A napokban bejárta a magyar és persze a szlovák sajtót, hogy Robert Fico szlovák miniszterelnök élesen kikelt az őt kritizáló pszichológusok ellen. A kormányfő Facebook-oldalán utasította vissza a bírálatokat: „Önök, politikailag elkötelezett pszichiáterek és pszichológusok tájékoztatják a közvéleményt a lelkiállapotomról. Ez egy elcsépelt vicc – pont olyan, mint amilyennel Vladimír Mečiar volt miniszterelnöknél is bepróbálkoztak. Külföldön is láthatjuk ugyanezt, amikor hasonló, aljas módszereket alkalmaznak sikeres politikusokkal szemben, akiket az Önökhöz hasonló emberek képtelenek legyőzni demokratikus keretek között” – olvasható Fico válaszlevelében, amelyhez még annyit tett hozzá a szlovák miniszterelnök, hogy a két szakember politikai célokra használta fel hivatását, durván visszaéltek pozícióikkal, ez által elvesztették tiszteletüket és megbecsülésüket az embereknél. Ezt követően a Szlovák Pszichológus Kamara a két pszichológus mellett kiállva nyílt levelét tett közzé, amelyet mindjárt aláírt több mint 260 szlovákiai pszichiáter és pszichológus. Valóban megtörténhet-e, hogy szakmai állásfoglalásba csomagolva próbálja eladni a politikai véleményét egy olyan szakma képviselője, amelyre egyébként komoly etikai normák vonatkoznak?
Mielőtt belemerülnénk a témába, érdemes egy-két dolgot tisztázni. Elsősorban azt, hogy Robert Fico indulatos megjegyzései nem egészen Jozef Hašto és Anton Heretik professzorok felvetésére reagálnak. A szlovák miniszterelnök úgy sértődött meg, mintha a két szakember azt állította volna, hogy a kormányfő megbolondult. Valójában nem ezt írták, hanem csak annyit, hogy viselkedését egyre inkább az „erős tekintélyelvű stílus, a tények manipulálása, hazugság, rágalmazás, politikai ellenfelek, újságírók és egyszerű állampolgárok elleni támadások jellemzik”. A levél külpolitikai a tekintetben is bírálta Ficot, rámutatva, hogy kezdeményezései ellentmondanak az Európai Unió és a NATO politikájának, amelynek Szlovákia jelenleg is tagja. Bírálja Ukrajnával és az ukrán elnökkel szembeni negatív hozzáállását, valamint Fico baráti kapcsolatait Oroszországgal. „Reméljük önvizsgálati képességét és politikai magatartásának korrigálásának lehetőségét, beleértve a nagypolitikából való kilépés megfontolását is” – teszik hozzá mindezekhez. Mi kérdezzük meg – egy pillanatra elgondolkozva a szakmai kompetenciák kiterjedésén –, vajon melyik pszichiátriai képzésnek, esetleg továbbképzésnek része a kormányközi kapcsolatok kérdése, a NATO-politika, vagy az uniós együttműködés problematikája? Bár némelyik egyetemen valóban tanítanak megdöbbentő dolgokat, azért egy ilyen jellegű szakpárosítás valóban kuriózum lenne. Arról nem is beszélve, hogy akkor nem is kellene pszichológusként fellépnie a két “elemzőnek”, ebbéli kommunikációjukat külpolitikai szakértőkként is folytathatnák. Ugyanakkor nem ez a szakmájuk. Ezért merül fel egy másik kérdés: vajon miért gondolják helyesnek a kritikusok szakmai álruhába bújtatni a maguk politikai meggyőződését?
A csörtéhez visszatérve, a Szlovák Pszichológus Kamara levele a szlovákiai növekvő társadalmi feszültségekre és rossz hangulatokra figyelmeztet. Hozzáteszik, hogy a politikusok közötti feszült viszony átterjed a polgárokra, s ezért fontos, hogy a politikusok „nőjenek föl felelősségükhöz, és tartózkodjanak olyan kijelentésektől, amelyek erőszakra buzdíthatnak”. Ha ez egy előzmények nélküli nyilatkozat volna, ha úgy általában szólítaná meg a politikusokat, akkor még jószándékú figyelmeztetésként is nyugtázhatnánk. Azonban ebben a helyzetben senki nem gondolja, hogy a miniszterelnökhöz címzett levél nem politikai nyilatkozat, nem a politikai küzdelem egyik fegyvere, mégpedig olyan fegyvere, amely egy egész szakma hitelességével (ha van ilyen) visszaélve rombolja a politikai ellenfél karakterét. A levelek megfogalmazásával olyasmi történt Szlovákiában, ami magyar szemmel és valamennyi polarizált ország polgárai előtt ismert: a szakemberek szakmai hitelességüket veszítik el a politikai csatározásokban.
Magyarországon emlékezetes diskurzusban zajlott a közelmúltban, amikor a Magyar Pszichológiai Társaság (MPT) úgy keveredett vitába Bagdy Emőke professzorral, hogy saját etikai alapelvei ellen vétett, illetve olyan LMBTQ-párti közleményt adott ki, amely nem tükrözte sem az elnökség, sem a vezetőség, sem a tagság egészének álláspontját, viszont hűségesen tükrözte a baloldali-liberális politikai mozgalmak által képviselt emberképet, s az ebből következő kormánykritikus kultúrpolitikai programot. (Mint ismert, a Magyar Pszichiátriai Társaság, a Magyar Pszichológiai Társaság és a Magyar Szexuális Medicina Társaság közös szakmai állásfoglalást tett közzé a Facebookon, amelyben különösebb érvelés nélkül, afféle szakmai dogmaként leszögezték: a gyermekvédelmi törvény kifejezetten veszélyezteti a fiatalok egy részének mentális egészségét. Továbbá hangsúlyozták, hogy a heteroszexuális személyek, párok által felnevelt gyermekek közül éppen annyian válnak homoszexuálissá, mint a homoszexuális személyek, párok által felneveltekből. Ez az érvelés annyiban félrevitte a diskurzust, hogy a kérdés nem szerepelt a gyermekvédelmi törvény korábbi vitáiban.)
Nemcsak a pszichológusokat kísérti meg, hogy szakmai piedesztálról nyilatkozva politizáljanak. Hasonló propaganda-nyilatkozatokat tesz időről időre számos oktatói szervezet vagy pedagógustársaság. Nemrég például Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) ügyvivője adott szakmainak beállított nyilatkozatottarról, mennyire károsnak tartaná, ha a középiskolákba érdemeik, pontosabban tudásuk, felkészültségük alapján kerülnének be a gyerekek. A valóságban politikai kritikát megfogalmazó szakszervezeti vezető egyébként a Klebelsberg Központ (KK) ajánlásaival szemben emelte fel a szavát, azt állítva, hogy a viszonylag magas bekerülési ponthatárra vonatkozó fenntartói javaslat nem a gyerekek érdekét szolgálja, hanem „kegyetlen” gazdaságpolitikai szándékokat támogat.
Hasonlóan szakmaiatlan „szakmai” állásfoglalást tett közzé 2024-ben a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, amikor nyílt levélben követelte az iskolai mobiltelefon-használatot korlátozó kormányrendelet hatályon kívül helyezését. Számos kutatás mutatja ki, hogy a mobiltelefon-használat rendkívül káros a gyerekek koncentrációjára, és Európai Unió-szerte több országban dolgoztak vagy dolgoznak ki megoldásokat az iskolai használat korlátozására.
A szakmai hitelességgel való visszaélés egyébként akkora probléma az Egyesült Államokban, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) már ötven évvel ezelőtt megtiltotta, hogy a pszichiáterek állást foglaljanak mentális állapot tekintetében anélkül, hogy az érintett személyt megvizsgálták volna. Ez lett a híres Goldwater-szabály, amelyet a Lyndon Johnson és Barry Goldwater elnökjelöltek közötti küzdelemben felbukkant nemtelen vádaskodások kapcsán alkották meg. (Az 1964-ben az amerikai Fact című magazin 2400 pszichiátert kérdezett meg: alkalmas-e Goldwater az elnöki posztra. A felmérésből született lejárató cikk elmondta, hogy 1189 pszichiáter mentális szempontból alkalmatlannak találta a jelöltet az elnöki székre. A témához kapcsolódva ezután a szakemberek ontani kezdték a “szakvéleményeket”, melyek paranoid, skizoid, illetve nárcisztikus személyiségként írták le a szenátort, anélkül természetesen, hogy egyszer is találkoztak volna vele személyesen.)
Mondhatnánk, hogy nem sokat ér egy ilyen szabály, hiszen például Trump elnök előző ciklusában rendre érték hasonló támadások az államfőt. James Gilligan pszichiáter úgy fogalmazott, szakértőnek sem kell lennünk ahhoz, hogy lássuk, mennyire veszélyes ember Trump. Egy másik pszichiáter, John Gartner petíciót indított azzal a céllal, hogy az elnököt távolítsák el a hatalomból, mert pszichológiailag nem alkalmas feladata ellátására. De az is megtörtént, hogy 35 pszichiáter írt alá és küldött el a The New York Times-nak egy levelet, Trump elmeállapotát latolgatva. A témát – mások mellett Orbán Viktor, Kövér László, Gyurcsány Ferenc, Abraham Lincoln, Winston Churchill, Martin Luther King elmeállapotával kapcsolatos rágalmakat is bemutatva – alaposan feldolgozta a 24.hu.
De a személyes emlékezetünkből merítve is vég nélkül sorolhatnánk a korábbi és frissebb példákat, amelyek mind újra és újra azt bizonyítanák, nincs következménye a Amerikai Pszichiátriai Társaság etikai direktívájának. Ezért lenne jó, ha minden szakmának megvolna a maga Goldwater-szabálya.
