Robert Prevost amerikai (bár szolgálata legnagyobb részét perui misszionáriusként töltő) bíborost választották meg a római katolikus egyház fejévé, aki XIV. Leó néven foglalja el a pápai trónt. Az első sajtóértékelések arról szólnak, hogy az új pápa alapvetően elődje útján kíván haladni, de inkább hajlik a kompromisszumkészségre a bíborosi kollégiumot és az egyházat megosztó kérdésekben.
Azt mondják, a művészetek néha megelőzik a valóságot és olyasmit mutatnak be, ami később tényleg bekövetkezik. Nos, talán túlzás ilyesféle látnoki képességet tulajdonítani Robert Harrisnak, aki megírta a Konklávé című könyvet, illetve Edward Bergernek, aki a kötet alapján izgalmas filmet forgatott ugyanezen a címen, de tény, a mozi cselekményét bonyolító konfliktus-sorozat sok szempontból emlékeztet a pápaválasztás körül kialakult vitákhoz. A mese alapkonfliktusát így foglalja össze a Szemlélek cikke: „A Konklávé … négy esélyese a szavazássorozat kezdetén a progresszív Bellini bíboros az Egyesült Államokból; konzervatív nigériai kollégája, Adeyemi; a mérsékeltebben hagyományőrző kanadai Tremblay; valamint az olasz Tedesco, aki tradicionalista nézeteivel a II. Vatikáni Zsinat előtti egyházat kívánja vissza.” De ne is folytassuk, hiszen biztosan akad, aki megnézné, elolvasná az amúgy érdekes és tartalmas filmet, illetve könyvet!
Nézzük meg ehelyett azt, hogy a valóságban milyen irányzatokat azonosított a nemzetközi sajtó a pápaválasztás esélyesei mögött! Először azonban talán érdemes egy pillantást vetni azokra a kérdésekre, amelyek a közelmúltban feszültséget teremtettek a katolikus egyházban, s amelyekre így vagy úgy, de az új pápának is választ kell majd találnia.
A legnagyobb érdeklődést kiváltó téma a szexuális visszaélések kezelésének kérdése.
A problémával kapcsolatban két pápajelölt, Pietro Parolin és Luis Antonio Tagle bíborosok is kritikák kereszttüzébe került. A Bishop Accountability nevű szervezet szerint Parolin megakadályozott egyes vizsgálatokat, Tagle pedig nem hajtott végre hatékony reformokat a Fülöp-szigeteken, noha erre komoly szükség volna a szigetország hatalmas katolikus közösségében.
Magyarországon kevéssé ismert és kevéssé fontos téma a Vatikán és Kína közötti megállapodás kérdése. A 2018-ban megkötött megállapodás egyházi részről a kínai katolikusok egységének javát szolgálja, ám lehetővé tette a kínai kormány számára, hogy beleszóljon a püspökök kinevezésébe, amely tény miatt sokan, köztük Joseph Zen bíboros, úgy vélte, hogy ez az egyház autonómiájának feladását jelentette, s ennek tükrében élesen bírálta Ferenc pápát.
Ferenc pápa szinodalitásra, azaz a laikusok bevonásával kialakítandó, közös problémakezelésre irányuló törekvései is élénk vitákat váltottak ki. Míg egyesek üdvözölték a laikusok meghívását a szinódusba, addig mások attól tartanak, hogy a kezdeményezés gyengíti a klérus tekintélyét és az egyház hagyományos struktúráját, illetve olyan irányok felé mozdítja a katolicizmust, amely szemben áll a klasszikus tanításokkal. E téren az új pápa minden jel szerint elődje útját kívánja folytatni.
Az egyházon belüli regionális különbségek is feszültségeket okoznak. Afrikában és Ázsiában a katolikus közösségek gyors növekedése figyelhető meg, és ezek a régiók gyakran konzervatívabb álláspontot képviselnek.
A pápaválasztás során felmerült a Vatikán hatalmi struktúráinak reformja is. Egyes bíborosok a pápai tanácsadó testület létrehozását szorgalmazzák, hogy kiegyensúlyozzák a különböző régiók és irányzatok befolyását.
A külső szemlélő előtt is jól látható törésvonalak tükrözik a katolikus világegyház összetett problématérképét, ahol a hagyomány és a reform, a globális és regionális érdekek, valamint a múlt és a jövő közötti kellene egyensúlyt teremtenie, de legalább megnyugtató irányt kijelölnie a következő pápának.
A felmerült kérdésekben természetesen nem lehet egységes táborokat fölrajzolni, ám jól látszik, hogy a sajtó szereti a média-fogyasztók számára könnyen érthető narratívák mentén latolgatni az esélyeket. E felosztás szerint Ferenc pápa örökségének folytatói azok a jelöltek lennének, akik a pápa által megkezdett reformok folytatását szorgalmazzák, így tovább vinnék a szinodalitással kapcsolatos reformokat, továbbra is erős fókuszt helyeznének a társadalmi perifériákra és a társadalmi igazságosság kérdéseire. Ebbe a csoportba szokták sorolni Luis Antonio Tagle Fülöp-szigeteki bíboros, akit gyakran „ázsiai Ferencnek” is neveznek, s aki a szegények iránti elkötelezettségéről és befogadó szemléletéről ismert. Ugyanide tartozik Pietro Parolin, a Vatikán államtitkára, aki Ferenc pápa diplomáciai irányvonalát képviselte, s kulcsszerepet játszott a Vatikán és Kína között megkötött, sokszor bírált megállapodásban.
Velük szemben sorakozott föl a hagyományőrző, konzervatív irányzat, amelynek hívei nemcsak a tradicionális liturgikus gyakorlatokhoz való visszatérést szorgalmazzák, de a katolikus tanítások szigorúbb értelmezését is fontosnak tartják. Hangadóik egyike Robert Sarah guineai bíboros, aki a liturgia hagyományos formáinak visszaállítását támogatja, például fontosnak tartja, hogy a pap ne a hívek felé forduljon a misén, hanem hagyományoknak megfelelően a nekik háttal, a szentség felé fordulva misézzen. A hagyományos ún. latin mise kérdésénen XIV. Leó a várakozások szerint engedékenyebb álláspontot fog képviselni Ferencnél.
A Kongói Demokratikus Köztársaság bíborosa, Fridolin Ambongo pedig komolyan ellenzi az azonos nemű párok megáldását, és a hagyományos tanításokhoz való ragaszkodást képviseli.
Mások nem a hagyomány és az újítás, hanem a hívek fogyatkozása, illetve gyarapodása mentén szeretnék kialakítani az egyház jövendő fókuszát. A katolikus egyház növekedése ugyanis jelentős mértékben Afrika és Ázsia területein tapasztalható, aminek kapcsán okkal vetik föl egyesek, hogy az új pápának afrikainak kellene lennie. Ez egyúttal a tradicionális irányzatok jelöltjeit is támogathatja, azzal a haladó felhanggal, hogy a katolicizmusnak is meg kell nyílnia a fekete vezetők előtt. Ugyanakkor Ferenc pápa számos ázsiai bíborost nevezett ki, ami az egyház ázsiai érdeklődését is mutatja. Noha az ázsiai katolikusok gyakran kisebbségi helyzetben vannak, hangsúlyozzák az evangelizáció lehetőségeit, a vallásközi párbeszéd és a kulturális alkalmazkodás fontosságát. Ezen az úton azonban inkább a Ferenc pápa nyomában járó püspökök haladnának szívesen. Törekvéseik azonban találkozhatnak az őslakos népek és a marginalizált közösségek katolikus vezetőinek céljaival, akik szintén komoly támogatást kaptak Ferenc pápától, s most azt remélik, hogy az új pápa folytatja ezt az irányvonalat is.
A kérdés tehát az, hogy XIV. Leó melyik irányba vezeti az egyházat. Személy szerint Ferenc pápa egyik legközelebbi munkatársáról van szó, akit az elhunyt egyházfő hozott Rómába, nevezett ki bíborossá, majd tett meg a püspököket kijelölő szervezet befolyásos vezetőjével, e tekintetben tehát a Ferenc vonal továbbélése várható. A szakértők szerint a laikusokat bevonó szinódusok gyakorisága az új pápa alatt is megmarad, és a szegények és elesettek támogatásában is követi elődjét, megválasztásához azonban szükség lehetett arra, hogy szimbolikus kérdésekben (például a latin mise szigorú korlátozásának lazításában) engedjen a konzervatív szárnynak.
Ferenc pápa olyan nagyívű és sokszor radikális szellemű reformokat kezdeményezett, amelyek hosszabb távon gyökeresen átformálhatják a katolikus életet. Hogy ezek a reformok a katolikus egyház megújulását, korszerűvé és ennek nyomán sikeressé válását jelentik, ahogy az új utak támogatói gondolják vagy éppen ellenkezőleg, a hagyományoktól és megtartó struktúráktól való elszakadás a katolicizmus feloldódását jelenti a new-age-misztika parttalanul egyéni valláslehetőségeiben, ahogy a konzervatív bíborosok feltételezik, azt kell mérlegelniük az egyház vezetőinek. A konzervatív bíborosok sikeresen akadályozták meg, hogy a radikális szárny valamelyik emblematikus alakja kerüljön a pápai trónra, ehelyett a ferenci örökség olyan ápolóját választották meg, aki 2013-ban szót emelt az Írással nem összeegyeztethető életmódok médiában tapasztalható dicsőítése ellen.
