Az elmúlt hónapokban ismét felerősödött az a nemzetközi és hazai ellenzéki hangok által sulykolt vélemény, miszerint Magyarország az állami dezinformáció egyik „kísérleti terepévé” vált. Egyes értelmezések szerint a magyar kormány nemcsak saját állampolgárait manipulálja egy központosított médiagépezettel, hanem olyan kommunikációs technikákat dolgozott ki, amelyeket más, „illiberális” vagy jobboldali rendszerek is átvehetnek. Az ilyen vádak a nemzetközi sajtóban is megjelennek, gyakran a populizmus, az autokrácia vagy épp az orosz hatásgyakorlás kontextusában. A kérdés viszont az: valóban egy propagandagépezet szándékos építkezéséről van szó, vagy inkább egy jól körülhatárolható politikai logika mentén működő – régóta zajló – karaktergyilkossági kísérletről, ahol Magyarország és Orbán Viktor egy átfogó nemzetközi ideológiai harcban került a tűzvonalba?
A “dezinformációs kísérleti terep” címke valójában egy jól összerakott retorikai fogás: A Lakmusz egyik friss cikke például azt állítja, hogy Magyarország kommunikációs eszközei mintát szolgáltatnak a német “szélsőjobboldali” AfD-nek, sőt más, tekintélyelvű kormányoknak is. A párhuzam azonban csak látszólag meggyőző. A politikai kommunikáció eszközei – a célcsoport-alapú üzenetformálás, az érzelemvezérelt narratívák, a vizualitásra építő kampányok – mindenhol hasonlóak. Ezek nem magyar sajátosságok, hanem a modern politika természetes velejárói. Ugyanezeket az eszközöket használja az amerikai Demokrata Párt vagy épp Emmanuel Macron is, csak más ideológiai tartalommal.
A vádak leginkább a központilag szervezett kormányzati kommunikációt célozzák. Az, hogy a magyar kormány saját eszközrendszert működtet – legyen szó a közmédiáról, plakátkampányokról vagy célzott online jelenlétről –, nem meglepő, és nem is rendkívüli Európában. Az viszont már figyelemre méltó, hogy ezek önmagukban elegendőek ahhoz, hogy Magyarországot a „dezinformációs állam” címkével illessék. A „dezinformáció” kifejezés az elmúlt években egyre kevésbé objektív fogalomként működik: gyakran egyszerűen azt jelöli, ami nem illeszkedik a nyugati fősodorba.
S ha már fősodor – nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy milyen eszmék és ideológiák számítanak ma normatívnak Nyugat-Európában. A migráció kérdésében, a nemi identitásokkal kapcsolatos diskurzusban, az ukrajnai háború megítélésében vagy épp a nemzeti szuverenitás szerepében a magyar kormány rendre más álláspontot képvisel, mint a brüsszeli központ vagy Berlin. Ezeket a különvéleményeket azonban nem vita tárgyaként kezelik, hanem rendre marginalizálják, sőt megbélyegzik. Ahelyett, hogy a demokratikus pluralizmus jegyében elfogadnák a nézetkülönbségeket, inkább morális felsőbbrendűségből ítélik el azokat. Ennek egyik jól ismert eszköze a „dezinformációs” bélyeg.
Miközben a magyar kormányt élesen kritizálják a központi üzenetformálás miatt, érdemes megnézni, hogyan működik ugyanez a mechanizmus másutt. Franciaországban az Elysée-palota gyakorlatilag valós időben diktálja a köztévé narratíváit, Németországban a közmédia elfogultsága rendszeresen vitatéma, az Egyesült Államokban pedig az FBI és a Szövetségi Kormány nyomásgyakorlása alatt működtek bizonyos techcégek cenzúra-döntései a 2020-as választások idején. Mindezek mégsem vetik fel a „dezinformációs állam” vádját. Úgy tűnik, nem az eszköz használata, hanem annak iránya – vagyis a politikai tartalom – dönti el, mi számít elfogadhatónak. Ez a kettős mérce aláássa a valós tájékozódás lehetőségét, és felerősíti azt a gyanút, hogy a Magyarországról alkotott kép nem a tényeken, hanem az elvárásokon nyugszik.
Nem mellékes szempont az sem, hogy a dezinformáció elleni küzdelem zászlaja alatt tevékenykedő szervezetek és „független tényellenőrző” platformok kiket és milyen célból szolgálnak. A legtöbb ilyen szervezet mögött komoly nemzetközi források, NGO-k, vagy épp nyugati államok diplomáciai-hírszerzési ernyője húzódik meg – legyen szó az Atlantic Councilról, az Open Society hálózatról vagy akár a német állam által finanszírozott projektekről. Ezek a szereplők ritkán dolgoznak objektív mércével. Inkább egy ideológiai szűrőt alkalmaznak, amelyben az Orbán-kormány álláspontja rendszerint a „álhír”, a nyugati konszenzus pedig a „tény”. Így a „fact-checking” valójában nem az igazság kereséséről, hanem az értelmezés kontrollálásáról szól.
A médiatér kapcsán sokszor ismételt állítás, hogy Magyarországon a sajtó már nem független, és a kormány teljes kontrollt gyakorol a nyilvánosság felett. Ez azonban a valóság durva elferdítése. Bár kétségtelen, hogy a közmédiát és több kormánypárti médiumot integrált rendszerben működtetnek, az is tény, hogy a független média Magyarországon él és virágzik. Olyan jelentős elérésű médiumok, mint a Telex, a 444, az RTL vagy a Partizán naponta közölnek kormánykritikus tartalmakat. Rendszeresen jelennek meg ellenzéki politikusok, elemzők, civil szereplők, és mindezt a magyar állam nem tiltja, nem cenzúrázza, nem lehetetleníti el. A digitális térben a vélemények szabadsága korlátlanabb, mint valaha. A „teljes kontroll” toposza tehát egy félrevezető narratíva, amelynek inkább politikai funkciója van, mint tényszerű alapja.
Ez a politikai funkció pedig egy tágabb, geopolitikai összefüggésben válik igazán érthetővé. A magyar kormány kommunikációs gyakorlata és külpolitikai pozíciója ugyanis olyan pontokon válik irritálóvá a nyugati politikai elitek számára, ahol az érdekkülönbségek is kirajzolódnak. Orbán Viktor nem támogatja feltétel nélkül Ukrajna EU- és NATO-integrációját, nem támogatja a migránsok kvóta szerinti elosztását, és nem hajlandó lemondani a nemzeti hatáskörök védelméről. E különutasság miatt a 2025 tavaszán megjelent Financial Times-cikk már nemcsak bírálatot, hanem
burkolt fenyegetést is megfogalmazott: az uniós pénzek felfüggesztése lehet az ára annak, ha Magyarország továbbra is megvétózza a konszenzusos döntéseket.
A geopolitikai különutasság tehát kommunikációs célponttá teszi Magyarországot. A „dezinformációs kísérleti terep” címke nem más, mint ennek a stratégiai nyomásgyakorlásnak a nyelvi eszköze: Aki nem áll be a sorba, azt démonizálják. Aki saját hangon szólal meg, aztelnyomónak, manipulálónak, gyanúsnak kell feltüntetni. Ez a logika nemcsak Magyarországot érinti: ugyanígy stigmatizálták Donald Trumpot az Egyesült Államokban, Giorgia Melonit Olaszországban vagy épp Robert FicótSzlovákiában. A közös nevező nem az, hogy ezek a politikusok valóban dezinformálnának – hanem az, hogy másképp gondolkodnak, és nem kérnek a globális konszenzusból.
Kétségtelen, hogy Magyarország számos politikai nézet tekintetében úttörőnek számít, így nem csoda, hogy más politikai erők – a német AfD-től a francia Nemzeti Tömörülésen át az olasz kormánypártokig – bizonyos elemeket átvesznek belőle. Fontos azonban, hogy ettől még nem válik Magyarország sem propagandagyárrá, sem kísérleti tereppé – legfeljebb iránytűvé azok számára, akik más úton járnának.
Végső soron a „dezinformációs állam” narratíva nem a magyar viszonyokról szól, hanem arról, hogy mi történik akkor, ha egy ország a saját útját járja. A valós kérdés nem az, hogy Magyarország milyen kommunikációs eszközöket használ – hanem az, hogy miért zavarja ez ennyire azokat, akik más narratívák monopolhelyzetét élvezik. És ha már kísérleti terepet keresünk: talán érdemes lenne megvizsgálni azt is, mi történik egy olyan Európában, ahol egyre kevesebb hely jut az eltérő hangoknak, és ahol a pluralizmust felváltja a normák feletti uralom igénye. Magyarország ebben a kontextusban nem elrettentő példa – hanem emlékeztető arra, hogy a valódi demokrácia nem az egyszólamúság, hanem a különböző vélemények békés egymás mellett élése.
Források:
•https://www.lakmusz.hu/magyarorszag-az-allami-dezinformacio-kiserleti-terepe/
