„Bevett magyar szokás, hogy a hatalom minden válságnál megpróbálja visszatolni a konyhába a nőket” – állítja a magyar nők helyzetét bemutató cikkének címében a hetilap. A nőnap alkalmából megjelent írás egy közelmúltban tartott feminista fesztivál keretében megrendezett kerekasztal-beszélgetésről számol be, amelyen különböző nőjogi, családvédő szervezetek aktivistái vettek részt. Megnéztük, mennyiben állja meg a helyét az ott megfogalmazott narratíva.
A beszélgetésről hírt adó összefoglaló amellett, hogy a nők, különösen a relatív jövedelmi szegénységben élő nők helyzetével kapcsolatban számos fontos megállapítást tett, felhívta a figyelmet például az ellátórendszerek hiányosságaira, s rengeteg vitatott állítást is megfogalmazott. Olyan emberképet vázolt föl, amelynek feltételezése mellett nem lehet értelmes párbeszédet folytatni a férfiak és a nők viszonyairól, olyan társadalomképet sugallt, amelynek keretei között lehetetlen megoldást találni közös problémáinkra.
A HVG tudósítója beszámol például arról, hogy Bolonyai Blanka, a Nők Egymásért Mozgalom tagja, az ELTE Szociológia Doktori Iskolájának doktorandusza összehasonlítva a szegénységben élő férfiak és nők helyzetét, kijelenti, hogy habár szignifikáns különbségek nincsenek, vannak viszont olyan, a KSH adatsoraiban sem feltétlenül megjelenő kockázati tényezők, amelyek kifejezetten a nők elszegényedésében játszanak szerepet.
„Ilyen például a láthatatlan munka, amit jóval nagyobb arányban végeznek nők, és közben el van tagadva az értéke, el van homályosítva. Hasonlóan a foglalkoztatási szegregációhoz, a rózsaszín galléros munkakörökhöz, amelyekért jellemzően nagyon alacsony fizetés jár”
– idézi a cikk Bolonyai Blankát.
A kijelentés azért problémás, mert az úgynevezett „láthatatlan munka” fogalma alatt többnyire a családon belül végzett munkát – mosás, főzés, takarítás, gyermeknevelés stb. – szokták érteni, ilyesmi pedig csak családi keretekben értelmezhető. Ha tehát az aktivista szerint a nők szegényebbek, mint a férfiak, és a családon belüli munka teszi őket szegényebbé, akkor ez azt jelenti, hogy ugyanazért az életszínvonalért nekik többet kell dolgozniuk, mint férjüknek. A dolog persze a jómódú családokra is igaz, ha igaz egyáltalán. Márpedig valószínűleg nem igaz.
A legújabb családszociológiai kutatások arra ugyanis mutatnak, hogy a családon belüli munkamegosztás mögött nem annyira a hagyományos nemi szerepek állnak, hanem inkább az a józan hatékonysági megfontolás, amely szerint az együtt élők közösségében elég, ha egyvalaki ért bizonyos dolgokhoz, így annak megtanulásától és gyakorlásától felmenti a többieket. Az így kialakuló feladatkörök persze – éppen a családtagok természetes adottságai miatt – sokban fedik a hagyományos férfi, női vagy éppen gyermeki szerepeket, ám korántsem minden esetben.
Az úgynevezett „láthatatlan munka” elmélete egyre kevésbé tűnik tarthatónak. Hogy a feminista aktivisták körében mégis erőteljesen jelen van, az vélhetően azzal függ össze, hogy feltételezése minden további kiegészítés nélkül is egy nőket elnyomó, patriarchális társadalom képét implikálja.
Természetesen a hagyományos nemi szerepek természetes voltát is megkérdőjelezik a HVG által idézett nőjogi aktivisták. Szabó Zsuzsa, az Üdvhadsereg szociális munkása szerint a nők a munkaerőpiacon is egyenlőtlenségeknek vannak kitéve: beszorulnak bizonyos szektorokba, például a szociális szférába vagy alulfizetett kereskedelmi pozíciókba.
„A hatalom tesz úgy, mintha soft skillekkel születnénk, és azért dolgoznánk ilyen munkakörökben. Pedig valójában történetileg konstruált, hogy nem megbecsült készségek birtokában keresünk nagyon kevés pénzt.”
Tréfálkozhatnánk azzal, hogy nehezen gondolható „történeti konstrukciónak” az a tény, hogy viszonylag kevés bányász-asszonyt, kőműves nőt és böllér-bakfist látunk, de az állítás sokkal szomorúbb társadalomképet tükröz, mint a szocialista egyenlőség-eszmény traktorosnőit övező propaganda. A nők „skilljeivel” kapcsolatban történeti-társadalmi konstrukciókra hivatkozni valójában a feminista érvek és feminista törekvések tagadását jelenti, amely egybevág a nemi fluiditást hirdető, áltudományos állításokkal.
Nem véletlenül küzd az ilyesféle szemlélet ellen számos aktivista és értelmiségi, aki a női jogokat, mint a speciális női biológiával (és ezen keresztül a speciális női skillekkel) összefüggő fontos eredményeket komolyan veszi.
A patriarchális ellenségkép megalkotásában Péter Anna Nada kultúrantropológus, az EMMA prevenciós aktivistája ment a legmesszebbre, aki a tényszerűen is ellenőrizhető adatokkal szemben fogalmazta meg a maga ideológiailag erősen telítettnek tűnő állításait: „A hatalom minden válságnál – és ez bevett magyar szokás – megpróbálja visszatolni a konyhába a nőket” – idézi a hölgyet a HVG:
„Ez történt a ’90-es években, a privatizáció miatt, de a gyes 1967-es bevezetése is ahhoz köthető, hogy már nem jutott hely mindenkinek a munkaerőpiacon. Ha a szociálpolitikai beavatkozásokat nézzük és a covid, az ukrán háborús válsághelyzet után jellemzővé vált retorikát, egyre inkább tapasztalható, hogy a nőket igyekeznek bezárni a gondoskodói terhek, a háztartási munka világába.”
Az elnyomó, a nőket valamiféle tartalék-seregként kezelő patriarchális állam létét bizonyító állítások azonban egész egyszerűen nem igazak. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás válságos éveiben – gazdasági lehetetlensége miatt – semmiféle program nem született arra, hogy a nők elhagyják a munkaerőpiacot.
Bár az kétségtelen tény, hogy a társadalmi-politikai pluralitás megjelenésével együtt megszólaltak azok a konzervatív hangok is, amelyek a nők anyai szerepét hangsúlyozták, s amelyek nagyobb szabadságot kívántak adni a nőknek abban a tekintetben, hogy munkaerőpiaci szerepvállalás helyett választhassák a hivatásos anyaságot is, ha ehhez indíttatást éreznek.
Ugyancsak nem igaz az a kijelentés, hogy a gyes 1967-es bevezetésére azért került sor, mert nem jutott hely mindenkinek a munkaerőpiacon. A valóság éppen a fordítottja annak, mint amit Péter Anna Nada állít. A gyes bevezetésére azért kerülhetett sor, mert a szocialista gazdaság a hatvanas évek közepére már elég erősnek tűnt ahhoz, hogy elbírja a népességcsökkenés megállításának erőszakmentes programját.
A Magyar Nemzeti Múzeum blogja így ír a történelmi eseményről:
„A döntéshozókat az intézkedés bevezetésére az motiválta, hogy az 1953-ban hatályba lépett teljes abortusztilalom (az ún. Ratkó-korszak) lecsengése után, 1957-től csökkenni kezdett a születések száma: a korszak utolsó évében 190 850 gyermek jött világra, 1958-ban már csak 169 000, 1962-ben 131 650. A Központi Bizottság aggódva figyelte a termékenységcsökkenést, amely a nyugati országok jelentős részéhez képest is szembeszökő volt – ott épp akkor születtek meg a nagylétszámú baby boom generáció tagjai. Ennek következtében a magyar lakosság korfája öregedésnek indult.A sokkoló statisztikai adatok ismeretében a felelősen gondolkodó értelmiség is segíteni akart, az Élet és Irodalomban 1964-ben heteken keresztül folyt a vita a témáról.”
S ez a vita vezetett el végül a gyes bevezetéséhez.
Végezetül az sem igaz, hogy napjaink válsághelyzetei, a covid-karantén miatti gazdasági visszaesés vagy az ukrán háború miatt kialakult válsághelyzet nyomán megjelent volna valamiféle „nőknek a konyhában a helye” retorika.
A magyar munkaerőpiacon évek óta hiány áll fenn, s ezen a tényen a válságok, nehézségek sem sokat változtatnak. A hazai gazdaság munkaerőigénye lassan egy évtizede meghaladja a hazai lehetőségeket, Magyarország bevonta a munkaerőpiacra a korábban perifériára szorult rétegeket, a határon túli magyarokat és nem magyarokat, rendszeresen fogad nagy tömegű vendégmunkást.
Mindez oda is elvezetett, hogy a feministák részéről rózsaszín-gallérosnak minősített munkák, például a bolti állások anyagi megbecsültsége szignifikánsan növekedett Ilyen körülmények között a konzervatív, polgári kormány – bár értékpreferenciái miatt továbbra is biztosítja a nők számára azt a lehetőséget, hogy munkaerőpiaci jelenlét helyett, vagy karrier-céljaik mellett is az anyaságot választhassák – egyszerűen nem teheti meg, hogy a nőket „bezárja a háztartási munka világába”.
