A közelmúltban Zelenszkij ukrán elnök párhuzamba állította Ukrajna esetleges csatlakozását az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez az 1999-es magyar NATO-csatlakozással. Az ukrán vezető a The Kyiv Independent szerint dezinformációnak nevezte azt az állítást, hogy Oroszország azért támadta meg Ukrajnát, mert Moszkva mindenáron meg akarja akadályozni a NATO újabb bővítését. Megemlítette, hogy a hidegháború befejezése után számos kelet-közép-európai ország, többek között Magyarország, is csatlakozott a szövetséghez. Valójában azonban a két ország NATO-viszonya összehasonlíthatatlan, az orosz támadást is – legalábbis Moszkva többször ezt hangoztatta – éppen az ukrán NATO-tagság lehetősége váltotta ki.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök veszélyesnek tartja, hogy Magyarországhoz közel álló személyek szerinte dezinformációt terjesztenek az ukrajnai háborúval kapcsolatban Donald Trump amerikai elnök környezetében – írja a The Kyiv Independent. Az elnök úgy véli, nem igaz, hogy Oroszország azért támadta meg Ukrajnát, mert Moszkvát rendkívüli módon aggasztja a NATO bővítésének lehetősége. Az ukrán elnök rögtön össze is mosta Kijev esetleges csatlakozásának kérdését és az 1999-es NATO-bővítést. Így fogalmazott:
„Hogy van az, hogy Magyarország, amely 1999-ben lett NATO-tag, és azon országok listáján szerepelt, amelyeket nem kellett volna bevenni a NATO-bővítésbe, nem fél ma felvetni ezt a kérdést?”
Nos, Magyarország, mint köztudott, a leghatározottabban ellenzi Kijev csatlakozását a védelmi szövetséghez. A hazai politikai értelmezés szerint ugyanis egy ilyen lépés rövid úton világháborús konfliktushoz vezetne. Kijev azonban nem számol ezzel a lehetőséggel, az ukrán vezetés úgy véli, Moszkva csak blöfföl, amikor háborús okként jelöli meg a hajdani orosz terület esetleges NATO-csatlakozását.
De az ukrán elnök érvelése nem csak azért téves, mert nem hajlandó felismerni az Ukrajna elleni orosz támadás (egyik) kiváltó okát, és a békekötés legfőbb akadályát. Közép-Európa és Kelet-Európa geopolitikai helyzete is egészen más megítélés alá esik Moszkvából nézve, és természetesen az elmúlt negyed évszázadban is gyökeresen megváltoztak a nemzetközi erőviszonyok. Mindezeken túl Oroszország szemszögéből nézve több lényeges különbség van Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása és a kilencvenes években lezajlott NATO-bővítés között.
Vegyük sorra ezeket!
Talán a legfontosabb különbség a hidegháború után a kilencvenes években kialakult unipoláris világrend felbomlása, és egy többtényezős multipoláris struktúra kialakulása. Miközben negyedszázaddal ezelőtt az Egyesült Államok világpolitikai hegemóniája megkérdőjelezhetetlen volt, ma már az egyre erősebb Kína, s az annak árnyékában feltörekvő hatalmak bátran megkérdőjelezik az USA dominanciáját. Ebben a közegben az amerikai szövetségi rendszer terjeszkedése már nem olyan akadálymentes, mint a kilencvenes években volt. Trump elnök békepolitikája mögött felsejlik egy új, egyensúlyra törekvő rendezési terv is, amelynek keretei között nem lehetséges a további NATO-bővítés.
Az átstrukturálódó világtrend kérdéséhez kapcsolódik a probléma geopolitikai jelentősége is. Míg az 1990-es évek NATO-bővítése kapcsán Oroszország ugyan jelezte, hogy helyteleníti a közép- és kelet-európai országok csatlakozását, összességében azonban nem tekintette közvetlen stratégiai előterének Lengyelország, Csehország és Magyarország területét. Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatban más a helyzet: Oroszország Ukrajnát nemcsak az orosz kultúrkör részének, de saját befolyási övezetének is tekinti, és kulcsfontosságúnak tartja, hogy semleges maradjon. Moszkva szerint Ukrajna NATO-csatlakozása közvetlen fenyegetést jelentene a biztonságára, mivel a szövetség így közvetlenül az orosz határhoz érne.
A fenyegetést Moszkva nem elvi problémának tartja, hanem konkrét katonai veszélyként érzékeli. Oroszország attól tart, hogy ha Ukrajna NATO-tag lenne, a szövetség katonai infrastruktúrát és fegyvereket telepítene az ország területére, például rakétarendszereket, amelyek Moszkvát is célba vehetik. Ilyen feszültség nem keletkezett az 1990-es évek bővítése során, nemcsak azért, mert a közép-európai országokat jóval nagyobb távolság választja el Moszkvától, mint Ukrajnát, hanem azért sem, mert a NATO nem állomásoztatott és most sem állomásoztat jelentős erőket az új tagállamokban.
Ezzel kapcsolatban annak idején Oroszország biztonsági garanciákat is kapott. 1990-es évek NATO-bővítésének előzményeként, a bővítési folyamat részeként a Washington és Moszkva megállapodást kötött. Az 1997-ben aláírt NATO–Oroszország Alapokmányban a NATO biztosította Oroszországot arról, hogy nem állomásoztat jelentős katonai erőket az új tagországok területén. Ezzel szemben Ukrajna esetleges NATO-csatlakozásával kapcsolatban sem egyezmény, sem tárgyalás nem volt a két fél között, és a két fél közötti bizalom megrendülése miatt Moszkva már aligha tartana elégségesnek egy ilyen vállalást. Oroszország többször is jelezte, hogy a lépést vörös vonalnak tekinti, és katonai ellenintézkedéseket tett ennek megakadályozására: 2014-ben megszállta a stratégiai jelentőségű Krím félszigetet, majd 2022-ben teljes körű inváziót indított, hogy megakadályozza a NATO további terjeszkedését. Ma már jól látszik az is, hogy a kérdés a kialakuló békemegállapodás egyik legfontosabb pontja lesz. Még az is felmerült, mint arra Jussi Lassila, a Finn Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének kutatója rémutatott, hogy a béke-paktum részeként Donald Trump amerikai elnök arra kényszerítheti Svédországot és Finnországot, hogy kilépjen a NATO-ból.
Az orosz szempontoknak azonban nemcsak geopolitikai, katonai vetülete van. Természetesen rendkívül nagy súllyal esnek latba történelmi és kulturális tényezők is. Hiszen miközben orosz részről is tisztában vannak azzal, hogy Kelet-Közép-Európa országai történelmük során inkább a Nyugat felé orientálódtak, az orosz, illetve szovjet jelenlétet elnyomásnak érzékelték, számos alkalommal lázadtak ellene, nyelvük, műveltségük – még a lengyelek, csehek, szlovákok esetében felvethető szláv kulturális keretek között is – rendkívüli módon különbözött az orosztól, addig Ukrajnára egészen másképpen tekintenek. Oroszország Ukrajnát történelmileg Oroszország részének tekinti, kulturálisan leginkább orosz nyelvjárást beszélő közösségnek, kisorosznak, legalább egy „testvérnépnek” tartja, és úgy véli, hogy a Nyugat befolyása mesterségesen távolítja el az országot és a lakosságot az orosz szellemi-kulturális és politikai szférától.
Ilyen vonatkoztatási rendszerek között érdemes értelmezni az orosz álláspontot, mely szerint Moszkva számára Ukrajna NATO-tagsága nem csupán egy újabb bővítést jelentene, hanem közvetlen egzisztenciális fenyegetést, amelyet katonailag is kész megakadályozni.
