2025. május 13-án Halász János Fideszes országgyűlési képviselő „A közélet átláthatóságáról” címmel törvényjavaslatot nyújtott be, amely szigorú szabályokat vezetne be a külföldről finanszírozott szervezetek működése kapcsán. Ennek értelmében a Szuverenitásvédelmi Hivatal a jövőben kezdeményezheti a kormánynál bizonyos civil vagy médiumok nyilvántartásba vételét, ha azok tevékenységükkel veszélyeztetik az ország szuverenitását. Az ellenzék és a kormánykritikus sajtó szerint a kormány ezzel végérvényesen elfojtja a szólásszabadságot és megszünteti a demokráciát, ezzel az érveléssel azonban sokszor találkoztunk már az elmúlt 15 évben. Elemzésünkben megvizsgáljuk az átláthatósági törvény szándékait, felidézve azon korábbi esetek tapasztalatait, amikor az ellenzék egzisztenciális veszélyben látta a magyar demokráciát.
A kormányzat deklaráltan a külföldi finanszírozású befolyásolási mechanizmusok felszámolását tűzte ki célul. Az ellenzéki pártok, sajtóorgánumok és civil szervezetek éles kritikával reagáltak a benyújtott javaslatra. Dobrev Klára például „politikai bosszúnak, a félelem szülte” lépésnek nevezte a törvényt, míg Karácsony Gergely főpolgármester azt hangsúlyozta, hogy „nem a hazát védik – a hatalmat védik tőlünk, magyar állampolgároktól”, hozzátéve, hogy „Budapest nem Moszkva” – utalva arra, hogy a javaslat szerinte az orosz típusú elnyomást idézi. Tompos Márton, a Momentum elnöke odáig ment, hogy kijelentette: „a következő hetekben eldől, lehetünk-e egyszer fejlett és gazdag demokrácia”, mert szerinte az átláthatósági törvényjavaslat „felszámolja az uniós pénzek kormánytól független felhasználásának minden lehetőségét”. Az ellenzék nem csak nyilatkozatok szintjén fejezte ki a nemtetszését, de pár nappal a törvényjavaslat benyújtását követően tüntetést is szerveztek a parlament elé, ahol több ellenzéki politikus és véleményvezér is felszólalt a tervezett szigorítás ellen.
„Most már egészen Moszkva alatt vagyunk, de az ezt követő még nagyobb lesz, és a legnagyobb majd az lesz, amikor a Tisza kétharmaddal nyer, és Orbán Viktor nem adja át a hatalmat” – nyilatkozta a tüntetésen Puzsér Róbert, ellenzéki publicista a 24.-hu-nak. Az ellenzéki hírportál a demonstrációról készült videót „Ha ilyen ütemben halad ez a rendszer, kérdés, hogy lesz-e 2026-ban választás” címen publikálta. „Ez az első írásos dokumentuma a Huxit-nak!” címen tett közzé egy videót a Partizán YouTube csatorna, szintén az átláthatósági törvény kapcsán, amelyben Lakner Zoltán politikai elemző értekezett Gulyás Mártonnal arról, hogy a törvényjavaslat hogyan fogja ellehetetleníteni Magyarországon a sajtószabadságot. Az elemző szerint a törvényjavaslat „a sajtó és a civil szféra putyinizálódásának” egyik eszköze lehet. Az idézett bírálatok hevessége is mutatja, hogy a javaslat jelentős politikai vihart kavart. A felsorolt vádakra reagálva a kormány azt hangsúlyozta, a 2022-es választások után világossá vált, hogy külföldi államok, köztük az Egyesült Államok, adófizetői pénzből más országokban belpolitikai nyomásgyakorló hálózatokat működtetett, melyek révén különböző szervezeteket és médiumokat finanszíroztak. Kocsis Máté egy interjúban kiemelte, hogy „a Fidesz-frakció minden elemében támogatja a közélet átláthatóságáról szóló törvényjavaslatot”.
A jelenséggel kapcsolatban a XXI. Század Intézet már 2023-ban márciusában publikált egy tanulmányt, melyben bemutatta, hogy a kormánnyal szemben kritikus szervezetek és médiumok pontosan milyen finanszírozási útvonalon keresztül kaptak külföldi forrásokat. Mivel ezek a források kifejezett módon csak az ellenzéki szervezetekhez jutottak el, joggal vetődött fel a külföldi beavatkozás esetleges lehetősége. Még 2023 decemberében létrejött a Szuverenitásvédelmi Hivatal, amelynek fő feladata a külföldi beavatkozásra utaló esetek feltárása és kivizsgálása lett. Megalakulását követően a hivatal több tanulmányt és vizsgálati jelentést közzé tett, amelyek egyebek mellett a Transparency International Magyarország (TIM), az Ökotárs Alapítvány, valamint az USAID-botrány magyarországi korrupciós szálainak működését vizsgálták. A frissen benyújtott átláthatósági törvényjavaslat tehát – a vele szembeni kritikákkal ellentétben – nem egy hirtelen, a semmiből előkerülő döntés, hanem egy évek óta zajló szakmai és politikai vita következő állomása.
Ellenzéki félelmek az elmúlt 15 évben
Az elmúlt másfél évtizedben számos alkalommal előfordult, hogy az akkori ellenzék és a kormánykritikus sajtó a sajtószabadság végét vagy a demokrácia ellehetetlenülését jósolta egy-egy kormányzati lépés hatására. Gyakran szimbolikus akciókkal – például fekete vagy üres címlapokkal, gyászkeretes publikációkkal, tömegtüntetésekkel – hívták fel a figyelmet a szerintük fennálló súlyos veszélyekre. Az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül szeretnénk pár példán keresztül bemutatni a jelenség ismétlődő kommunikációs jellegét. Már rögtön 2010-ben, az új médiatörvény elfogadása után több lap – köztük a Népszava és a Magyar Narancs – üres címlappal tiltakozott, a jogszabályt pedig a sajtószabadság megszűnéseként értékelték. Egy évvel később, az új Alaptörvény hatályba lépésének napján több ezres tömeg vonult az Operaház elé, ahol a tiltakozók „gyászszertartással temették el” a Magyar Köztársaságot.
2017-ben a külföldről támogatott civilek átláthatóságáról szóló törvény és a CEU-t érintő felsőoktatási módosítások váltottak ki országos tiltakozást, melyek során a demonstrálók a heteken át tartó tiltakozások során emlegettek „diktatúrát”. Ekkoriban egy ismétlődő toposz volt, hogy a „civileltakarító törvény” is beleillik abba a Finkelnstein által fémjelzett sormintába, ami a demokrácia kereteinek tudatos szűkítésére irányul, és amely módszert többek között Izrael jobboldali politikai vezetése is alkalmazott. 2020 nyarán, az Index főszerkesztőjének menesztését követően, a szerkesztőség tömeges felmondása újabb tüntetéseket váltott ki. A demonstrációkon résztvevők attól tartottak, hogy akárcsak a Népszabadság megszűnése esetében, a változás nem egy piaci vagy szakmai döntés eredménye, hanem a kormány által irányított lépés, ami a független sajtó felszámolásának irányul.
Ez azonban nem a közpolitikák kritikai elemzését szolgálja, hanem inkább egyfajta érzelmi és ideológiai önigazolásként működik. Az efféle reflexek hosszú távon gyengítik a hiteles kritikát, és csak hozzájárulnak a politikai diskurzus további polarizálódásához. Az ellenzéki nyilvánosságban „rabszolgatörvényként” elhíresült jogszabály példája is világosan mutatja ezt a mintázatot. Az ellenzéki nyilvánosság egy része a törvény elfogadása előtt már determinisztikusan kijelentette, hogy az új szabályozás biztosan el fogja lehetetleníteni a munkavállalókat. Ugyanakkor a részletszabályok későbbi ismertetése és az azt követő joggyakorlat ezeknek a jóslatoknak a jelentős részét nem támasztotta alá. Az előzetes pánikkeltés tehát nem a tényleges hatásokra, hanem egy előre konstruált politikai kommunikációs „élménycsomagra” épült.
Mindezek alapján az átláthatósági törvényjavaslat körüli jelenlegi viták esetében is felmerülhet a kérdés, hogy valódi jogi szigorításról van-e szó, vagy csupán egy politikai célt szolgáló kommunikációs aktusról? A korábbi tapasztalatok inkább az utóbbi lehetőséget erősítik, ugyanis a kormánykritikus nyilvánosság gyakran már a részletszabályok ismertetése előtt kialakítja és felerősíti azt a narratívát, miszerint az adott új szabályozás vagy módosítás „szörnyű következményekkel” jár majd, főként a demokrácia és sajtószabadság kapcsán. Ez azonban nem csupán demokráciaféltés, hanem sok esetben megelőlegezett értékítélet, sőt a politikai hisztériakeltés mechanizmusa is lehet.
