„Az amerikai és a magyar helyzet összehasonlítása minden területen könnyen félrevihet, hiszen a két ország alig állhatna távolabb egymástól földrajzi és gazdasági helyzete, valamint társadalompolitikai adottságai szempontjából” – állapítja meg nagyon helyesen Polyák Gábor, az ELTE média tanszékének vezetője minap megjelent cikkében, majd mintha valaki más írta volna a dolgozat első mondatát, úgy veti össze az egyetemi élettel kapcsolatos magyar és amerikai intézkedéseket, de csak azután, hogy ideológiai keresztes hadjárattal vádolta meg Donald Trumpot, aki érvényt próbál szerezni a józan észnek, azt téve egyébként, amiért elsősorban megválasztották.
„A Trump-kormány megfenyegeti az egyetemeket az állami finanszírozásuk megszüntetésével, ha nem engedelmeskednek az olyan ideológiai elvárásoknak, mint a pozitív diszkrimináció eltörlése és a szólásszabadság helyreállítása annak populista értelmezése szerint. A kérdések legitimek, lehetne értelmes vitát folytatni arról, kinek a dolga a társadalmi mobilitás biztosítása, vagy hogy hol húzódik a határ Izrael kritikája és az antiszemitizmus között. Ám ezek a témák csak alibit szolgáltatnak Trump zsarolásához. Az elnök célja az, hogy az intézményeket megtörje, és saját zavaros világnézetének legitimálására használja”
— állítja kevés tudományos kételkedést tükröző HVG-cikkében az egyetemi oktató. Valójában persze szó sincs ideológiai elvárásokról. A helyzet inkább ennek az ellenkezője: a Trump-kormányzat igyekszik megszabadítani a politikai nyomástól az egyetemeket. Magyarországra is eljutott számos hír arról, hogy az ún. woke ideológia milyen vadhajtásokhoz vezetett az Egyesült Államok felsőoktatásában.
A tandíjfizető diákoknak és a nagyvonalú támogatóknak kiszolgáltatott amerikai egyetemek ugyanis a kordivatnak megfelelő, népszerű, de gyakran nyilvánvalóan áltudományos stúdiumokkal próbálják bevételeiket szinten tartani, a baloldali érzelmű ifjúság számára olyan ideológiai jellegű irányokat vezetnek be a képzésben és az egyetemi életben, mint a kritikai elméletek, vagy a gender-tudományok, teret engednek az eltörléskultúra különféle megnyilvánulásainak és kvótákkal rombolják a meritokratikus elveket.
Glant Tibor, a Debreceni Egyetem docense (Bölcsészettudományi Kar, Angol-Amerikai Intézet, Észak-Amerikai nem önálló Tanszék) 2020-ban megjelent Az amerikai felsőoktatásról, magyar szemmel című tanulmányában így ír ennek a folyamatnak az alapjairól:
„A mai amerikai felsőoktatási rendszer megértésének egyik kulcsa az 1980-as években lefolyt „tananyag-háború” („curriculum/canon wars”). Elsőként a bölcsészettudományok területén merült fel, hogy kell-e tanítani mást a klasszikusokon kívül is, hogy nézzen ki például egy átfogó, nemzeti irodalomtörténeti kurzus. Itt az új ellenség a „halott fehér férfiak művei” („dead white male canon”) lettek: és lassan kikerült a tananyagból Shakespeare és Frost, Proust és Dosztojevszkij, Whitman és Poe, Vonnegut és Ginsberg. Ez az amerikai nemzeti identitáson belüli hangsúlyeltolódást jelezte: a hatvanas évek lázadása után lehiggadó, katedrához jutó babyboomer-generáció számára az etnikai, faji, vallási hovatartozás fontosabb lett, mint a közös nemzeti értékek, hagyományok. Ezt a kampuszháborút az újbalos elit látványosan megnyerte, és pozícióit ma is őrzi. Ebben van némi irónia, hiszen manapság éppen azok korlátozzák mások szólás- és véleményszabadságát, akik hajdan igen harcosan kiálltak ezekért az értékekért.”
A tanulmány később részletesen is bemutatja az amerikai egyetemek botrányos elfogultságát: „számos egyetemen fizikai támadás is ért egyes, hivatalosan meghívott, republikánus és / vagy konzervatív szónokokat. 2017 februárjában a világsajtót is bejárta az az incidens, amikor a Trump elnök által azóta terrorista szervezetté nyilvánított Antifa nevű, szélsőbaloldali szervezet nyílt erőszakkal megakadályozta Milo Yiannopoulos előadását a kaliforniai Berkeley-n, ahol fél évszázaddal korábban még a szólás- és tanszabadságért tüntettek. Hasonló atrocitások érték Heather Mac Donald konzervatív újságírónőt és a youtube új sztárját, Jordan Petersont is.”
Az ideológiai térhódítás a huszonegyedik században már amellett, hogy a humántudományok területén elvezetett a tananyag súlyos torzulásához, a felvehető hallgatók tudásszintjét is radikálisan lerontotta. Szemben tehát Polyák Gábor állításával, a valóság az, hogy a Trump-adminisztráció nem a saját zavaros világnézetének legitimálására akarja kényszeríteni az egyetemeket, hanem egyszerűen a hallgatók esélyegyenlősséget akadályozó, úgynevezett a sokszínűségi programok (DEU – diverzitás, méltányosság, inkluzivitás) felszámolásához köti az állami támogatásokat. Mindez nagyjából azt jelenti, hogy a vállalati élet felszabadítása után az állami egyetemek világából is kiszoríthatóak lesznek a faji, nemi alapon különbséget tevő, a teljesítményelvet ideológiai szempontok mentén felülíró programok.
Megjegyzendő azonban, hogy az Egyesült Államokban mintegy 4300 akkreditált felsőoktatási intézmény működik: 1600 állami, és 2700 magánintézmény. A Trump-adminisztráció intézkedései, illetve elvárásai pedig, ahogy arra Polyák Gábor is rámutat, csak annyiban érintik a magánintézményeket, amennyiben állami támogatásra számítanak. Ha enélkül is fenn tudják tartani működésüket, ahogy a Harvard jelenlegi vezetése erre képesnek tartja az egyetemet, semmit nem kell tenniük; úgy csorbítják a hallgatói esélyegyenlőséget, ahogy akarják, és természetesen bármilyen áltudományos stúdiumot elindíthatnak, amire kereslet van.
Egyszóval teljességgel hamis Polyák rosszindulatú és tendenciózus értelmezése, amely szerint „Trump és a tudomány szabadságának harca” zajlik Amerikában.
Hasonlóan hamisak a cikk másik tartalmi elemét jelentő állításai Polyáknak. És ami meglepő, ezt tulajdonképpen ő is tudja. Hiszen miközben egyfelől azt állítja, hogy az Orbán-kormány nem a felsőoktatás szempontjait figyelembe véve nevezte ki az egyetemi kancellárokat, illetve terelte alapítványi működés felé az egyetemeket, hanem azért, mert nem használják föl elég hatékonyan a nekik jutó közpénzeket, nem sokkal később azt is állítja, hogy „Az alapítványi modellben működő magyar egyetemekről nem hallani olyan híreket, hogy egyes oktatókat a világnézetük miatt bocsátottak volna el, vagy egyes tárgyakat és szakokat világnézeti okból szüntettek volna meg.”
Mindezek után azért, némi agitációs jelleggel hozzá teszi azokat a teljességgel tartalmatlan mondatokat, hogy „az általános bizalmatlanság oktató és oktató, illetve oktató és hallgató között egyre mélyebb. A szellemi autonómia fokozatosan kopik el ilyen feltételek között, és erről mindenki mélyen hallgat”, mintha az „általános bizalmatlanság”, a „kopás” és a „hallgatás” mögött állna bármiféle kézzelfogható valóság, validálható tény, s nem egyszerűen a politikában mélyen involválódott, de választási sikerek híján frusztrálódott ellenzéki oktatók és hallgatók rosszkedvét tükröznék ezek a hangulati elemek. Amely kedély egyébként láthatóan független a hazai egyetemi oktatás teljes tudományos és közéleti szabadságától, illetve ugyancsak független az egyetemek rendbe tett gazdálkodásától. Miközben az amerikai egyetemeken eluralkodott totalitárius hisztériáért aggódik, a magyar felsőoktatással kapcsolatban továbbra is csak szorongani (értsd: konkrétumok nélkül is rettegni) képes.
