Nagy visszhangot váltott ki a hazai nyilvánosságban Schmidt Mária Mi történt Bucsában? című írása. Az elemzésből értelmezések, félreértelmezések, újraértelmezések és személyeskedések sora született, sokszor teljesen figyelmen kívül hagyva az eredeti gondolatmenetet. Megnéztük, hogyan értelmezte és formálta át a magyar sajtó a dolgozat kulcsmondanivalóit.
A közéleti vita kiindulópontja a 2022 márciusában történt bucsai mészárlás, amelyben több száz civil vesztette életét. Az eset kapcsán mind Oroszország, mind Ukrajna a Nemzetközi Büntetőbíróság vizsgálatát kérte, mindkét fél elhatárolódása okán. Schmidt Mária érvelésének alapja, hogy egyetlen politikai vezető, Orbán Viktor engedte meg magának, hogy nyilvánosan kimondja: a bucsai tömeggyilkosság körülményeit nem erősítette meg nemzetközi vizsgálóbizottság. Schmidt erre építve jutott arra a nagy port kavaró következtetésére, hogy megkérdőjelezi a konszenzuálissá vált nyugati narratívát, és Ukrajnát nevezi meg elkövető félként.
Tényellenőrzést azzal kapcsolatban, hogy Oroszország vagy Ukrajna áll-e a bucsai mészárlás mögött, több orgánum is elvégzett az utóbbi időszakban, így még 2022 áprilisában a Telex is hozzájárult a kérdés eldöntéséhez. Fact-check: Az oroszok által a bucsai mészárlásról terjesztett leleplező videó is az ukrán álláspontot igazolja című írásában bemutatta azt az álláspontot, amelyet Schmidt Mária megkérdőjelez írásában.
Nézzünk most el attól az önellentmondástól, hogy miként lehet egy „leleplező” videó – amelynek épp az a célja, hogy valamit hiteltelenítsen – végül az ellenkező, jelen esetben az ukrán álláspontot alátámasztó bizonyíték. A szóban forgó cikk lényege, hogy bár több, háborús felektől független tényellenőrző oldal arra jutott: a bucsai áldozatok nem az orosz hadsereg kivonulása után kerültek a helyszínre, a Nemzetközi Büntetőbíróság – amelyhez mindkét fél fordult – a mai napig nem adott ki hivatalos jogi állásfoglalást az ügyben. Így az ezekre épített következtetések nem kezelhetők egyértelmű tényként, és nem sorolhatók be igaz vagy hamis állításként.
Ennek tudatában a 24.hu cikke, mely szerint “A The New York Times nyolc hónapnyi tényfeltárás után publikált riportjában jutott arra a következtetésre, hogy a tömeggyilkosság elkövetői az Artyom Gorogyilov alezredes által vezetett 234. légi rohamezred orosz ejtőernyősei voltak. Ez nem zavarta a Terror Háza Múzeum főigazgatóját, aki hosszú eszmefuttatást szentelt a témának a Látószög blogon” összemossa az értelmezést és a forrást, a vélekedést a történésekkel.
A médiában Schmidt Mária írásából szinte minden orgánum ugyanazt a részt emelte ki – a többi mintha észrevétlen maradt volna. A HVG ezt a részt ragadta meg, és leegyszerűsítő módon így vezette fel a cikket: „Schmidt egész szövegének lényege egy rövid mondatban összefoglalható: szerinte a mészárlást nem az oroszok, hanem az ukránok követték el.” Csakhogy a szöveg központi állítása nem ez volt, hanem hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság máig nem mondta ki hivatalosan, mi történt. A HVG által kiragadott mondat ehhez képest egy feltételezés volt, nem pedig a cikk egészének lényege.
Fontos kiemelni, hogy a jogi alapállítását – miszerint nincs a Nemzetközi Büntetőbíróság részéről lezárt vizsgálat vagy állásfoglalás – egyik orgánum sem cáfolta. Márpedig ennek a pontnak döntő jelentősége lehet a későbbi jogi, történeti és morális megítélés szempontjából.
Az, hogy Schmidt Mária felhívta a figyelmet a nemzetközi vizsgálat hiányára, tényszerűen igaz – még ha sokan politikai célzatot is tulajdonítottak ennek. Közben a tényellenőrző cikkek egy része is túl messzire ment: amikor egy orosz narratívát tükröző videó hitelességét megkérdőjelezve, egyúttal Ukrajna igazát is bizonyítottnak láttatták. Ez összemossa a véleményt a ténnyel – ami ugyanaz a hiba, amit ők is szóvá tettek kritikáikban.
Ez az eset jól példázza, hogyan működik a média leegyszerűsítő gondolkodása: még a bonyolult, tisztázatlan helyzeteket is fekete-fehér sémákba próbálja beleszorítani. Ahelyett, hogy a bizonytalanságokra, a nyitott kérdésekre hívná fel a figyelmet, inkább világos erkölcsi szereposztást kínál – ki az áldozat, ki a tettes, ki a jó és ki a rossz. Ennek az a következménye, hogy nemcsak az árnyalatok vesznek el, hanem a sajtó sokszor olyan ügyekben is végleges ítéletet sugall, ahol a tények még nem egyértelműek. A bucsai eset arra figyelmeztet: ha nem hagyunk teret a kételynek, és lezártnak tekintünk olyan kérdéseket, amelyek nyitottak, azzal nem az igazsághoz, hanem egy leegyszerűsített, de torz közbeszéd mellett tesszük le voksunkat.
Ennek fényében felmerül a kérdés: vajon relativizálásról van szó, vagy inkább egy olyan történeti mozzanat megkérdőjelezéséről, amelynek tényszerű bizonyítása máig hiányzik – miközben a nemzetközi közösség mégis olyan súlyt tulajdonít neki, hogy az szinte minden, az orosz–ukrán háborúról szóló narratíva erkölcsi alapjául szolgál? Lehet, hogy éppen ezt az axiómává emelt, de valójában lezáratlannak tekinthető mozzanatot kérdőjelezi meg Schmidt Mária írása.
