Benne élünk egy ideológiai térfoglalási háborúban, színesbőrű Stuart-uralkodókat vizionáló filmrendezők, a genderfluiditást hirdető egyetemi oktatók, a különféle kritikai elméletekkel kacérkodó, s ezért a tény-igazságokkal nehezen megbirkózó ideológiai csoportok mellé újabb világnézeti tudományferdítés érkezett Magyarországra. Ez alkalommal az állatok körében elterjedt fogamzásgátlás módszereiről rajzol széles panorámát a WMN magasabb ideológiai szempontoknak megfelelni akaró újságírója.
Hogy Mózes Zsófia honnan vette azokat a döbbenetes állításokat, amelyeket a cikkében felsorakoztat, nem derül ki sem az írásból, sem a szerző biográfiájából, ám gyaníthatóan volt némi segítsége. No, nem a Monty Python remek szatíráira gondolok, hanem arra, hogy a liberális Európában, és a woke-forradalom dogmáiba gabalyodott Egyesült Államokban rendszeresen látnak napvilágot olyan áltudományos fantazmagóriák, amelyek a valóság egy-egy szeletét az ideológiai előfeltevések felé próbálják hajlítani. Az állatvilág jelenségeire hivatkozó érték-térítések eddig inkább csak a homoszexualitást próbálták igazolni, hirdetvén: nem kell ferde szemmel néznünk unortodox hajlamú embertársainkra, hiszen a pingvinek is biszexuális lények, nem is beszélve a csigákról, akik maguk sem tudják, hímek-e vagy nőstények, és nem is nagyon érdekli őket… Nos, Mózes Zsófia munkájában szintet lépett a “már-az-állatok-is” típusú félrevezetés.
Szerzőnk azzal kezdi, hogy körülhatárolja a maga világnézeti terrénumát, s leszögezi: szemben azokkal a „nagyon vallásos, konzervatív” emberekkel, akik szerint „a fogamzásgátlás, az abortusz vagy akár a szülés közbeni fájdalomcsillapítás” nem normális, ő azt állítja, hogy a „reproduktív egészségügyi ellátás” egyidős az emberiséggel, sőt – mint a szövegből kiderül – valójában már az állatok is ismerik a születésszabályozás fogalmát és módszereit.
Zárójel: mielőtt fejest ugranánk a dolgozatba, csodáljuk meg azt a nyelvi attrakciót, amely a „reproduktív egészségügyi ellátás” szóvirága alá betolja az abortusz fogalmát. Gyanítom, senkinek nem válna előnyére, ha Magyarországon is fellobbanna az abortusz-vita. A hazai szabályozást széles egyetértés övezi, melynek átszerkesztése új és mély törésvonalat hozna létre az amúgy is igen polarizált magyar társadalomban.
Mit tudhattak elődeink?
De lássuk a szöveget, mert a legfigyelemreméltóbb ördögfiókák természetesen a részletekben bújnak meg! Nos, miután szerzőnk röviden összefoglalja, milyen szülési, gyermekgondozási nehézségekkel jár fajunk hatalmas agya, amelyhez ugye nagy fej kell, ráadásul a még a születés után is évekig fejlődik, tehát az utód csak szülői segítséggel tud létezni, megállapítja, hogy a
nőgyógyászat alapjait a Homo erectus nőstény fektette le, aki körülbelül kétmilliótól százezer évvel ezelőttig élt. A Homo habilisnél lényegesen nagyobb agyukkal, de szűk medencenyílásukkal a Homo erectus számára a szülés kockázatos vállalkozás volt, így a túlélés érdekében kontrollálnia kellett a szaporodást. Szociális képességeinek és különböző növényeknek hála, a Homo erectus megtalálta a módját, hogy megkerülje a beltenyészetből adódó problémákat.
Attól eltekintve, hogy a beltenyészet kérdése meglehetősen váratlanul – előzmények és folytatás nélkül – jelenik meg a szövegben, a bekezdés több sebből vérzik. Kezdjük talán a homo erectussal (Vajon miért írja Mózes Zsófia nagybetűvel a homo erectus-t? Talán egy német lexikonból másolta, ahol ugye minden főnevet nagybetűvel kell írni…), akiről jóval kevesebbet tudunk annál amennyit a cikk sugall. Még az sem egészen bizonyos, hogy a sokfelé felbukkant (Jáva, Kína, Németország, Belgium, stb.) leletek egy fajhoz tartoznak-e, sőt az sem világos, hogy a maradványokat egyáltalán előembernek lehet-e tekinteni. A jávai csontmaradványokat például a pithecanthropus erectus néven sorolták be a törzsfejlődés terebélyes táblázatába.
Ezek a lények, bár arra képesek voltak, hogy marokköveket pattintsanak, arra már nem volt szellemi kapacitásuk, hogy eszközeiket a cél vagy a környezet szerint alakítsák. Létezésük évmilliói alatt ugyanazt a szakócát készítették el újra és újra, konok monotonitással. A kutatók között vita folyik arról, hogy ismerték-e a tüzet vagy, hogy tudtak-e valami primitív szinten beszélni, de ezek meglehetősen skolasztikus polémiák. Az a tény, hogy ökölköveikben nincs fejlődés és változatosság, az eszközhasználó majompopulációk szintjére helyezi ezeket a főemlősöket. Olyan állatoknak láthatjuk őket, akik elég okosak ahhoz, hogy felismerjenek bizonyos elemi összefüggéseket, sőt arra is képesek, hogy tudásukat tovább adják a gyermekeiknek, de bonyolultabb oksági kapcsolatokat már nem tudnak belátni. Egyszóval inkább majmok voltak, mint emberek.
Ilyen ismeretek birtokában joggal tekinthetjük nonszensznek a majomemberek körében felbukkant nőgyógyászati eljárásokat, amelyek szerzőnk szerint a szaporodás kontrolljához vezettek. Egy olyan lény, amelyik nem tudja szerszámait a feladathoz igazítani, bizonyosan nem képes belátni az időben meglehetősen távoli kapcsolatot a szexualitás és az ellés között, olyan komplex tervezésre pedig egyáltalán nem képes, amit a szerző feltételez:
A terméketlen területeken észszerű volt a terhességek közötti időbeli különbség növelése – hiszen ez csökkentette a rendelkezésre álló erőforrások igénybevételét is –, termékenyebb környezetben pedig a gyümölcs- és dióterméshez, valamint a vándorló állatokhoz lehetett igazítani a teherbe esést.
Sejthetjük, hogy a szerző a természetes szelekciót összekeveri a szaporodás kontrolljával, és sejtésünket mindjárt igazolja is. Ám mielőtt megmosolyognánk a naiv érvelést, lássunk egy igazán mellbevágó állítást. A szerző ugyanis mintegy kétmillió éves ugrással az ókori Egyiptomba hopponál, s elmondja, hogy a fogamzásgátló módszerek, „a méz, az akácfalevelek és a szőrszálak mint a spermiumok blokkolására szolgáló gát” az i. e. 1800 környékére már ismertek lehettek. Ebben a gondolatban nem az a meglepő, hogy elveszett a születésszabályozás történetéből pár millió év és pár tucatnyi ember-, illetve majomfaj, hanem az, hogy hatékony fogamzásgátló módszernek tekint néhány ókorból ránk maradt babonás, mágikus eljárást. Ezek jelenléte az emberiség történetében azt ugyan bizonyítja, hogy a születésszabályozás vágya évezredek óta létezik, ám – talán mondani sem kell –, az már tévedés, hogy az efféle praktikák valóban sikeresen befolyásolták volna a fogamzást. Ha bármelyik eljárás eredményes lett volna ezek közül, nyilván nem okoz akkora társadalmi robbanást az ötvenes évek végén megjelenő, s valóban hatékony fogamzásgátló szerek elterjedése.
Maltuziánus majom-hordák
De nagyon messzire kanyarodtunk Mózes Zsófia cikkének lényegétől. Ő azzal folytatja, hogy rámutat: „nem mi vagyunk … az egyetlen faj, … ami szabályozni kívánja a reprodukcióját.” Állítását bizonyítandó példákat sorol, amelyeknek azonban semmi közük a születésszabályozáshoz, annál több a szelekció különféle természetes mechanizmusaihoz. Ír például a Bruce-hatásról:
„ez az a jelenség, amikor a nőstények megszakítják a vemhességet, ha a territóriumon belül megérzik egy idegen hím feromonjait (a kommunikációban szerepet játszó kémiai vegyületeket). Ilyen típusú spontán vetéléseket többféle fajnál megfigyeltek, többek között rágcsálóknál, lovaknál, kutyáknál, oroszlánoknál és bizonyos főemlősöknél is.”
Azt persze Mózes Zsófia is kiolvasta a szakcikkekből, hogy a Bruce-hatás mögött az a magyarázat áll, amely szerint az idegen hím úgyis megölné az utódokat, fölösleges tehát kihordani őket, ám azt már nem értette meg vagy nem akarta megérteni, hogy a bármilyen okból bekövetkező spontán vetélés és a tudatos terhességmegszakítás nem említhető egy lapon.
A két jelenség között nyilvánvalóan nem létező kapcsolatot szerző a következő állítással teremti meg: „Az embereknek nincsenek ilyen belső mechanizmusaik, helyette más módszereket fejlesztettünk ki.” Mi azonban szögezzük le: az embernek igenis vannak ilyen mechanizmusaik. Spontán vetélés éppen úgy előfordul emberek között táplálékhiányos vagy stresszes környezetben, mint az állatoknál, sőt széles kutatói közösség gondolja azt, hogy például az erőszakos közösülés nyomán ritkábban alakul ki terhesség, mint szerelmi kapcsolatok esetén. Ilyen jelenség az állatok körében természetesen nem figyelhető meg, ahogy – mivel az új férfi általában nem öli meg a korábban született gyerekeket – a Bruce-hatás az embereknél nincs jelen.
„Ha … őseink csak „remélték volna a legjobbat” és „hagyták volna, hogy a természet tegye a dolgát”, nagy valószínűséggel most nem lennénk itt” – írja a szerző egy helyen, miközben az egész írás másról sem szól, csak arról, hogy a természet teszi a dolgát, annak ellenére, hogy az emberek mindenféle praktikákkal próbálják ennek útját állni.
A cikket belengő tendenciózus nagyvonalúság akkor lép szintet, amikor Mózes Zsófia gyermekmesék színvonalán antropomorfizálja az állatvilágot. Emígyen:
Szudánban például megfigyelték, hogy nőstény csimpánzok ugyanúgy elfogyasztják bizonyos Ziziphus és Combretum növényfajok leveleit, ahogy azokat a helyi nők terhességmegszakítás céljából alkalmazzák. Az ezt elsőként megfigyelő primatológusok szerint a céljuk is azonos… Eközben Madagaszkáron a vemhes makik gyakran rágcsálnak tamarind- és fügeleveleket, hogy fokozzák a tejtermelést és növeljék a sikeres szülés valószínűségét. Úgy tűnik, hogy egyes főemlősök is használnak növényeket a termékenységük befolyásolására. Brazíliában a nőstény gyapjas pókmajmok növényeket tesznek az étrendjükbe, hogy növeljék vagy csökkentsék termékenységüket, a zanzibári vöröskolobuszok pedig szezonálisan fogyasztanak ösztrogén hatású leveleket – ezek időnként az állatok táplálékának akár harmadát is kiteszik –, ami megváltoztatja hormonprofiljukat és növeli a párzási aktivitást.
Nehéz elképzelni azt a beszélgetést, amely feltárja a szudáni csimpánzok, a madagaszkári makik, a brazíliai pókmajmok, valamint a zanzibári vöröskolobuszok szándékait. És nem csak azért nehéz, mert a majmok nem tudnak számot adni elgondolásaikról, de főleg azért, mert egyszerűen nincs olyan szellemi kapacitásuk, amely átfogná a vemhesség időbeli ívét. A maltuzianus majomkoloniák után okos rágcsálókról is elmélkedik a szerző: „Még a rágcsálók is megértik, hogy a kontroll nélküli születések száma nem túl jó szaporodási stratégia. És bár ők sem buták, az emberek vitathatatlanul intelligensebbek – még ha a tetteik nem is mindig ezt tükrözik.”
Hadd mondjam el: a rágcsálók jellemzően úgy tartják „kontroll alatt” a születésszámot, hogy amikor lehet, amikor bőségesek az élelemforrások, ők ész nélkül szaporodnak, s miután fölélték a környezetüket, elpusztulnak. A szerencsés vagy szívós túlélők aztán újrakezdhetik a túlszaporodás-éhenhalás ciklust. Megjegyzem, ezt a mutatványt az egész állatvilág elő tudja adni, sőt – egyes történészek szerint – az ember is. Számos nagyra nőtt civilizáció romlását az erőforrások felélésével magyarázzák ezek a kutatók. Egyszóval, nemcsak, hogy a rágcsálók számára felfoghatatlan absztrakció a túlszaporodás, azaz a szaporodás és a környezet kapcsolata, de tulajdonképpen az ember számára is az. (Mert az a tény, hogy a tudományos közvélemény tisztában van az ilyen jellegű összefüggésekkel, nem jelenti azt, hogy úgy általában az ember is tisztában van vele. Legalábbis India, Afrika, vagy a Közel-Kelet riasztó túlnépesedési tendenciái inkább a sokasodás-összeomlás dinamikát mutatják.)
Ami boszorkányság és ami nem az
Az idősebbek tudják, hogy a rendszerváltás előtt minden valamire való cikk, könyv, tanulmány végére oda kellett biggyeszteni egy vörös farkincát, amolyan hitvallást a marxizmus-leninizmus, a történeti és dialektikus materializmus, pártunk és népünk megbonthatatlan egysége vagy más hasonló ideológiai támpont mellett. Nos, természetesen a WMN cikkéből sem hiányzik a vörös, vagy, pontosabban fogalmazva progresszív farkinca. Szerzőnk a maga animális víziónak megfelelően az ellés során bábáskodó majmokat vél látni a bonobók között, majd leszögezi: „Nem igazán meglepő azonban, hogy ezt a viselkedést leginkább egy nőstények által dominált fajnál figyelték meg. A primatológusok megjegyezték, hogy ez a gyakorlat nagyfokú női bizalmat és együttműködést igényel – olyan tulajdonságokat, amelyek nem léteznének a női összetartást ösztönző társadalmi struktúrák nélkül.” Arra nem tér ki Mózes Zsófia, hogy az említett primatológusok vajon brit tudósok voltak-e, de egy inkább feltételezett, mint bizonyított jelenségtől a majomhordák körében létező „női összetartást ösztönző társadalmi struktúrák” felé nyitni, merész logikai ugrás. Ez a bukfenc azonban kell ahhoz, hogy szerzőnk felvethesse nőjogi szemüvegén át nézett múlt fontos kérdését: „Vajon a bábaság és a nőgyógyászati ismeretek kialakulhattak, és elterjedhettek volna a Homo erectus vagy a korai modern emberek körében a rendkívül együttműködő és egalitárius vagy akár nődomináns társadalmak nélkül is?”
S bár ő azt válaszolja, hogy nőelvű társadalom nélkül nem jutottak volna elődeink ilyen jellegű ismeretek birtokába, az igazság az, hogy társadalomszerkezettől függetlenül sem jutottak. Semmiféle tudományos bizonyíték nincs arra, hogy a majmok, a majomemberek, a különféle emberelődök és emberek rendelkeztek volna efféle tudással vagy praxissal, és így természetesen az elemzett cikk sem támaszt alá efféle jelenségeket. Nehezen hitelesíthető mendemondák, antropomorfizáló vélemények, ideológiai töltettel átitatott magyarázatok alkotják az argumentációt. Az pedig, hogy az evolúció szelekciós mechanizmusai úgy kerültek be az érvrendszerbe, mintha akaratlagos döntések volnának, körülbelül olyan, mintha a Taigetosz szikláira úgy tekintenénk, mint a születésszabályozás hatékony eszközeire.
Különösen vicces a pitekantrópustól a modern nőmozgalomig húzott fejlődésvonal hullámvölgyének ide illesztése. Mózes Zsófia enyhén szólva is tudománytalan történelemképében különös hangsúlyt kapnak a boszorkányüldözések. Szerinte ezek „egyszerre pusztították el a nők egyedülálló tudásanyagát és tették tönkre a női együttműködési hálózatokat.”
Az valóság azonban az, hogy a korai újkorban boszorkánysággal vádolt nők (és férfiak) semmiféle olyan közös tudással nem rendelkeztek, amit a „nők egyedülálló tudásanyagának” nevezhetnénk. És természetesen női együttműködési hálózatok sem léteztek ezekben az időkben. Ilyesféle képtelenségekkel a kimondottan ezoterikus wicca-mozgalmak körében találkozhatunk, és ez a tény Mózes Zsófia gondolatainak pontos helyét is kijelöli.
Végezetül hadd mondjam el, mi az, ami viszont biztosan nem boszorkányság! A női egyenjogúság, a terhesgondozás, az egészségügyi rendszer és egészségtudomány keretei között fejlődő szülészet-nőgyógyászat, a hatékony fogamzásgátlás és az annak nyomán kibomló szexuális szabadság mind-mind az európai kultúra nagyszerű leleménye. Büszkék lehetünk arra, hogy Semmelweis Ignácon keresztül mi, magyarok is hozzájárulhattunk ehhez a nagyszerű történethez. Rágcsálókat és majmokat, primitív népeket és késő középkori wiccákat felruházni efféle tudattartalmakkal, nemcsak képtelen anakronizmus, de egyúttal az európai szellem különleges eredményeinek megtagadása, egy olyan világnak a tagadása, amely korábban sosem tapasztalt szabadságot és biztonságot adott a nőknek.
