyar miniszterelnököt „nagyszerű embernek” nevezte, valamint a hangulat sokkal inkább az építkezésről, az összefogásról és a magabiztosságról szólt. Ezzel egyértelművé vált, hogy az amerikai jobboldal támogatásával európai szinten is komoly szövetségi hálózat épül.
A CPAC Hungary tehát nem csupán egy látványos show-elemekkel díszített konferencia, hanem szellemi műhely, ahol a patriotizmus, a nemzeti identitás, a hagyományos család és a keresztény értékek mentén formálódik az európai jobboldal jövője. Ez a szellemi háttér kulcsfontosságú, hiszen hosszú távon az európai jobboldal csak akkor válhat meghatározó erővé, ha gondolati alapokon és hatékony kommunikációs hálózaton, valamint szilárd identitásbéli alapokon nyugszik. Ezeket az identitást érintő kérdéseket egyébként az esemény legelején tisztázta Orbán Viktor beszédében, amikor „igazságszérumként” méltatta Donald Trump politikáját.
A magyarországi rendezvény előtt mindössze két nappal a Lengyelországi Jasionkában tartott első CPAC Poland ugyancsak az amerikai jobboldal szoros támogatását élvezte. A választási kampány finisében, alig öt nappal a második forduló előtt megszervezett fórumon az amerikai republikánus politikusok, köztük Kristi Noem kormányzó személyesen jelentek meg. A rendezvény célja a nyugati civilizáció megvédése volt, amelyet az európai „hazafias” politikusok és aktivisták úgy értelmeznek, hogy meg kell állítani a liberális, globális szabadelvűség térnyerését.
A CPAC adta médiafelhajtás nem maradt hatástalan: Nawrocki 50,89 százalékos eredménnyel nyert, és ezzel vétójogot szerzett Donald Tusk centrista kormányával szemben.
A budapesti és a jasionkai CPAC-rendezvényeket nem csupán földrajzi közelség, hanem egyre szorosabb politikai szövetség is összeköti. Matt Schlapp, az American Conservative Union elnöke az NPR-nek adott interjúban megerősítette: céljuk, hogy a CPAC globális fórummá váljon, amely világszerte – így Európában is – segít összehangolni a konzervatív szereplőket. A budapesti Alapjogokért Központ, a washingtoni Heritage Foundation és más jobboldali agytrösztök szerepvállalása révén már ma is körvonalazódik egy olyan tudásmegosztó hálózat, amely a patrióta gondolat európai megerősítését szolgálja.
Az együttműködésnek politikai intézményesülése is látszik. Bár hivatalosan nem kötődik a CPAC-hez, több médium is összefüggésbe hozta a most formálódó Patriots for Europe európai parlamenti csoportot azzal a törekvéssel, hogy közép-európai központú, szuverenista szövetség jöjjön létre Brüsszelben. A csoport célja a nemzeti identitás védelme, a tömeges migrációval szembeni fellépés és a nemzetek Európájának újrapozicionálása. Bár jelenleg húsz körüli mandátummal rendelkeznek, a mozgalom támogatóinak meggyőződése szerint ez a létszám az EP következő ciklusára érdemben bővülhet.
Ezzel szemben Nick Thorpe cikke szerint a MAGA európai szárnya „kapott néhány pofont” – az újságíró elsősorban három országra utal: Romániára, Albániára és Ausztriára. A vád implicit: a patrióta erők megbicsaklottak, az egység megingott. Csakhogy érdemes közelebbről is megvizsgálni, milyen „pofonokról” van szó, és valóban rendszerszintű törésről vagy csupán lokális választási egyensúlyról beszélhetünk-e.
Romániában George Simion, az AUR nacionalista párt vezéralakja, valóban alulmaradt az elnökválasztáson, amely Thorpe szerint azt bizonyítja, hogy a hazafias hullám kifulladt. Valójában Simion és az AUR heves, gyakran provokatív utcai stílusa mindig is kilógott a rendezett nemzetközi konzervatív hálózatból: a mozgalom retorikája gyakran túlzó, és saját hazai szövetségeseit is megosztja, nem véletlen, hogy a hagyományosan jobboldali konzervatív beállítottságú erdélyi magyarságnak sem nyerte el a bizalmát. Bár a román választók egy része stabilan nyitott a szélsőséges üzenetre, de a mainstream jobboldal tudatosan távolságot tart Simion radikalizmusától. Így az AUR második fordulós veresége inkább személyes korlát, mint a patrióta eszme csődje.
Albánia esetében Thorpe szerint a helyi jobboldali mozgalmak nem tudtak áttörni – de nem említi, hogy Albániában a konzervatív, nemzeti alapú politika sosem bírt komoly történelmi vagy társadalmi beágyazottsággal. Egy olyan országot példaként hozni, amely a hidegháború végéig világtól elzárt, ateista diktatúra volt, éppúgy erőltetett, mint egy andorrai baloldali kudarc alapján globális baloldali visszaesést vizionálni.
Ausztria valóban érdekesebb eset. A Szabadságpárt (FPÖ) tartományi szinten erős pozíciókkal rendelkezik, és országos szinten is hosszú ideje a legerősebb pártok egyike. A patrióta tábor néha megingásokkal, de stabilan jelen van a politikai térképen – és a legutóbbi országos közvélemény-kutatásokban 25% körüli eredményeket mutat. A Thorpe által „pofonnak” tekintett helyi választási kudarc inkább a pártvezetés belső vitáinak és a zöld–baloldali koalíciók taktikai összefogásának következménye volt, semmint ideológiai elutasítás.
Ami pedig az egység „repedéseit” illeti, Thorpe szerint ez leginkább az Ukrajna-kérdésben mutatkozik meg. Valóban, Giorgia Meloni – Olaszország miniszterelnöke – nem vett részt a budapesti CPAC-on. Ám ebből levonni, hogy a konzervatív szövetség egysége megszűnt, szintén túlzó állítás. A szuverenista és jobboldali pártok között mindig is voltak árnyalatnyi különbségek külpolitikai kérdésekben, különösen a NATO és az USA-hoz való viszony kapcsán. A nemzeti érdekek elsődlegessége – ami a patrióta gondolkodás központi eleme – természetesen eltérő külpolitikai pozíciókat eredményez. Ez azonban nem repedés, hanem éppen a szuverenista gondolkodás logikus következménye.
Thorpe a termékenységi ráta visszaesését is a patrióta politika kudarcának tekinti, amely nem több, mint retorikai fogás. Bár a KSH által közölt adat, miszerint a teljes termékenységi arányszám 1,28-ra süllyedt, valóban kijózanító, de érdemes figyelembe venni az elmúlt éveket jellemző háborús bizonytalanságot, a járvány utóhatását és a szülőképes korosztály fogyását. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a legtöbb gyermekvállalást ösztönző intézkedés 2015 után született, egy demográfiai fordulat pedig a valóságban több évtizedes folyamat. Magyarország demográfiai kihívása nem 2010-ben kezdődött, hanem jóval korábban, és a kormány által bevezetett családpolitikai intézkedések számos európai ország számára követendő példát kínálnak. Az, hogy e folyamat hosszú távú, nem Orbán politikájának kudarca, hanem éppenséggel annak elismerése, hogy a konzervatív válasz a demográfiai válságra nem kampányígéret, hanem generációkon átívelő vállalás.
A „repedések” tehát valójában inkább az elemzői szándékban keresendők, nem a patrióta mozgalom struktúrájában. A nyugati sajtó bizonyos része úgy próbálja tematizálni a jobboldali előretörést, mint amely sikertelen, esetleges, instabil – miközben a valóság inkább egy épülő, tanuló, hálózatszerűen fejlődő konzervatív reneszánsz képét mutatja. Ez a fejlődés nem feltétlenül látványos, de annál tartósabb és az igazi „pofont” nem a patrióta erők kapják, hanem azok, akik az utóbbi évtizedben leírták őket.
A politikai újságírás hajlamos a hétköznapi dolgokat óriássá nagyítani: egy-egy választási vereségből rendszerszintű összeomlást, egy protokolláris távolmaradásból szövetségi válságot konstruálni. A Thorpe által pofonnak nevezett események, mint a román elnökválasztás radikális jelöltjének bukása, az albán eredmények vagy az osztrák koalíciós matematika hullámzása mind-mind valós tényezők – ám valójában periférikus jelenségek egy olyan hálózat kontextusában, amely Budapesttől Varsóig, sőt Washingtonig épül egyre masszívabb pillérekre.
A közép-európai patrióta szövetség – legyen szó a CPAC fórumokról, a think-tankek tudásmegosztó tengelyéről vagy a frissen szerveződő EP-frakciókról – nem egy egyszeri kampányszlogen, hanem lassan formálódó intézményrendszer. Miközben a kritikusok „repedéseket” harsognak, a háttér szilárdul: tartós kapcsolatháló, közös narratívakészlet és – ami talán a legfontosabb – egy generációváltás, amely a szuverenista gondolatot már nem hóbortnak, hanem versenyképes politikai alternatívának tekinti.
