Szíria a 21. század egyik legpusztítóbb és legkomplexebb fegyveres konfliktusának színtere. A bő évtizede tartó háború több mint félmilló ember halálát okozta, milliókat tett földönfutóvá, továbbá romba döntötte Szíria infrastruktúráját és gazdaságát, tavaly decemberben pedig az Aszad-rezsim bukásához vezetett. Ahogy a konfliktus eseményei mindvégig túlmutattak önmagukon, úgy ez a legutóbbi fejlemény is a nagy regionális sakkjátszma újabb szakaszát jelentheti, több elemző vonja le azt a következtetést, hogy Oroszország nemcsak közel-keleti pozícióit, de ezzel együtt afrikai ambícióinak bázisát is elvesztette. A játszmában azonban Izrael, Irán és Törökország is érintett, a tétek pedig továbbra is túlmutatnak Szíria saját problémáin. Elemzésünkban megvizsgáljuk, hogy valóban a befolyási övezetek megváltozását jelenti-e az Aszad-rendszer bukása, áttekintve, milyen világpolitikai eredők húzódnak meg az évtizedes agóniát okozó polgárháború mögött.
Az Aszad-család uralma 1970-ben kezdődött, amikor Hafez el-Aszad katonai puccs útján megszerezte az elnöki posztot. A család hatalmát a szigorú autoritárius rendszer, valamint a síita egyik ágának számító Alavita kisebbség hegemóniája biztosította az alapvetően szunnita többségű országban. 2000-ben fia, Bassár el-Aszad került hatalomra, aki reformokat ígért, de uralma alatt a gazdasági stagnálás, a korrupció és a társadalmi polarizáció csak mélyült.
2011-ben, az „arab tavasz” hatására Szíriában is megindultak a demokratikus reformokat követelő tüntetések. Az Aszad-rezsim azonban erőszakos választ adott a tiltakozásokra, ami az országot polgárháborús állapotba taszította. A konfliktus gyorsan eszkalálódott, és nem csupán politikai, hanem vallási és etnikai dimenziókat is öltött. A szunnita többség egy része lázadást indított az alavita kisebbséghez tartozó Aszad-rezsim ellen, míg a kurd közösségek autonómiáért kezdtek küzdeni. A lázadó csoportok töredezettsége és ideológiai sokszínűsége még inkább megnehezítette a helyzetet. Egyes csoportok demokratikus változásokat követeltek, míg mások, mint az Al-Núszra Front (később Hayat Tahrir al-Sham) és az Iszlám Állam radikális iszlamista célokat szolgáltak.
A háború előrehaladtával egyre több külső szereplő avatkozott be, a saját érdekeik vektorával alakítva a konfliktus menetét – így Szíria a proxyháborúk egyik legemblematikusabb példájává vált. A proxyháborúk jellemzője, hogy a szembenálló globális vagy regionális hatalmak közvetlen katonai konfrontáció helyett helyi erők támogatásával próbálják érvényesíteni érdekeiket. Ez a dinamika Szíriában különösen szembetűnő volt, hiszen a háború a lokális konfliktusok mellett a nemzetközi és regionális hatalmi érdekek érvényesítéséről szólt.
A szíriai háborúban két fő tábor alakult ki. Az egyik oldalon állt az Aszad-rezsim, amelyet Oroszország és Irán támogatott. Oroszország, amely már a háború előtt is katonai bázisokkal rendelkezett Szíriában, 2015-től közvetlen katonai beavatkozással fordította meg a konfliktus menetét Aszad javára. Céljuk a Földközi-tengeri stratégiai jelenlét biztosítása és globális nagyhatalmi státuszuk fenntartása volt.
Moszkva számára Szíria fontos bástya maradt a Közel-Keleten, ahol Tartusz kikötője kulcsfontosságú katonai támaszpontként szolgált. Irán ezzel szemben vallási és regionális befolyásának kiterjesztése érdekében támogatta Aszadot. A síita félhold, amelyet Irán, Irak, Szíria és Libanon alkot, stratégiai jelentőségű volt Teherán számára. Ennek megfelelően Irán közvetlenül és az egyik legfontosabb proxyján, a Hezbollah libanoni milícián keresztül is jelentős szerepet vállalt a szíriai harcokban a rezsim oldalán.
A másik oldalon az ellenzéket támogató Egyesült Államok, Törökország és Szaúd-Arábia álltak, mindegyik saját motivációval. Az Egyesült Államok eredetileg a mérsékelt ellenzéki csoportokat segítette, később pedig az Iszlám Állam elleni küzdelemre összpontosított. A kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erők (SDF) Washington egyik legfontosabb szövetségeseivé váltak az ISIS elleni háborúban. Törökország számára a kurd milíciák, különösen a YPG, komoly fenyegetést jelentettek, így több katonai offenzívát is indított Észak-Szíriában a kurdok visszaszorítása érdekében.
Szaúd-Arábia és más Öböl-menti államok aktívan támogatták a szíriai ellenzéki erőket, elsősorban az iráni befolyás visszaszorítása érdekében. Rijád számára a szíriai háború lehetőséget teremtett arra, hogy gyengítse Teherán regionális pozícióit, és ezzel növelje saját befolyását a térségben. Izrael eközben célzott légicsapásokkal igyekezett mérsékelni az iráni jelenlétet Szíriában, amelyet közvetlen fenyegetésként értékelt. Az izraeli vezetés különösen aggasztónak találta a Hezbollah modern fegyverekkel való felszerelését, mivel ez jelentősen növelte a szervezet Izraellel szembeni katonai kapacitását.
A szíriai háború főbb törésvonalai tehát nem csupán a rezsim és az ellenzék közötti harcokra korlátozódtak. A vallási megosztottság, az etnikai feszültségek és a külső szereplők eltérő érdekei mind súlyosbították a konfliktust. A szunnita többség és az Alavita (síita) kisebbség közötti ellentét politikai színtéren is megmutatkozott. A szunniták nagyrészt az ellenzéket támogatták, míg az Alavita kisebbség Aszad oldalán állt, amely számos regionális hatalom, mint például a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia pozícióját is determinálta.
Etnikai szempontból a kurd közösség autonómiáért folytatott küzdelme egy másik kulcsfontosságú törésvonal. A török kormány a Szíriában működő kurd milíciákat, különösen a Népi Védelmi Egységeket (YPG), a PKK meghosszabbításának tekinti. A PKK évtizedek óta fegyveres felkelést folytat Törökország délkeleti részein, hogy kurd autonómiát vagy függetlenséget érjen el. Ankara attól tartott, hogy a szíriai kurdok autonómia-törekvéseinek sikere precedenst teremthet a törökországi kurdok számára. A kurd erők, mint az SDF és a YPG így egyszerre kerültek konfliktusba a szíriai rezsimmel és Törökországgal, amely katonai offenzívák sorozatát indította a kurd erők visszaszorítása érdekében.
Nemzetközi szinten a konfliktus egy harmadik törésvonal mentén is megoszlott: a nyugati országok és szövetségeseik álltak szemben Oroszországgal. Ez a megosztottság tovább mélyítette a háborút, és hozzájárult a konfliktus elhúzódásához, hiszen a nagyhatalmak közreműködése miatt jelentősen növekedtek a szembenálló felek hadi erőforrásai. A szíriai konfliktus tehát nemcsak a helyi közösségek sorsát határozta meg, hanem az egész régió stabilitását is jelentősen befolyásolta.
A szíriai polgárháború éveken át tartó pusztítása végül 2024-ben az Aszad-rezsim bukásával zárult, amely radikálisan megváltoztatta az ország politikai helyzetét. A lázadók, élükön az északnyugati Idlib régióban koncentrálódó erőkkel, végül sikeresen megdöntötték Bassár el-Aszad hatalmát. A konfliktus utolsó szakaszában a Hayat Tahrir al-Sham militáns csoport vezető szerepet játszott a rezsim elleni harcban, miközben Törökország katonai és politikai támogatást nyújtott nekik.
Az Aszad-rezsim bukásának egyik kulcsfontosságú oka az volt, hogy a fő támogatói, Oroszország és Irán, nem tudták fenntartani a katonai jelenlétüket és gazdasági támogatásukat. Oroszország ukrajnai háborúja jelentősen kimerítette az erőforrásait, míg Irán belső gazdasági és politikai problémákkal küzdött. Az Aszad-rezsim katonai vereségét a teljes mértékben törékeny és külső erőknek kiszolgáltatott helyzete mellett a támogatóik meggyengülése, valamint a helyi lázadó csoportok által előállított nyomás pecsételte meg.
Az Aszad-rezsim bukása érzékenyen érintette a konfliktusban részt vevő fő támogatókat. Oroszország elvesztette legfontosabb közel-keleti szövetségesét, ami csökkentette befolyását a térségben. Irán szintén jelentős veszteségeket szenvedett el, mivel a szíriai konfliktusba fektetett gazdasági és katonai erőfeszítései nem hozták meg a várt eredményeket. A Hezbollah helyzete is meggyengült, hiszen elvesztette szíriai támaszpontjait és logisztikai útvonalait.
Az ellenoldalon Törökország helyzete megerősödött, mivel az Aszad-rezsim bukása után jelentősebb szerepet kapott az új rend kialakításában. Az USA számára a kurd szövetségesekkel (SDF) való együttműködés kulcsfontosságú maradt, főként az Iszlám Állam életben maradt sejtjei elleni harcban. Izrael pedig stratégiai előnyt kovácsolt abból, hogy Irán szíriai jelenléte és a Hezbollah is jelentősen meggyengült, mivel így csökkent az általuk jelentett katonai fenyegetés.
Az Aszad-rezsim bukása után Szíria jövője törékeny és bizonytalan. Az ország politikai és gazdasági újjáépítése hosszú évekbe telhet, miközben a belső és külső szereplők érdekei továbbra is keresztezhetik egymást. A nemzetközi közösség számára az egyik legnagyobb kihívás az állandó stabilitás megteremtése, valamint a menekültek visszatérésének biztosítása. Az országban fennmaradt fegyveres csoportok és a fragmentált politikai struktúra azonban azt jelzik, hogy Szíria továbbra is a konfliktusok melegágya maradhat, valamint az ország külső erőkkel szembeni kiszolgáltatottsága sem csökkent.
Az pedig kérdéses, hogy patronáltja bukásával Oroszország feladni kényszerül-e támaszpontját. Oroszországnak két fő katonai bázisa van Szíriában: a már említett Tartusz haditengerészeti támaszpont és a latakiai Hmeimimben levő légitámaszpont. Hmeimim szolgált Oroszország elsődleges szíriai légi bázisaként, ahonnan az Aszad-rezsim légi támogatását indította, míg a tartuszi bázis – Oroszország egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti bázisa – a haditengerészeti műveletek állomáshelye volt. Bár az oroszokkal a tartuszi kikötő üzemeltetéséről szóló szerződést az új szír kormány nemrég felmondta, annak nincs jele, hogy katonailag is fellépnének az oroszokkal szemben a bázisok megszerzéséért.
Márpedig, ha csak nem kényszerülnek rá, az oroszok aligha fognak távozni. A bázisok elvesztése nemcsak Oroszország közel-keleti jelenlétére jelentene komoly csapást, de elemzők úgy vélik, afrikai törekvéseik is elveszítenék a bázisukat. Az ásványkincsekben gazdag és politikailag instabil fekete kontinens az egyik legfontosabb célpontja az amerikai hegemónia ellen kihívást intézni próbáló hatalmaknak.
